Mintha csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne nyolcmilliárd ember életének és halálának kérdésében.
Büszke emberekként különös elragadtatással hisszük, hogy fajunk – a teremtett ember – az ész által vitte többre a Föld más lakóinál. Eme paradox evolúciós elmélet napjaink értelmetlen vagy értelmezhetetlen történései miatt mintha újra előtérbe kerülne. A megcáfolhatatlannak tartott gondolatiság számos politikai és filozófiai irányzat jelszava volt korábban is. De hogyan jutottunk el idáig, amikor a valódi ész helyét az erő és annak öncélúsága vette át?
Az emberi történelem során hadseregek és tömegek ereje vitte sikerre a kitűzött célokat.
Az ész győzelme mindig az erő támogatásával vált lehetővé. Ahogy azonban haladtunk előre az időben, az erő egyre inkább előbbre került, míg az ész háttérbe vonulva irányított. Ez vezetett a felvilágosodás, a kommunizmus és a fasizmus kifacsart életfelfogásának megjelenítéséhez.
Kiderült ugyanis, hogy a történelmi zsákutcák csak az erő által „befogadhatók” az emberek számára, a rábeszélés már igencsak kevésnek bizonyult volna.
A legújabb korban új idők szele fújta meg a hatalom megszerzésében érdekelt erőterek képzeletbeli vitorláit. Napjainkra az erő vált dominánssá. A hatalomért folytatott politikai küzdelmek, gazdasági ütközetek és katonai konfliktusok mind az erő demonstrációjáról szólnak.
A technológia fejlődése – az ész erejéből táplálkozva – lehetővé tette, hogy az erő öncélúvá váljon, miközben eltűnt, de legalábbis háttérbe szorult mögüle az irányító értelem. Gyakran jelennek meg a már nem irányított, hanem „elszabadult” logikák az erőszak és ezzel együtt járó erőfitogtatás formájában.
Minapi példánál maradva: indulnak az Amerikából Ukrajnába szállított ATACMS rakéták, hogy orosz területen becsapódva provokációt idézzenek elő, ráadásul úgy, hogy eme fejlett technikát nem ukránok, hanem a Pentagon tisztjei hozzák harchelyzetbe. Amivel semmi mást nem értek el, csupán azt, hogy erre válaszul a legújabb fejlesztésű orosz Oresnyik rakéták elháríthatatlan sebességgel érjék el célpontjukat, jelezve a másik fél eltökéltségét a „ki az erősebb?” játszmában. De, ha bárki azt gondolná, hogy ezzel vége, hisz mindkét erő demonstrált, óriásit téved, mivel
az amerikaiak újabb esélyt adnak az őrületnek és rendszerbe állítják a Trident–2 interkontinentális ballisztikus rakétákat. Amivel persze újabb reakciót gerjesztenek az ismét célba vett ellenfél oldalán, a háborúpárti héják örömére.
Eszerint egy olyan világban élünk, ahol az erő dominanciája mellett az ész végleg eltűnni látszik. Hová lett az érdekérvényesítés formáját elegánsan és sokkal hatékonyabban képviselő diplomácia, a személyes politikusi részvételt igénylő kerekasztal varázslata? Vagyis hová lettek a konfliktuskezelés elegáns formái? Elfogyott volna a papír, melyekre diplomáciai jegyzékek íródhatnának, hogy gyors futárok kézbesítsék egyik és másik címre? Vagy a telefonok feltöltéséhez szükséges energiát is átcsoportosították a fegyvereket fejlesztő üzemek 24 órás működtetésére?
El lehet pusztítani a nyolcmilliárd földlakót, hogy csak annyian maradjanak életben, akik a végén mindannyian odaférnek ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz. De miről fognak megállapodni? És hol lesz az éljenző tömeg, hol a galambokat eregető fehér ruhások és persze a nagy buzgalommal tudósító sajtó, hogy magasztos szavakkal ecseteljék a kitört békét?
A globális politikai színtéren ma már nem országokról vagy nemzetek kormányairól van szó, hanem egyénekről: Putyinról, Bidenről, Trumpról, Zelenszkijről és néhány hervatag európai vezetőről, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Mintha a világ nyolcmilliárd lakója nem számítana és csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne életünk és halálunk kérdésében. Ezek a vezetők, akik rakéták irányzékára pingálják győzelmeik jelképét, elfeledkeztek arról, hogy az általuk gerjesztett pusztítás mindenkit elérhet, beleértve saját családtagjaikat is.
A történelem során az emberiség sokszor szembesült hasonló helyzetekkel, de mindig talált megoldást. Most azonban mintha a világ vakon követné az erőt, figyelmen kívül hagyva a következményeket.
Amivel világszerte szemben állunk, az egy monolitikus, könyörtelen összeesküvés, mely egyre növekvő befolyását elsősorban rejtett eszközökkel éri el
– nyilatkozta John F. Kennedy. Ugyanezt John Lennon így jellemezte:
Elmebeteg emberek irányítják világunkat elmebeteg célokkal. És az egészben az a legelmebetegebb, hogy aki erről beszél, azt azonnal elmebeteggé nyilvánítják.
A két John szavai ma is aktuálisak. Mindketten figyelmeztettek a világunkat irányító, rejtett erőkre. Tragikus módon mindketten merénylet áldozatai lettek. A hivatalos narratíva szerint egy-egy őrült végzett velük. A történelem azt mutatja, hogy az erő gyakran elnyomja az igazságot.
A 2020-as évekre úgy tűnik, nőtt a „játszma” tétje. Mintha „all in” licitálás indult volna el. Mindent egy lapra! Csak az a gond, hogy minket, embereket kibicekként kezelve vettek célba a játékot játszók rakétái. Erő feszül erőnek, miközben kiiktatták a józan észt.
Amennyiben az „erőtér” tagjai semmibe vesznek minket, mi a helyzet a végrehajtó állománnyal? Mire gondolnak a hús-vér apparátus tagjai, a katonák és a gazdaság működését biztosító emberek tömegei, akik képesek – megfelelő akarattal – szembeszállni, ha másért nem is, de saját családjuk védelmében?
Churchill egyszer azt mondta:
A legtöbb ember időnként belebotlik az igazságba. A többségüknek sikerül összeszednie magát, és továbbmenni, mintha mi sem történt volna.
Talán itt az ideje, hogy cáfoljuk Churchill szavait és képesek legyünk elérni, hogy a megválasztott vezetők ne csak ráébredjenek, hanem be is fogadják az igazságot.
