Arany pofa, borostyánszemű macska feszít a menekülő hajó árbócrúdján, alant a többi állat. Aki látta, jól emlékszik a fekete bársonytalpú főhősre az Áradás című filmből. A lett-francia-belga koprodukció a 2024-es év szenzációja lett, röviddel azután, hogy Cannes-ban bemutatták. A mű számos animációs elismerést bezsebelt, kapott Európai Filmdíjat, Oscart és Golden Globe-ot. Modern mozi, számítógépes fantasy névre hallgat és korunkban a mondanivaló is kiemelt elismerést érdemel: vonzó életforma a magány, de ha csapás ér, áradás pusztítja el az otthont, nincs mese, össze kell fogni, a túlélés csak így garantált. Adódik a kérdés, mi ebben a felfedezés, tudjuk ezt már évezredek óta, de sajnos, úgy tűnik, mostanában nem árt újra megtanulni.

Két érdekes olvasnivalót sodort elém az egyik nap az elektronikus posta, a mindig kiemelkedő szakmaisággal dolgozó nyelvészeti szakkönyv- és szótárkiadó jelentette meg a műveket. Az egyik szerzője, Molnár Csikós László napjaink „még újabb divatszavait” szedte csokorba, a másik a lelkiségi irodalom sikerkönyvecskéje, az olasz Páter Quadrupani 17. századi milánói szónoklatait adja közre. Mindkettőben jól látszik a rajzolat, a régiben a lélek szabadsága, az örvendező béke, a maiban az anyanyelv duzzadása, a szavak terrorja, az agyzsibbasztótól a vércikiig. Dühös korban élünk, a felfokozott pörgés kedvét szegi az önuralomnak, inkább félreáll, kivár, hátha egyszer majd eljön az ő ideje. Addig meg vértolulásos kinyilatkoztatásokban tobzódunk minden felületen, bosszú bosszút szül éjjel-nappal, szenvedünk is tőle vitathatatlanul. Kommentben olvastam az óhajt, miszerint vegyük vissza fontos, igéző szavainkat. Nehéz lesz, de nem lehetetlen. A világ őrzi magában a szépet is, csak keresgéljünk kitartóan. A győri Hittudományi Főiskola például várja a jelentkezőket vallásturisztikai szakképzésre, a szándék az, hogy az idegenvezetők szakrális örökségünket hűen és a mai kor igényeinek megfelelően mutassák be az érdeklődőknek. Csodálatos munkának ígérkezik, örömét lelheti majd benne, aki végzi, elegánsnak is mondható. A brazil író, béke nagykövet is talált összefüggést a két dolog között, hiszen Paolo Coelho szerint „az elegancia nem valami felszínes dolog, hanem egy módja annak, hogy az ember kifejezhesse tiszteletét az élet és a munkája iránt.”

A megvalósításhoz szükség lenne esztétikai és viselkedési minőségre, harmóniára, választékosságra, kifinomultságra. Például az egymással való kapcsolattartásban, magatartásban. Ajánlott a jó modor, a tisztelettudó szóhasználat, a magabiztosság. Napjainkban mifelénk csak az utóbbi érvényesül, de ez is inkább lehengerlő csörömpölés, erőfitogtatás formájában. Hogyan lesz ebből együttműködés, túlélés? Netán tisztelet és szabadság? Vagy talán egy számítógép szülte fekete kiscica, meg a társai okosabbak volnának, tudják a titkot, amit mi nem? Meglehet, de akkor miért volt annyira nagy siker az animációs film? Talán mégis szunnyad bennünk a vágy az örvendező békére, nyugalomra. Kérdés, hogy fiataljaink mit gondolnak a világ folyásáról. Ők már a zajba születtek, a nyers erő birodalmába, de eltelhetnek a sok gátlástalan ütéssel, telítődhetnek a szellemi szennyezéssel és helyre billenhet az egyensúly. Kívánom nekik tiszta szívemből, hiszen elegancia nélkül sivár és fagyos az élet.

Érdemes vágyakozni, visszahódítani a dolgokat, melyek valaha hozzánk tartoztak. Az algoritmus birodalomtól vissza lehetnek rabolni a gondolkodást, hogy néha összetett mondatokban is ki lehessen fejteni valamiről valamiféle véleményt, amit a mai életből szinte teljesen száműztünk. A billentyű és a képernyő mindent kibír, vissza sem szól, ha meg a megcélzott személy élőben esetleg kifejtené az ő igazát, azt már senki sem hallja a nagy csatazajban, meg hosszú is, felejtsük el. Megfigyeltem, nem beszélgetünk, pláne nem vitatkozunk. A nagyobb hangú kinyilatkoztat, a válaszra sürgősen és velősen rátromfol és megingathatatlanul fújja a maga álláspontját. Már az sem érdekes, hogy mi a valóság, főleg, ha nem egyezik az énidőben kigondolt buborékkal. A hatalom sem kíváncsi a véleményünkre, áradva letarolja például a közszolgálatot. Lendületből jeles, de a kivitelezés maga a dilettantizmus. Eltűnik a nemzeti főadó, a harangszó, a himnusz, aztán napok múlva, sebtében visszacsempészik. A TV képernyőjén szégyenletes, szánalmas felirat, amely maga a pecsétes hatósági szegénységi bizonyítvány, kiötlőjének névjegye.

Négy évtizedet szenteltem a Magyar Rádiónak, nem is volt más munkahelyem. Sok változást megéltem ezalatt, de a folytatás átgondolása eddig, mindig megelőzte a markáns vonalhúzást. Most hiányzik hozzá az ízlés, a finomság, ősöreg latin szóval az elegancia. A Hírlevél olvasói már értesültek arról, hogy az áradás a Hazajárót is elsodorta 15 év után. Tizenegy rész hiányzott a befejezéshez a Prima Primissima díjas honismereti műsorból, az új hatalomnak mégis útjában állt, éber és értő szív nélkül, kíméletlen erővel söpörte ki a műsorrendből, mint haszontalan kacatot. „A táj szívében domb és domb és domb. S a dombok között utak, a rét színterei közé beszüremlő vérerek. És az utak mellett hatalmas szétszórtságban falvak és falvak és falvak… Mintha a múlt megidézésével bízta-büntette volna meg a tájat az Úristen.” A Mezőséget bebarangoló adás kezdődött így, mi lehet a baj ezzel? Csak nem az, hogy nem másra, mint a Kárpát haza, néha szívszorító gyönyörűségeire érzékenyít? A hiány azonnal megmozgatta a műsor barátait, támogatóit, reméljük, hogy segítséggel mégis pont kerülhet a sorozat végére, s ha nem is a közszolgálati MTV ernyője alatt, de elkészülhet az összes hiányzó adás.

Az áradás sok mindent elmos, kisöpör, megsemmisít, de sokan vannak, akiknek sikerül túlélni. Akár úgy is, ahogyan a szellem magasában József Attila költőnk reméli, gyógyírként a megtisztuláshoz: „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz.”

Írta:
Kiss Gyöngyi