„Úgy tudod hitelesen képviselni Istent, ha nem a világnak vagy saját magadnak akarsz megfelelni, hanem feltétel nélkül engedelmes vagy Neki” – vallja Földi-Kovács Andrea újságíró, aki korábban a HírTV műsorvezetője volt, ma pedig a Védett Társadalom Alapítvány kurátora és az Axióma főszerkesztője. Mint mondja, nagyon fontos értékküzdelmek zajlanak napjainkban, és keresztényként felelősségünk ezekben részt venni. Ám mindehhez az erőt csak úgy kaphatjuk meg, ha elég időt töltünk Istennel, felismerjük a végtelen kegyelmét és azt, hogy Ő a viharos időkben is velünk van, sőt megtanít a vízen járni.

Először is szeretnék rólad kérdezni, mert az emberek nagy része többször látott úgy, hogy te voltál a riporter, tehát te kérdeztél. Mik alapozzák meg az identitásodat, mik a legfontosabb összetevői annak, aki ma vagy? 

Az identitásom legfontosabb része a teremtettségem: Isten gyermeke vagyok. Katolikus vagyok, magyar, feleség és édesanya. Minden más ezek után és ezekből következik.

A katolikus hit a szüleidtől jött vagy saját döntésed volt?

Akkor azt gondoltam, hogy saját döntés, mivel én nem nevelkedtem vallásos családban. Ma már tudom, hogy kegyelem. Tizenhárom évesen tértem meg. Elszöktem egy hittanórára a közeli templomba – nem szóltam otthon –, édesanyám ott talált meg. Kivételes időszak volt az életemben. Egy fantasztikus közösségbe kapcsolódtunk be – később már ketten – a nővéremmel. Virt Lászlótól tanultam hittant az Albertfalvi Szent Mihály plébánián, ott is keresztelkedtem meg nem sokkal később. Egy karizmatikus imacsoportba jártam a barátaimmal. Ezek voltak az első lépéseim a hit útján.

Ez izgalmas, akkor a tinédzser éveidben találtál rá a hitre.

A kamaszkor a kérdések és a keresés ideje. Akkor kezdi el az ember önmagát és a világot megfejteni. Szerintem a legfontosabb kérdés az életben, hogy kik vagyunk, és mi a boldogságunk kulcsa. Az ember addig megy, amíg meg nem találja erre a választ. Csak elég kitartónak kell lenni.

Nemcsak arról ismernek sokan, hogy profi újságíró és műsorvezető vagy, hanem arról is, hogy felvállalod a hitedet, a keresztény-konzervatív értékrendedet. Közben újra és újra hallani azt az elvárást, hogy egy újságíró legyen független és objektív. Mit gondolsz erről a fajta elvárásról?

Az embereket nem lehet elválasztani a világnézetüktől. Egy keresztény mindenhol keresztény. Olyan nincs, hogy valaki bemegy a munkahelyére és a szögre akasztja a meggyőződését; ha mégis így tesz, az meghasonlottsághoz vagy hitehagyáshoz vezethet. Az objektivitásra való törekvés egy teljesen érvényes szakmai szempont, de ez nem azt jelenti, hogy semlegessé vagy értékvesztetté kell válnunk. Ha van ilyen értelmezés most, az gond.  Az elfogulatlanság mint szakmai szempont pusztán annyit jelent, hogy kiegyensúlyozottan informálunk, de meggyőződésem, hogy ezt is csak szilárd alapon állva, egy állandó nézőpontból lehet igazán érvényesíteni. Tehát nem gyökértelenek vagy jellemtelenek vagyunk, hanem objektívek, ez két külön fogalom.

Az utóbbi években már nem politikusokkal beszélgetsz a képernyőn, hanem társadalmi ügyeket képviselsz a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumi tagjaként, illetve az Axióma főszerkesztőjeként. Hogyan éled meg a szakmai utad változását, illetve mennyire volt ez tudatos a részedről?

Mindannyiunknak ott kell gyümölcsöt teremni, ahol éppen vagyunk. Sok változás van az én életemben is, és ezek közül néhány látványosabb, míg mások kevésbé, de lehet, hogy utóbbiak mégis nagyobb jelentőséggel bírnak. Csak a képernyőtől búcsúztam el, a szakmától nem. Az Axióma főszerkesztőjeként dolgozom.

Az újságírói lét felelősségteljes hivatásterület, a közgondolkodás formálása és a közjó előmozdítása tekintetében is, és közben nagyon sok konfliktusterületen mozog az ember. Ezek a konfliktusterületek az én figyelmemet is egyre inkább az értékküzdelmek felé terelték. Amelyekről lehet, hogy már nem elég csupán beszélni, vagy velük kapcsolatban kérdéseket feltenni.

Arra hívott a szívem, hogy vállaljak ezekben a küzdelmekben markánsabban is szerepet.

A televíziózással méltatlanul nagy ismertség és népszerűség is jár, én ezt szerettem volna felhasználni valami jó dologra. Az enyém egy hang a sok közül, ami egy archoz társul.

Tehát rá szeretnél világítani egy-egy területre azzal, hogy a nevedet adod hozzá?

Az életvédelem, a szexuális felvilágosítás, a családi életre nevelés, a gender mainstreaming terjesztése és az LMBTQ lobbicsoportok tevékenykedése például ilyen területek. 

Ezekbe a témákba szerinted nem mernek igazán beleállni a keresztények, vagy miért képviselik látszólag kevesebben ezt az oldalt?

A kereszténység nem összeegyeztethető az eutanáziával, az abortusszal, vagy az azonos neműek házasságával. De ha egy ilyen témában a hit szerint érvel bárki, akkor kipontoznak. Azt mondják: ezek nem érvényes állítások, mert hitbéli alapállásból fakadnak – ez a válasz sokaknak csalódást okozhat.

Azután létezik egy uralkodó nézet, amely azt szeretné elültetni a köztudatban, hogy a vallás szigorúan magánügy, így nem befolyásolhatja az egyes társadalmi csoportok döntéseit, felfogását.

És végül van egy félreértelmezett békesség- és szeretetfelfogás a keresztényekben. Sokan azt gondolják, hogy nekünk a békesség érdekében mindig meg kell alkudnunk, és ki kell vonulnunk az ilyen csataterekről. Nem ez a fontossági sorrend. A hit,  a parancsolatok, és a szeretetből fakadó igazságosság kell, hogy érvényesüljenek az életünkben; ha ezeket védelemben akarjuk részesíteni, akkor időnként konfrontálódnunk kell. Különösen ma, amikor a tolerancia diktatúráját éljük.

Ma a tolerancia hangoztatásával a keresztényeket arra akarják rávenni, hogy a hitüket adják föl,

hogy a parancsolatokkal menjenek szembe, hogy elengedjék azokat az értékeket, amelyekért ki kellene állniuk.

Nem lehet fél szívvel élni. Ha egy keresztény ember nem vállalja fel bármilyen indokból a hitét, az olyan, mintha el akarna titkolni valami csodálatos dolgot. A tanúságtétel olyan, mint egy nyilvános szerelmi vallomás. Amikor szerelmesek vagyunk, azt sem tudjuk magunkban tartani – mindenkor, mindenhol szeretnénk megosztani ezt az érzést. Jézus nem kérte, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet, hanem küldött minket. Ez a missziós parancs. Amit kaptunk, nem azért kaptuk, hogy megtartsuk magunknak. Nekem a hitem ilyen, és szeretném minél többekkel megosztani, mert szeretném, hogyha minél többen közelednének Istenhez. De ehhez nemcsak az örömhír, a békesség közvetítése tartozik, hanem a jó ügyekért való kiállás is, ami időnként küzdelmet jelent.

A Keresztény Civil Szervezetek fórumán, a parlamentben is elmondtad, hogy keresztényként igenis van társadalmi felelősségünk. Ugyanakkor az emberekben gyakran van ellenállás az egyházzal, sőt Istennel szemben is  a korábbi rossz tapasztalatok vagy a torz istenkép miatt. Hogyan tudjuk ezekkel szemben Istent hitelesen képviselni?

Az én titkom az engedelmesség. Úgy tudod hitelesen képviselni Istent, hogyha engedelmes vagy Neki. Ha nem a világnak, vagy saját magadnak akarsz megfelelni, hanem feltétel nélkül engedelmes vagy Neki. Csak akkor lehet valakiről hiteles képet alkotni mások szemében, ha azt a „valakit” jól ismerjük.  Istent imában ismerhetjük meg, és az Ige által. A lehető legtöbb időt szükséges ehhez imában tölteni. Ha jól ismered Őt és engedelmes vagy Neki, akkor fogod úgy közvetíteni az emberek felé, amilyen valójában.  Akkor

átragyog rajtad és nem szenved fénytörést.

Az Atyaisten nem egy kedves idős öregúr, de nem is egy bosszúálló istenség.  Ő szerető szívű, igazságos és irgalmas. Téged is erre szeretne elvezetni. Részt ad a saját természetéből, ha elidőzünk Vele. Amikor igazságosnak kell lenned, akkor az leszel, amikor irgalmasnak, akkor az. A szeretet cselekedetein keresztül tudjuk közvetíteni a leghitelesebben Istent. Tudni kell beszélni Róla, méltóképpen és hitelesen. De amikor a megnyilvánulásaidban már nem is te beszélsz, vagy cselekszel, hanem Ő – rajtad keresztül -, az a leghitelesebb.

Lehet, hogy sok meg nem tért ember azt látja, hogy nagy szavakat mondunk, de mintha nem lenne mögötte semmi, illetve hogy nagyon hasonlóan élünk, mint a világban.

Szerintem, ha nagyon hasonlóan élünk, akkor nem vesszük komolyan a parancsolatokat és csak fél szívvel hiszünk. Vagy egészen odaadod magad Istennek, vagy nem adtad oda magad egyáltalán. Ha csak részleteket adsz át az életedből, vagy válogatsz a hitigazságok közül, kimazsolázva, ami tetszik, az nem hit. Krisztus egészen odaadta magát, meghalt a kereszten értünk. Nincs jogunk visszatartani magunknak területeket az életünkből, a szívünk egy részét nem átadni vagy takargatni előle bármit. Én is éltem így. Az én kereszténységemnek is volt ilyen „vallásos szélhámos” időszaka, miközben én tökéletesen elégedett voltam az életemmel, a hitemmel.

Ugyancsak a parlamentben volt egy ilyen mondatod, hogy: „a szellemi ellenállás a legjobb szolgálat, amit a keresztények a társadalomban most tehetnek”.  Ezalatt mit értesz?

Az ember szellem, lélek, test. A szellemi ellenállásban az ima is benne van, illetve a kitartás minden rossz irányú változással szemben, ami a világban bekövetkezik, tehát a divatos, ugyanakkor rendkívül káros ideológiákkal, az istenellenes szellemiség elterjedésével szemben. Ezek ellen nekünk, keresztényeknek kell felvennünk a küzdelmet, senki más nem fogja.

Azok az ügyek, amelyeket már korábban említettem, mint az életvédelem, azonos neműek házassága, vallás és lelkiismereti szabadság kérdése, nekünk ezek ellen felszólalni nem politikai vagy ideológiai teendők, hanem lelkiismereti kérdés. Éppen ezért nem választható, hogy részt veszünk-e ebben a szellemi küzdelemben, vagy nem. És az sem opcionális, hogy helytállnunk-e, mert valójában itt más emberekről is szó van, nem csak a keresztény közösségről. Ez mindannyiunk gyermekének, családjának, országának az ügye.

Tapasztaltad már az ima erejét akár a saját életedben, akár egy-egy társadalmi ügyért közbenjárva?

Természetesen. Az imában az ember gyakran – főleg az imaélet elején – azonnali visszajelzést vár. Vagy Isten-élményt, vagy bizonyosságot Isten létezésére – ilyen lehet például egy közbenjáró ima meghallgatása. De még nagyobb kegyelem, amikor Isten elrejti magát, és a csendet bízza rád. A kérdés ilyenkor az: megbízhat-e Isten benned, vagy még mindig látható feleletre vársz? Isten akkor is létezik, ha nem válaszol a hívásunkra. Mire várunk hívő keresztény emberként egy életen át? Bizonyítékokra arról, hogy a Mindenható létezik? Vagy valóban hiszünk? Ha valóban hiszünk, akkor

a csendben is hiszünk, és akkor is, amikor nincs lángoló hitélményünk, vagy nincs konkrét visszaigazolás.

Ez egy csodálatos út. Amikor visszatekintek, szinte el is szégyellem magam, hogy mennyire kicsi volt a hitem, hogy mindig a bizonyosságot kerestem, és vártam, hogy az imáért Isten minden alkalommal megjutalmaz.

Van olyan, hogy egy ima nem jó?

Három rossz dolgot tehetünk az imában. Egy: ha azért imádkozunk, hogy mások szemében jónak tűnjünk. Kettő: ha azért imádkoznunk, hogy Isten előtt jónak tűnjünk. Három: ha csak azért imádkozunk, hogy önmagunkkal elégedettek legyünk. Az ima más. Az imában Isten önmagát akarja adni nekünk, csak engednünk kell, hogy Ő dolgozzon rajtunk.

Egy nap 24 órából áll, és ha belegondolunk abba, hogy ebből mi mennyit adunk Istennek, és mennyit a világnak, óriási az aránytalanság. Nagyjából olyan, mintha a szerető szüleinknek mindössze egy SMS-t írnánk minden nap, vagy még annyit sem. Kezdésképpen a 24 órának – azt gondolom – legalább a tizedét odaadhatjuk Istennek, ami két-két és fél óra. Ennyi kellene legyen az ima, mise, szentségimádás, Bibliaolvasás. Ha belegondolsz abba, hogy Jézus azt kérte: „Szüntelenül imádkozzatok!”, ez nem is olyan sok.

Olyan, mintha a fókuszunk sokszor rossz helyen lenne.

Érdemes lenne elgondolkodunk azon, hogy létezik-e kereszténység Isten nélkül? És ha nem létezik, akkor vajon mi az oka annak, hogy nem veszünk tudomást Róla, hogy kizárjuk az életünkből, hogy csak akkor fordulunk Hozzá, ha kérünk valamit? A magukat katolikusnak vallók kb. 8 százaléka jár rendszeresen misére. És ennek a 8 százaléknak is csak meglehetősen kis része imádkozik naponta fél óránál többet.

Amikor Isten átjár, akkor formál is bennünket, munkálkodik a szívünkön, a bensőnkön, akkor tud felnövekedni bennünk Krisztus. Ha nem vagyunk együtt Vele, akkor nem adunk lehetőséget arra, hogy hozzánk férjen. Megtehetjük, szabad akarattal ruházott fel minket. De vajon valóban ezt akarjuk? Távol lenni az Atyától? Nélküle élni? Meg kell újítani az imaéletünket, mert

ha nincsen ima, nincs semmi.

Ez tényleg más perspektíva, ha az imát nem egy eszköznek tekintjük, hogy a saját akaratunkhoz hozzárendeljük az isteni erőt.

Félreértés ne essék, lehet kérni, és Isten nagyon sokszor meg is adja, amit kérsz. A baj ott van, amikor a nem teljesített kéréseink miatt elkezd formálódni a csalódottság, a bizalmatlanság, a hűtlenség, a harag a szívünkben. Isten pontosan tudja, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy üdvözüljünk. Ő nem komfortos életet szeretne biztosítani nekünk, hanem az örök életre akar elvezetni minket.

Ha már arról beszéltünk, hogy mennyi hamis elgondolás van Istenről, ezekkel szemben te milyennek ismerted meg Istent?

A legfontosabb megtapasztalásom Istennel, amit szeretnék átadni, az Ő végtelen hűsége, irgalma és  kegyelme.

Ő akkor is hűséges volt hozzám, amikor én elfordultam Tőle.

Isten emellett végtelenül jó és irgalmas – olyannyira az, hogy a kegyelmében el lehet merülni.

Isten számomra olyan, mint a víz, amelyre föl tudsz feküdni. Sokszor, amikor úszunk és jön egy árhullám, elkezdünk kapálózni, de a saját erőnkből nem tudunk a víz felszínén maradni. Ha viszont felfekszünk a vízre, akkor megtart. Benne végtelenül lehet és szükséges is bíznunk. Nem pusztán elhinnünk kell, tudatosítanunk is kell magunkban, hogy mindig velünk van és mindig hűséges. De Isten velem szigorú is. Vezet és rávilágít olyan dolgokra, amelyeket én észre sem vennék. Az, hogy elvárásai vannak velem szemben, azt jelenti, hogy bizalma van bennem, és hogy el akar vezetni a szentségi életre. Mindannyiunkat.

Van is egy ilyen ige, hogy „akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid. 12:6)

Isten csak azt engedi meg az életünkben – legyen az nehézség, fájdalom, vagy akár kísértés – amiről tudja, hogy jobbá tesz minket.

Mi volt a Credo című műsorod legfontosabb célja? Voltak a műsornak meghatározó pillanatai számodra?

A célom az volt, hogy terepet, fórumot adjak a keresztény gondolatiságnak. Azt akartam, hogy szabadítsuk ki a templomok magányából a kereszténységet, és mutassuk meg az embereknek, hogy kereszténynek lenni bátor vállalkozás. Én nem egy hitéleti, hanem egy közéleti műsort szerettem volna létrehozni, mert úgy éreztem, hogy a világnak szüksége van Istenre.

Amikor egy problémakört kiragadunk, és keressük rá a válaszokat, de csak arról nem beszélünk, ami a lényeg, az egyetlen megoldásról, az hiábavaló időtöltés. Azt gondoltam, hogy vessük fel a problémát, de mondjuk is el, hogy mi lehet a megoldás. Mindig úgy éreztem, hogy amikor politizálunk, ideologizálunk, filozofálgatunk, akkor elmegyünk az ajtóig, de nem nyitunk be rajta. A Credóval tehát az volt a célom, hogy áttörés legyen ebben, és beszéljünk a lényegről. Egyébként ezért volt a műsornak az alcíme, hogy Az igazat megvallva.

Csodálatos pillanatokat éltem meg a műsorban, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy sok tekintetben áldott volt. A szerkesztés, a műsorkészítés során nem egyszer megtapasztaltuk a gondviselést. Hálás vagyok a munkatársakért, akikkel együtt dolgozhattam, a nézőkért, akik rendszeresen követték. Nagyon szép, ihletett, pillanatokat élhettünk át együtt. Friss gondolatisággal találkozhattunk. És ami a legfontosabb, hogy mindez működött! Hatott, szerintem nem csak ránk, készítőkre, hanem a nézőkre és a résztvevőkre is.

Hogy látod, eljutott olyan emberekhez is, akik alapvetően nem hisznek?

Igen. Ha a szeretetről vagy az igazságról beszélsz, az betalál az emberek szívébe, és érzik, hogy itt valami különleges dolog van. Igen, könnyebb a megerősítést, a saját igazunkat befogadni, míg ha valami ettől eltér, az első reakciónk az elutasítás vagy ellenállás lehet. De a lényeg valahol mégis mindig betalál a szívünkbe – és minden ember szívébe. Sokan ezt érezték a Credónál is, hogy arról beszélünk, ami igaz.

A te döntésed volt, hogy vége legyen a műsornak vagy külső hatás miatt kellett abbahagyni?

Én döntöttem el, hogy mikor legyen vége, nem volt külső kényszer. Azzal búcsúztam az utolsó adásban, hogy ez az én hitvallásom volt, most a nézők jönnek. Nagyon szerettem volna bátorítani mindenkit, hogy legyen hitvalló a személyes életében, lépten-nyomon.

Hozhatunk Isten mellett bármilyen logikus érvet, nincs nagyobb erő, mint a személyes hitvallás.

Elég sok pesszimizmus és félelem vesz körbe manapság – a gazdasági válság, a háború, a járvány és sok minden más hatására. Hogyan lehet ezekben a viharokban kitartani a hitben? Neked, személyesen milyen jövőképed van?

Oswald Chambers baptista teológus azt mondja, hogy keresztényként nem horgonyozhatunk egy egész életen át a békés kikötőben, ki kell mennünk a viharos vizekre. Szerintem, ha jól élünk, akkor mindig kint vagyunk a vizeken, csak a hullámok mérete változik.

Nincs bennem aggodalom és félelem a jövő kapcsán, mert teljes bizalmam van Istenben. Nem a saját erőmben, hanem Benne vagyok biztos. Ígéretet tettem Neki, hogy soha többé nem veszem le a tekintetemet Róla. Megtapasztaltam, hogy milyen, amikor csendes vizeken csónakázol, azután Isten kivisz a viharos mélységekre. Megmutatja, hogy mi az, ami alattad van, megmutatja a sötétséget, a vihart, azután azt mondja, hogy „Gyere! Lépj ki a csónakodból! Kövess engem!”. Ő nem olyan küzdelemre hív minket, amit elrejt előlünk, hanem megmutatja, hogy mibe hív. Nekem megmutatta, hogy milyen a mélység alattunk, és most tanít a vízen járni. Feltétlen bizalomra tanít, kitartásra és engedelmességre. Minden ember életében vannak nehézségek, küzdelmek, viszontagságok. Nagyon úgy fest, hogy ilyen, lemondásokkal teli időszak elé nézünk most is. De ez megint kegyelmi időszak lesz. Amely felnyitja az emberek szemét az igazságra és a valós értékekre – adja a Jóisten, hogy minél többekkel ez történjen! 

Szilágyi Anna 

Forrás:777blog.hu, Borítókép: fotó: Földházi Árpád Fotó: Földházi Árpád