Történelmi musicalek hazája lettünk, sorra születnek a lendületes, látványos, színvonalas alkotások. Tudom, vannak, akik nem szeretik a műfajt – a férjem is közéjük tartozik, ezért nem is volt túl lelkes, mikor az elmúlt félévben négyre is el kellett kísérnie, de végül mindegyik tetszett neki. Legjobban talán a Meskó Zsolt által írt és Derzsi György által megzenésített, Szirtes Tamás rendezte darab, és nemcsak azért mert ez teljes mértékben történelmi témájú és egy férfiról szól (eltérően például az Ég tartja a földet című, Szent Erzsébet életéről szólóról vagy a Puskás-musicaltől), de dramaturgiailag, szövegileg és zeneileg is talán a legjobban összerakott mű a látottak közül. Csak azt bánom, hogy gyerekeinket nem vittük el rá.
A III. Madách Musical Pályázat győztes műve, amely 52 pályamű közül nyerte el az első díjat (ami rangos elismerést jelent, hiszen a korábbi győztesek a színház repertoárjának részei lettek és számos más színházban is láthatók), az új hangvételű musicalek sorába tartozik, amelyben a kor magyar dallamvilága keveredik XXI. századi zenei formákkal, így az eredmény szokatlan, de természetes összhangot nyújtó, elementáris erejű kombinációja lett a fiatal közönséget célzó, a katonák menetelésére utaló, lüktető ütemű hiphop- és rap-stílusnak, illetve az idősebb korosztályhoz szóló klasszikus, valóban nagyívű musical-éneklésnek. Derzsi György zenéjében érezni lehet a drámát, a mesélő kedvet, a játékosságot, az újító zenei építkezést, amiből izgalmas és korszerű musicalt jött létre.
S bár egy kevéssé ismert történelmi személyről szól, benne van minden, ami egy ma is sikeres musicalhez kellhet: szerelem, szenvedély, hazaszeretet, vívódás a katonai kötelesség és a hazaszeretet között, harc a hazáért, küzdelem az egyén (a katona, a hazafi, a szerelmes) igazságáért és végül az életéért, és olyan klasszikusnak számító értékek, mint következetesség, emberi tartás, méltóság, hűség. Meskó Zsoltot dicséri, hogy talált egy olyan történelmi hőst, akit saját helyzete és a történelem alakulása tett modern hőssé. A szerző az őszi sajtótájékoztatóján elárulta: 14 éves korában olvasta Pásztor Emil A tizenötödik aradi vértanú című, Kazinczy Lajosról szóló kötetet, és öt évvel ezelőtt merült fel benne az ötlet, hogy a témából szövegkönyvet írjon. A darab az ő történetét mutatja be, egy hétköznapi ember sorsát, aki sokáig csak sodródik a történelem viharában, az apai örökség árnyékában és a beteljesületlen szerelem bánatában; mindaddig amíg magára és apjához méltó sorsára nem talál. Teszi mindezt túlzott érzelgősség és fennköltség nélkül, hozzánk közel álló, élő és érző karakterekként ábrázolva nemcsak a főhőst, hanem a magyar történelem olyan emblematikus alakjait is, mint Görgey Artúr, Klapka György, Von Lasberg, Széphalmi; sőt röviden, de látványosan ismerteti a tizenhárom aradi vértanút is.
A háromgenerációsnak mondott s bizonyára mindhárom generációt sikerrel megszólító, nagyszabású, magával ragadó, látványos és sodró erejű zenei előadás főszereplője tehát a nyelvújító író Kazinczy Ferenc és Török Sophie legkisebb, 29 éves fia, egy szerelmes, bohém, szegény és céltalan ifjú, aki eladja tiszti rangját is, hogy rendezhesse adósságait és elvehesse gazdag szerelmét. Mivel utóbbiban megelőzik, végül katonai rang és szerelem nélkül elbujdosik, nővérénél húzódik meg, s még kevésbé találja helyét a világban, mint korábban – mindaddig, amíg kitör a 1848-as forradalom és ő végre rájön, hogyan lehetne apja méltó utódja: beáll a honvéd tisztek közé, a szabadságharc hőse, Bem tábornok távoztával egy napra a Magyar Honvédség utolsó főparancsnoka lesz. Végül ez az egy nap okozza vesztét, hiszen az aradi várban ő is Haynau foglya lesz, s az ő mentő körülményei csak a golyó általi halálra lesznek elegendőek.
Az előadás – melyben részletek hangzanak el Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és Tompa Mihály költeményeiből is – a börtönben játszódik, az ítéletre várás alatt meséli el a fiatal Kazinczy élettörténetét, útkereséseit, küzdelmét vádlóival. A tizenhárom vértanút közben kivégzik, de speciális helyzete okán ő külön elbánásban részesül, Haynau személyesen is meglátogatja, hogy rávegye: bánja meg tetteit és legyen a császári hadsereg mások számára is példát mutató “tékozló fia”. Az igazságáért és az életéért küzdő, a vád elől menekülő Kazinczy ekkor érti meg, mi (lenne) az ára életben maradásának, így ismét apjához méltóan dönt saját sorsáról. Nagyon meghatóak voltak az időnként ismétlődő jelenetek, amikor Kazinczy elhunyt édesapjához beszél, imádkozik hozzá, segítségét, útmutatását kéri, szépek a szerelmi duettek is, de a legszebb jelenet számomra az volt, amikor édesanyjával beszélget vívódásairól, aki így válaszol neki: „A hazád a szívedben van.”
„Ki vagyok, mi vagyok, én döntök
vagy csak sodor az élet, kiért és miért élek? Küzdök és vágyom, bántok és bántanak,
öröm és bánat, a boldog lét hol marad?
Mit ad nekem a haza, és én neki mit adok?
Elvesznek mindent, de én még élni akarok!”
A címszerepet hármas szereposztásban alakító Borbély Richárd, Jenővári Miklós és Solti Ádám közül mi az utóbbit láttuk, anyaként Kecskés Tímeát, fekete angyalként Gallusz Nikolettet, Baranyai Annamáriát és Kecskés Tímeát, Julius von Haynaut Miller Zoltán játszotta, Von Lasberget Cseh Dávid Péter, Majtényi Zsófiát Gubik Petra, Széphalmit Barát Attila, Görgei Artúrt Németh Gábor; Klapka Györgyöt pedig Ekanem Bálint Emota. (A barna bőrű színművész láttán egy pillanatra elgondolkodtam, mit szólnának hozzá a PC-huszárok, de aztán gyorsan elvetettem, nehogy elvonja figyelmemet a lényegről.) Minden szereplő szereplése meggyőző volt, úgy színészi/táncos teljesítményben, mint zeneileg, s az gyors idősíkváltások bizonyára nagyfokú koncentrációt és önfegyelmet igényeltek mindenkitől, különösen a főhőstől, akinek időnként csak néhány másodperce maradt arra, hogy a börtön jelenéből a gyermek- vagy ifjúkorába ugorjon, majd vissza. Egyvalakit viszont külön is ki kell emelnem: a Haynaut játszó, általam eddig csak hősszerelmesként ismert Miller. Rég jártam a Madách Színházban, így nem tudom, hogy ebből a skatulyából már korábban, vagy csak most tört ki, de ezt valami olyan döbbenetes átlényegüléssel tette, játéka (különösen az arcjátéka) annyira meggyőzően sátáni (különösen amikor azt üvöltözte újra és újra: “Minket áldjon az Isten, ne a magyarokat!“), hogy a minden meghajló színművészt vastapssal köszöntő-ünneplő közönség nála már sikoltozva tombolt – és tekintve, hogy mennyire negatív figuráról van szó, a hatalmas siker Millernek szólt.
A hagyomány és modernitás jól eltalált elegyét erősíti egyébként a látványos és energikus koreográfia, illetve a klasszikus jelmezek és a díszletek többsége is. A klasszikus témát modern zenei világgal bemutató előadás díszlet- és animációtervezője Vízvárdi András, jelmeztervezője Rományi Nóra, a játékmester (aki a musical pályázat során a döntőben a darab félórás keresztmetszetét vitte színre) Valcz Péter, zenei vezetője Kocsák Tibor, koreográfusa Tihanyi Ákos. A közönség (melynek soraiban szép számmal voltak iskolai csoportok is) vastapsa kétségkívül őket is megilleti.
Antal-Ferencz Ildikó,
szabadúszó újságíró
