Szívós, kitartó élőlény telepedett le Csernobilban és vidáman ölelkezik a radioaktivitással a negyedik reaktor felrobbant falain – erre a meghökkentő hírre leltem minapi keringőzéseim során a világhálón. A radiotróf fajhoz tartozó Cladosporium sphaerospermum többrétegű melaninréteget birtokol, így képes közvetlenül hasznosítani az ionizáló áramlást, viccesen fogalmazva ez a fekete gomba „gamma-sugárzást reggelizik”, ereje teljében van, él és virul. Idén 39 éve volt annak, hogy április 26-án bekövetkezett a világ addigi legsúlyosabb nukleáris katasztrófája, Csernobil és térsége a mai napig viseli a következményeit. Mi, akik éltünk azokban a napokban, mit sem tudtunk a Szovjetunió 5 évvel későbbi összeomlásának egyik okaként emlegetett szerencsétlenségről, vidáman sétálgattunk a verőfényes tavaszban a szabadban és parancsra ünnepeltük május elsejét. A helyiek kitelepítése is csak 36 órás késéssel indult meg, s ha jól emlékszem, végül napokkal később svéd tudósok hozták nyilvánosságra a sorscsapást, amikor a radioaktív felhő már elérte Skandináviát. Többé nem lehetett titkolni a végeredményt: a csernobili robbanás 50 tonna radioaktív anyagot juttatott 1,5 kilométer magasan a levegőbe Európa fölött.

„Úgysem fog történni semmi – A hanyagság az első szikra” – ez a szlogen pedig már az idei nyárra vonatkozik, leginkább Horvátországban. Déli szomszédunk erdészete ugyanis kampányt hirdetett az erdőtüzek ellen és komoly bírságot ígért a rendbontóknak. A mediterrán térséget viszonylagos rendszerességgel sújtó természeti katasztrófa valóban hozzátartozik a száraz, forró időszakokhoz, de nem mindegy, milyen mértékben. Az „újkorban” elszaporodott, egyre gyakoribb esetek oka, minden vélekedéssel ellentétben azonban nem a klímaváltozás, hanem a nemtörődömség, a rosszul eltiport tábortűz, az eldobott üveg, a félig égő cigarettacsikk.

Ha nem vigyázunk valamire, nem érdemeljük meg, hogy a mienk legyen, igen, ez itt a kérdés, ez a fránya felelősség. Merthogy ez köti össze a fenti két témát, semmi más, de az nagyon. A gondosságot, számon kérhetőséget pedig nehéz vállalni és tán előbb kéne gondolni rá, aztán cselekedni. De ez nem a mai felvilágosult ember kenyere. A hedonista modern polgár Istenben nem, de az itt és most szentségében hisz ezerrel. Ami volt, az már a múlt, a jövő pedig neki nem számít, majd csak lesz valahogy, eddig is volt. Korlátokat, fékeket sem tűr, s bár az ego a világ ura nála, a maga csöndjébe sose vonul vissza, így aztán a szembenézés is elmarad, s „minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit”.  Az etika szakos bölcsészeknek írt fogalomtár így ír a felelősségről: „A cselekvésben lévő ember mindig felelős a cselekedeteiért.  Amint lezajlik a cselekedet, azonnal kikerül ellenőrzésünk alól, s a világ részévé válik. Minden cselekedet egyúttal precedens is, hiszen cselekedeteink során különféle precedenseket teremtünk. Ezekért az általunk teremtett precedensekért felelenünk kell, s ez a felelősségvállalás kötelezettségét jelenti.” Felelősség van személyes, egyetemleges, emberi, erkölcsi, büntetőjogi, hivatali. Kibújhatunk alóla, háríthatjuk, a legnehezebb vállalni. Összenyitott, kevert világunkban azonban ezt még bajosabb megtenni, hisz minden bonyolultabb, az alá, fölé és mellérendelt mondatszerkezet eltörli az alany-állítmány egyszerűségét. A kontúrok elmosódnak, a lényeg betakarható, így ennek fényében könnyen érthető a román gazdasági miniszter véleménye is. Bogdan Ivan szerint Erdélyben, a parajdi katasztrófa okozója egy hódcsalád, semmi más. Azt állítja, hogy az EU-ban védett, szorgalmas rágcsáló jelenléte miatt nem kapta meg a terv az engedélyt a környezetvédelmi hatóságtól a Korond patak elterelésére. Az Országos Sóipari Társaság és a román vízügy még valószínűleg hosszan vitatkozik a kétezer éves sóbányát ért havária, a fékezhetetlen vízbetörés okáról. A következmények pedig máris lecsaptak, elsősorban az ott élőkre. De minket sem kímélnek, hiszen Parajd a miénk is. Megmozdult Magyarország, ez természetes, az omló sótömbökkel mi is szegényebbek lettünk és leszünk. Értünk is szól az a bizonyos harang és még fogalmunk sincs, hogy mi minden lesz a veszteséglistán. Számszerű adatokat bárki talál a neten mind arról, ami történt, de aki belegondol az összefüggésekbe, annak tán a könnye is kicsordul. Az oldódó só máris ihatatlanná tette a Kis-Küküllőt, 16 Maros megyei településen vált emberi fogyasztásra alkalmatlanná a csapvíz. Mi lesz így a kiskertekkel, mivel itatják a háziállatokat, honnan oltják majd szomjukat a vadak? Aztán lesznek-e legelők, kipusztulnak-e a méhek, a sóvidéket borító göndör erdők? Életben marad-e a turizmus arrafelé, s ha igen, tényleg Drakula fogja megmenteni? Van kérdés megannyi, csak válasz nincs rá, miként a felelősség felhőjére sem, ami ott lebeg Parajd fölött.

Idén csak néhány nap választotta el egymástól a csíksomlyói búcsút és nemzeti jubileumunkat. 2010-ben nyilvánította az Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává Trianon évfordulóját, s emelte önmeghatározásunkat a „szétszakítottság árnyékvilágából az összetartozás fényébe”. Azóta sokszor hallhattuk: ez a nap nemcsak a múltról szól, hanem a jelenről is, a közös felelősségvállalásról és az egymás iránti szolidaritásról. „Minden magyar felelős minden magyarért”. Ne feledjük a jövőt sem, rajtunk is múlik, azt ma alapozzuk, bár szeretjük azt gondolni, hogy nem a mi dolgunk, majd megoldják az utánunk születettek.  Milyen szép lenne, ha mindenki komolyan venné mindezt itthon és tágabb értelemben a nagyvilágban! Nehéz dió, a sikerorientált, nyugatias életfelfogástól fényévnyi távolságra van minden veszély, amit a tettek hordoznak magukban, amikbe belekezdünk. Nagy szükség van arra, hogy kiszabaduljunk az anyag börtönéből és a csapdából, amit a technikával, meg még ki tudja, mi mindennel, magunknak teremtettünk. Szepes Mária írónő, aki képes volt a szívével gondolkodni és az agyával érezni, segíthet ráébredni az egyszerű, kíméletlen összefüggésre. Ő írta a felelősségről: „Sarkadban nyargalnak álarcos tegnapok. Névtelen tettek, fedezetlen adósságok. Nem bújhatsz el. Mindenért fizetni kell.”

Írta: Kiss Gyöngyi