Az alábbi gondolatok nemcsak az életről, az élet védelmében fogalmazódtak meg. Azért is, hogy emlékeztessük és egyben felhívjuk e sorok olvasóját micsoda bátorság kell ahhoz, hogy az életet válasszuk… és hogy az életet támogassuk! Egyénenként és közösségként is…

A halál elérhetővé tételének kockázata, hogy az emberek élni fognak vele

A halál legalizálásának és elérhetővé tételének egyik legkevésbé tárgyalt kockázata, hogy lesznek emberek, akik élni fognak ezzel a lehetőséggel. Ez első hallásra tautológiának – önmagát ismétlő állításnak – tűnik.

Pedig nem az.

Mert ha egy társadalom a halálra nem pusztán szomorú tényként, tragédiaként, fájdalmas veszteségként tekint, hanem bizonyos körülmények között legitim, hozzáférhető „megoldássá” teszi, azzal törvényszerűen drámai fordulatot idéz elő.

A FÉLREÉRTETT FÁJDALOMRÓL

De a kérdés akkor válik igazán húsbavágóvá, amikor kilépünk a jogszabályok, a statisztikák és az elvi viták világából, és meglátjuk mögötte az embert. Azt az embert, aki éppen egy olyan élethelyzetben van, amikor a fájdalma elhomályosítja előtte a holnap lehetőségét.

Egy depresszióval küzdő kamaszt. Egy nem várt terhességgel szembesülő fiatal nőt. Egy gyászolót, aki nem látja, hogyan lehetne továbbmenni. Egy életközepi válságban lévő férfit, aki úgy érzi, elveszített mindent, amiért érdemes volt élnie. Egy magára maradt, idős embert, aki már nem akar mások terhére lenni.

Mindannyian más történetet hordoznak. De van bennük valami közös: vannak pillanatok, amikor az ember nem feltétlenül az életéről dönt, hanem abból a fájdalomból próbál menekülni, amelyben éppen él.

Mert a depressziós kamasz nem a saját létezését akarja megszüntetni, hanem azt az állapotot, amelyben már nem látja elképzelhetőnek a holnapot. Az életközepi válságban lévő férfi nem az életét akarja elveszíteni, hanem abból a valóságból szeretne kilépni, amelyről hirtelen kiderült számára, hogy nem az, aminek hitte. Az abortusz előtt álló nő pedig sokszor nem a gyermekét akarja elveszíteni, hanem azt a rettenetes helyzetet akarja megszüntetni, amelyben a terhesség őt találta.

A szenvedő ember problémája sokszor nem az élet maga, hanem az, hogy egyedül maradt a szenvedésével. Szükséges és fontos tehát feltennünk a kérdést: vajon a halálra vágyó embernek valóban a halálra van szüksége? Vagy valakire, valakikre, akik vele együtt elhiszik, hogy van még holnap. Akkor segítünk, ha megkönnyítjük számukra a végzetes lépést? Vagy akkor, ha meghalljuk segélykiáltását, kézenfogjuk és kikísérjük a „lélek sötétlő erdejéből”?

A lelki szenvedést nem oldhatjuk meg azzal, hogy megszüntetjük a szenvedőt. Szükséges és fontos tehát feltennünk a kérdést: Mit kezd egy társadalom az ember szenvedésével?

MILOU

Milou Verhoof 17 évesen, 2023. október 2-án halt meg eutanáziával, több éven át tartó súlyos pszichés szenvedés után. Gyermekkorában élénk, társaságkedvelő, életvidám lány volt. Később súlyos lelki problémákkal, önsértéssel és öngyilkossági kísérletekkel küzdött, pszichiátriai kezelésben is részesült.

Története azonban nem pusztán egy 17 éves lány halálának története.

Azt a megrázó kérdést veti fel, hogy mit jelent egyáltalán a „gyógyíthatatlan” szó egy kamasz lelkiállapotára alkalmazva.

E körülmény miatt 2024-ben 14 orvos – többségük pszichiáter – levelet intézett a holland ügyészséghez, és vizsgálatot sürgetett Milou eutanáziája kapcsán. Aggodalmuk többek között az volt, hogy az eutanázia gyakorlata a fiatal, pszichiátriai szenvedéssel élő emberek esetében túllépheti a törvény eredeti határait, illetve felmerült a kérdés, hogy a fiatalokat befolyásolhatja-e maga az eutanázia lehetősége.

Engedjék meg, hogy ez utóbbi felvetést emeljem ki.

Mi történik, amikor egy társadalom jogilag és kulturálisan egyre több ember számára teszi elérhetővé – méghozzá az úgynevezett „egészségügyi ellátás” keretein belül –  a halált? Van-e ennek másodlagos, ma még nem látható, öngerjesztő hatása?

CSAK EGY TABLETTA (?)

A gyógyszeres abortusz története több mint három évtizedre nyúlik vissza. A mifepriszton 1988-ban kapott először engedélyt Franciaországban, az Egyesült Államokban pedig az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) 2000-ben engedélyezte. Azóta világszerte elterjedt; a WHO adatai szerint mintegy 60 országban regisztrálták.

A rendelkezésre álló adatokból biztosan állítható változás az, hogy – miközben az összes abortusz száma is folyamatosan növekszik –  a tabletta elterjedése óta ezen művi terhességmegszakítások egyre nagyobb része történik gyógyszeres úton, sok országban pedig – a folyamat egészében – egészségügyi intézményen kívül.

Franciaországban már 2024-ben az abortuszok 80 százaléka gyógyszeres volt, és 45 százalékuk egészségügyi intézményen kívül történt.

Mi történik a döntés súlyával, amikor maga a döntés egyre könnyebben hozzáférhetővé válik? Mi történik akkor, amikor egy súlyos, végleges lépés egyre kevésbé látszódik annak, ami?

AZ ABORTUSZ NORMALIZÁLÁSA

Az abortusztabletta bevezetése nyomán a legnagyobb veszély nem maga a gyógyszer, hanem az abortusz normalizálása. Minél könnyebbé, gyorsabbá és személytelenebbé válik egy emberi élet megszakítása, annál inkább kulturális normává válik.

Americans United for Life életvédő szervezet ezt – pontosabban és részletesebben – úgy fogalmazza meg, hogy a kémiai abortusz eltávolítja azokat a biztosítékokat és személyes találkozásokat, amelyek korábban lehetőséget adtak a tájékoztatásra, az alternatívák felajánlására és a veszélyek felismerésére.

A gyógyszeres abortusz másik legfontosabb változása, hogy azzal, hogy a folyamat egy része kikerülhet az egészségügyi intézmény falai közül a nők teljesen egyedül maradnak.

Az Egyesült Államokban a mifepriszton már telemedicinán keresztül is hozzáférhető, és postai úton is eljuthat a pácienshez, azaz egyetlen személyes orvos beteg találkozás sincs.

Egy klinikai beavatkozás és egy otthon, gyógyszerekkel elvégezhető eljárás más pszichológiai környezetet teremthet. A gyógyszeres abortusz sokak számára éppen azért vonzó, mert diszkrétebbnek, kevésbé invazívnak és kontrollálhatóbbnak tűnik. De ami könnyebben hozzáférhető,  vagy végrehajtható, nem feltétlenül lesz könnyebb.

Az otthoni alkalmazás nagyobb felelősséget helyez a nőre: neki kell felismernie, mikor tekinthető a vérzés vagy fájdalom már veszélyesnek, és mikor szükséges sürgős orvosi segítség.

Az ilyen kérdések megvitatásának talán az a legnagyobb kockázata, hogy feltételezésekbe bocsátkozunk anélkül, hogy meghallgatnánk, mit mondanak az ilyen helyzetben lévő nők. Álljon itt ezért egy nagyonis valóságos életpélda:

ABBY – EGY NŐ, AKI BELÜLRŐL ISMERTE AZ ABORTUSZ VILÁGÁT

Abby Johnson nyolc évig dolgozott a Planned Parenthood egyik klinikáján, amely az Egyesült Államok egyik legnagyobb abortuszszolgáltató hálózatának része. Saját beszámolója szerint ez idő alatt több mint 22 ezer abortuszban működött közre éső maga is átesett gyógyszeres abortuszon.

2009-ben hagyta ott a szervezetet, miután egy ultrahanggal kísért abortuszban segédkezett. Életvédő lett. Története később a Nem tervezett című könyv és film alapjául szolgált. Abby így vallott távozása után:

„Nem vagyok hős. Egyszerűen abbahagytam valamit, amit eleve soha nem lett volna szabad tennem.”

Saját visszaemlékezése szerint 2003-ban, nyolchetes várandósságban mifeprisztont kapott, majd otthon misoprosztolt alkalmazott. Erős vérzést, intenzív görcsöket, hányást és rendkívüli fájdalmat élt át. Fontos azonban pontosan értenünk, miért idézzük őt.

Azért, mert egy olyan ember tanúságtételéről van szó, aki belülről ismerte az abortusz rendszerét, és személyesen tapasztalta meg az otthoni gyógyszeres folyamatot.

Története egyetlen kérdést különösen élesen vet fel:

Ha egy nő a kezdetektől teljesen egyedül marad egy olyan folyamatban, amelyről előzetesen azt gondolta, hogy egyszerű és könnyű lesz, vajon valóban segítséget adtunk neki?

Johnson egyik legfontosabb gondolata, hogy a válságterhességben lévő nőnek nem pusztán az abortusz alternatíváit kell megmutatni, hanem valódi lehetőségeket kell adni az életre. Ezért fogalmazott egy későbbi interjúban ilyen határozottan: 

„Nem pusztán abortuszellenes vagyok – az élet mellett vagyok.”  (Abby Johnson)

Mert az életvédelem nem merülhet ki abban, hogy nemet mondunk az abortuszra, közben igent kell mondanunk az életre is!

Írta:
Földi-Kovács Andrea