Egy rabszolga megszökött. Megszökött és egy teológusnál keresett oltalmat. Megkapta az oltalmat, de csak egy ideig. A teológus ugyanis visszaküldte a rabszolgát rabszolgatártójához. Küldött vele egy levelet is, amiben arra kérte a rabszolgatartót, hogy tekintse testvérnek a rabszolgát. Magyarán: ne büntesse meg. Azt írta, ennyit kér, de tudja, hogy többet fog kapni. És többet is kapott. A rabszolgatartó felszabadította a rabszolgát. A rabszolgatartót Filemonnak, a rabszolgát Onézimosznak hívták, a teológust pedig Pál apostolnak. Mindhárman megkeresztelt emberek voltak. De hol van ebben a békeszerzés?

Nagy büntetést szoktak kapni

Az apostol tudta, hogy nagy büntetés várt minden szökött és elfogott rabszolgára. Látott sok szökött rabszolgával végzett szörnyűséget, amelyek felértek egy háborús bűncselekménnyel. A Római Birodalom teljesjogú polgáraként ismerte a törvényeket is. A szívébe írt másik törvény azonban felülmúlta a polgári rendelkezéseket. Tudta, hogy minden megkeresztelt ember testvére a többi megkeresztelt embernek. Erről egyszer így tanított: „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. ²⁷Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. ²⁸Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal3 26-28) Ha mindez így van, akkor miért nem tiltakozott a rabszolgatartás ellen a császárnál? Vagy miért nem tiltakozott úgy, hogy befogadó közösséget hoz létre szökött rabszolgáknak? Vagy miért nem vásárolt rabszolgákat, akiket aztán szabaddá tehetett volna? Más szavakkal: miért fogadta el a polgári rendet?

A meghaladás művészete

Pál apostol nem szeg meg semmilyen törvényt. És nem azért, mert tart a büntetéstől. Amikor Filemonnak ír, már rég a birodalom foglya. Tudja azt is, hogy ki fogják végezni. Ennél rosszabb helyzetbe már nehezen juthatott volna. Tehát nem önvédelemből küldi vissza az áruvá tett Isten gyermekét.

A korai kereszténység nem szított forradalmat a fennálló rend ellen. Ugyanakkor nem azonosult vele. Nem keresztezte a hivatalos szabályokat, hanem túlhaladta őket. Egy ügyben voltak radikálisak az ősegyház tagjai. Nem mutattak be áldozatot pogány isteneknek, és nem dicsőítették az istencsászárokat. Ez volt az ellenállás a társadalmi renddel szemben. Hit dolgában kérlelhetetlenül, megtörhetetlenül, erkölcs dolgában saját értékrendjük szerint és minden másban az uralkodó törvények keretein belül, de mindig a szeretet mércéjével mérve cselekedtek.

Szeretni maga a művészet

Ha elolvassuk Pál apostol Filemonhoz írt levelét, akkor elsőre azt gondoljuk, hogy egy kis hízelgéssel és egy kis hivatkozással a tekintélyre, minden megoldható. Ha azonban elhisszük, hogy a Szerző minden mondata igaz, akkor ezt az egyszerűsítést írhatnánk az egész levél helyett: „Filemon! Én szeretlek Téged. Tudom, hogy jó ember vagy. Fogadd be ezt a rabszolgát és ne bántsd! Kérem ezt, mint az az ember, akinek a segítségével megtértél. Egyébként meg tudom, hogy többet is fogsz tenni.”

Hála Istennek, hogy ez a levél nem az én egyszerűsített változatomban született meg. Az apostol sorai ugyanis művészi színvonalúak. Ami az írást készteti, az iskolázott szeretet, pedig maga a művészet. Ez az a művészeti ág, amihez minden ember tehetséget kapott. Az én szeretetemből kitelő változat rövid, túl rövid és szimpla is. A 21. század emberének készült. Mert olyan világban élünk, amelyben egy TikTok-videón felnövő generációnak az én szövegem lenne könnyebben befogadható. De a Szeretet ezt a világot is meghaladja majd! És nem lesz még késő…

Írta:
Rákóczi Piroska