A gödi Búzaszem iskolában évek óta a táskák mélyén lapulnak az okoseszközök. A tanulóknak egészen nyolcadik osztályig még odahaza sincs megengedve a használatuk. Helyette néptánc- és népzeneórákat vesznek, cserkészkednek, a fiúk még a szablyavívás fortélyait is elsajátíthatják.

A szeptemberben elrajtoló tanév diákokat érintő legjelentősebb változása a mobiltelefonok iskolai használatának korlátozása volt. Az új szabály alapján az általános és középiskolás tanulóknak a tanítási órák megkezdése előtt le kell adniuk telekommunikációs eszközeiket, és csak a nap végén kapják vissza őket. Azonban nem minden oktatási intézménynek jelentett változást a szigorítás.

Közösségi összefogásból megvalósult álom

Festői környezetben, a Duna-parttól alig néhány száz méterre áll Gödön a Búzaszem Katolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, amelynek bejárati ajtaján tábla hirdeti: „fertőzésmentes” intézmény. Falai között ugyanis hat éve nincs okostelefon-használat. Sőt, a szülőkkel kötött „szövetség” értelmében még odahaza sem. A fordulópont a nyolcadik évfolyam második félévével jön el, akkortól lehet a kamaszoknak okoskészülékük, amelynek tudatos használatára külön figyelmet fordítanak a Búzaszemben. Az adatvédelemről és a függőségről szóló tanórákon megtanulják többek között, hogyan álljanak ellen az internetes manipulációnak, és a programozás alapjaival is megismerkednek. Azaz a kütyümentesség nem azt jelenti, hogy nincsenek meg a szükséges digitális ismereteik, hanem hogy úgy töltik el a mindennapjaikat, hogy nincs egy „szórakoztatóközpont” a zsebükben.

Nem csak ez adja az iskola egyediségét. A búzaszemes gyerekek első osztályos koruktól néptáncolnak, zenélnek és kézműveskednek. Az intézmény bemutatkozójában az olvasható, hogy a foglalkozásokon a pedagógusok a magyarság szellemi és tárgyi kultúrájának őrzésére és továbbadására törekednek. 

A Búzaszem célja, hogy a keresztény magyar hagyományokra építve adjon naprakész, magas szintű tudást a gyermekeknek,

és olyan felnőttekké nevelje őket, akik „kovászai lehetnek családjuknak, nemzetüknek”. 

Látogatásunkkor épp kezdődik a néptáncóra az aulában, amely egy testnevelésórát vált ki. A gyerekek lelkesen húzzák fel váltócipőjüket, hogy az óra 45 percében átadják magukat a zene és a mozgás örömének. A szünetben vígan szaladgálnak az udvaron, és udvariasan körbevezetnek minket a tanteremként használt jurtákban is, amelyek fűthetők, így mind a négy évszakban használhatók. A fiúk még rögtönzött szablyavívás-bemutatót is tartanak, közöttük akad olyan is, aki képes két eszközzel bánni egyszerre, nem mindennapi ügyességről téve tanúbizonyságot.

Horváth Szilárdtól, az iskola egyik alapítójától megtudjuk: ahogy gyermekeik cseperedtek, iskolát kellett választaniuk. „Kifejezetten olyan intézményt kerestünk, ahol egyszerre van jelen a néphagyomány, a kereszténység és a családiasság, mindezek mellett pedig szempont volt, hogy természetközeli legyen. Az alapítványi iskoláknál – ezek főleg Waldorf-iskolák – megtaláltuk a családiasságot és a természetességet, az egyházi intézményeknél pedig értelemszerűen a keresztényi szemlélet volt meg, de mi a megtapasztaltnál jóval közvetlenebb formában képzeltük el. És mivel nem találtunk az igényeinknek megfelelő intézményt, létrehoztunk egyet” – idézi fel.

2004-ben hét család fogott össze, és hét gyermekkel elindult a tanítás. Ekkor még a nagykőrösi katolikus általános iskola tagintézménye voltak. Eleinte katolikus és református közösségi házakban folyt az oktatás, majd a gödi önkormányzattól kaptak egy épületet, végül egy telket. Az építkezés 2008-ban vette kezdetét Salamin Ferenc építészmérnök, a Magyar Művészeti Akadémia építőművészeti tagozatának vezetője tervei alapján. „Azt kértük tőle, hogy a pedagógiánkat öntse épületbe, és ez sikerült is – meséli egy másik alapító, Ország Tibor. – Nem véletlen, hogy feltűnnek a makoveczi jegyek, hiszen Salamin is a mester tanítványa volt, és a Kós Károly-közösségben dolgozik.”

Az építkezés közösségi összefogással és kölcsönökből valósult meg. A szülők körében építőcsapat verbuválódott, amelyhez idővel szakemberek is csatlakoztak. Végül sok-sok munkának, levélváltásnak és „isteni közbenjárásnak” köszönhetően – volt olyan vállalkozó, aki gyári áron adta az alapanyagot, és ingyen leszállította – 2010-re elkészült az iskola, amelyet a bank 260 millió forintra értékelt fel. Voltak családok, amelyek mélyen a zsebükbe nyúltak, sőt olyanok is, amelyek jelzálogot tetettek a házukra, hogy az álom megvalósuljon, és a búzaszemes gyerekek méltó körülmények között tanulhassanak. „Hittünk benne, és rájöttünk, hogy Magyarország mosolygós: akire mi rámosolyogtunk és a segítségét kértük, az visszamosolygott ránk. Ma már 180 gyermekkel, 21-22 fős osztályokban zajlik nálunk az oktatás” – mondja büszkén Mokos Béla, aki az építkezést tartotta kézben a szülők közül.

Buta telefonok kikapcsolva

És miként telnek a mobilmentes mindennapok az intézményben? – kérdezzük Csósza Zsuzsanna igazgatóhelyettestől. „2011-ben még nem volt általános az a jelenség, hogy szünetben a gyerekek belefeledkeznek a készülékükbe, de már korábban, a nyomógombos mobilok idején is megfigyeltük, hogy elvonják a figyelmüket. Húztunk egy határt, és azt mondtuk: kizárólag a titkársági szobából lehet telefonálni. Döntöttünk arról is, hogy csak nyomógombos, mai szóval élve »buta« és kikapcsolt telefonok lehetnek a táskában. Ezek is inkább csak védőhálóként, hogy a gyerekek tudjanak kommunikálni a szüleikkel. 2018-ban pedig 

egyezséget kötöttünk a szülőkkel: még otthon sincs okostelefon a nyolcadik osztály első félévének végéig.

Mindezt alapos munka előzte meg. Minden szülői esten ott voltam, és ismertettem a jelenlévőkkel a legfrissebb tudományos eredményeket. Többek között azt, hogy miképpen hat az okostelefon- és a túlzásba vitt képernyőhasználat a gyerekek agyára, a mentális állapotukra és a tanulási képességeikre, nem beszélve a társas kapcsolataikról. Az úgynevezett Szülők iskolája rendezvényeinken is rendszeres téma lett a mobiltelefon használata, előadóink közt volt Pécsi Rita neveléskutató, az Apor Vilmos Katolikus Fő­iskola tanára, Hal Melinda klinikai szakpszichológus és Pöltl Ákos családbiztonsági szakértő” – sorolja.

Arra, hogy milyen hatással tud lenni egy kiskorú gyermek és családja mindennapjaira az okostelefon-használat, jó példa annak a hatodik osztályos kislánynak az esete, aki év közben csatlakozott a búzaszemesekhez, és így kikerült a kezéből a kép­ernyő. „Másfél hónap után megkérdeztem az édesapját, hogy érzik magukat, beilleszkedett-e a lányuk az új közösségbe. Azt felelte: »Visszakaptuk a lányunkat!«. Elmondta, hogy a kiskamasz már nem csapja rájuk esténként az ajtót, és beszélget a családtagjaival. S ami az apa beszámolójában a leghangsúlyosabb volt, hogy a gyermekük nem szégyelli sem őt, sem az édesanyját. Sőt, ha bemennek érte az iskolába, akkor odafut hozzájuk, és átöleli őket. El tudjuk képzelni, hogy mi lehetett az iskolaváltás előtt! Mindez tükör arra vonatkozóan, hogy az influenszerek által uralt világból milyen »értékeket« kapnak a gyerekek, mennyire képesek a megmondóemberek a szülők és a testvérek ellen hangolni az eleve könnyen befolyásolható kamaszokat. De ahogy a fenti eset is mutatja, ha nem engedjük meg, hogy ez a világ beszippantsa őket, akkor boldog és érzelmi intelligenciával bíró gyerekek válnak belőlük” – hangsúlyozza az iskola igazgatóhelyettese.

Egy másik édesapa, Pölöskei Szilárd – akinek legnagyobb fia rövidesen elballag az iskolából – lapunkkal is megosztja, miért esett a Búzaszemre a választásuk. „Az értékek tetszettek meg: mind a hagyomány, mind a vallásos szemlélet. Valamint az is, hogy kis létszámúak az osztályok, és nemcsak a pedagógusok figyelnek a gyerekekre, hanem a gyerekek is egymásra. Rövid időn belül beigazolódott, hogy jól döntöttünk, hiszen ritkán tapasztalunk olyat, hogy egy iskolaigazgató név szerint ismeri nemcsak a gyerekeket, hanem a családtagjaikat is.”

Tévé helyett olvasás

Pölöskei úgy véli, ebből a közösségből mindenki annyit vesz ki, amennyit szeretne, s jó látni, hogy mennyien megmozdulnak a szülőtársak közül egy-egy olyan felhívásra, mint a faültetés az udvaron vagy éppen a kerítés rendbetétele. „Barátságok szövődnek az ilyen hétvégi akciók során köztünk, felnőttek között is” – fogalmaz.

Szóba kerül, hogy a legnagyobb fiú merre indul tovább azzal a csomaggal, amit e falak között kapott. „Bátran ki merem jelenteni, hogy a gyerekeim olyan stabil alapot kaptak és kapnak itt, hogy bárhol megállják majd a helyüket. A legnagyobb gyermekem kiforrott értékrenddel ballag majd el, és azt a jövőben is képviselni fogja” – jegyzi meg. Pölöskei Szilárd egy néhány évvel ezelőtti példát is felhoz, amely rámutat a képernyő nélkül felnövő, valamint a tévé és számítógép előtt felcseperedő gyerekek közötti különbségre. Amikor a legnagyobb fia tíz év körül lehetett, felújították az otthonukat, és átmenetileg egy kisebb házba költöztek, ahol a szomszédban lakott egy hasonló korú kisfiú. Hamar kiderült, hogy a két gyermek nem pendül egy húron, mert míg a szinte teljesen képernyőmentes életmódot élő fia lekötötte magát a kertben, addig a szomszéd fiút alig lehetett kimozdítani a lakásból, s ha nagy nehezen kiment is a levegőre, hamar elunta a kardozást, a fogócskázást. A kisfiú játékfüggővé vált, így a kinti élmények már nem érték el az ingerküszöbét.

Benézünk egy tanórára is, ahol a gyerekek lámpaláz nélkül, lelkesen osztják meg velünk, hogy mivel töltik a szabadidejüket. Akad közöttük, aki lovagol, más küzdősportra jár, és tizenegy-tizenkét évesen is felismerte: annak köszönhetően, hogy az ő figyelme a hétköznapokban sem szóródik, társainál sokkal jobban tud összpontosítani edzésen. Érdekes hallani, hogy sokan tévét sem néznek, helyette a barátaikkal találkoznak vagy olvasnak, segítenek a szüleiknek a házimunkában. Mint kiderül, többen tagjai a 801. Csillagösvény Cserkészcsapatnak is, amelyet az ötgyermekes Virág András vezet, az ő családja szintén oszlopos tagja a Búzaszem közösségének.

Fotós kollégámmal távozásunkkor megállapítjuk, hogy bár részben hasonló módon nőttünk fel – hiszen a mi időnkben is a „butatelefonok” voltak elterjedve –, mind a környezet, mind a közösség, mind pedig a szabadidős elfoglaltságok széles választéka miatt szívesen cseréltünk volna ezekkel a gyerekekkel. Nekik az iskola falai között és azokon kívül is igazi gyerekkoruk van – hála annak a szellemiségnek, amelyet annak idején hét család álmodott meg. Csak bízni tudunk abban, hogy minél több iskola ismeri fel a hagyományőrzés és a megannyi közösségi program fontosságát, ezáltal pedig egy testileg és lelkileg is erősebb és ellenállóbb nemzedéket enged majd útjára.