A napokban jelent meg a hír, hogy az amerikai elnök koronavírusos, illetve hogy időközben gyógyultnak lett nyilvánítva. Mégsem ez a fő probléma Joe Biden egészségi állapotával, egyre több jel utal ugyanis arra, hogy az érintett egyre komolyabb mentális kihívásokkal küzd. Ezzel is összefüggésben lehet, hogy a The New York Times és a Siena College felmérése alapján a regisztrált demokrata szavazók 64 százaléka azt akarja, hogy a következő választáson ne a jelenlegi elnök induljon.
Felmerül a kérdés, milyen hatással lehet az elnök egészségi állapota a demokráciára, pontosabban, befolyásolja-e az a végrehajtó hatalmat, és amennyiben igen, akkor hol és időben mikor kezdi kifejteni az egészség romlása a feltett hatást. Jelen írás kellő tisztelettel kívánja az adott személy állapotát és ennek az amerikai kormányzatra vonatkozó hatását vizsgálni.
A prezidenciális rendszerben a végrehajtó hatalom feje – a rendszer nómenklatúrájától függően – az elnök, akit felelősség „közvetlen” megválasztása miatt (ami nem zárja ki az elektori rendszert) csakis a választópolgárok felé köt, így csak a közjogi felelősségre vonás eszközével lehet elmozdítani székéből.
A fékek és ellensúlyok rendszerében tehát egyéb tényezőkkel kell fenntartani az elnök fölött az ellenőrzést, mely általában a törvényhozás és az elnök jogköreinek megosztásában lelhető fel, például a költségvetés elfogadása, mely a törvényhozás jogköre, valamint a törvények megvétózása, melyről joggal az elnök rendelkezik. Mivel a kezében – amellett, hogy a föderális állam végrehajtó ágának egyszemélyű vezetője – összpontosulnak jelentős jogosítványok, akárcsak a hadsereg vezetése, a legfelsőbb bíróságon (helyüresedés esetén) életük végéig szolgálatot teljesítő bírák kinevezése (itt szerepet játszik a törvényhozás is), az elnök személye és egészségi állapota kiemelt érdeket jelent. Elég csak a nagy mennyiségű erőfeszítésre gondolni, amit az elnök személyének védelmére fordítanak az illetékes szervek.
A fent leírtak a tisztséghez kapcsolódó jogosítványokból eredeztetve is jól mutatják, hogy az elnök állapota kulcskérdés a prezidenciális berendezkedésben, ezért különösen aggályos, ha bárminemű akadályoztatást szenved, akárcsak az egyébként a C-Span legutóbbi rangsora alapján a harmadik legjobb elnöknek minősített Franklin Delano Roosevelt. Az Egyesült Államok 32. elnöke már 1932-es megválasztása előtt is bénulással küzdött, kerekesszékbe kényszerült, kínosan ügyelt azonban arra, hogy nyilvánosság előtt abban sose mutatkozzon, mivel úgy vélte, az gyengítené az erős elnök képét. Meggyőzte környezetét, hogy állapota javul, és hatalmas erőfeszítéssel, egy a lábára erősített vasszerkezettel megtanult rövid szakaszon járni. Nyilvánosság előtt mindig botra vagy az egyik fiára támaszkodva jelent meg, és – holott betegsége köztudott volt – törekedett rá, hogy a sajtóban se váljon ez témává. E szinte emberfeletti erőfeszítés gyümölcse, hogy csupán néhány fotó maradt fenn Rooseveltről, amint kerekesszékben ül. Ugyanakkor, míg a testi akadályoztatás mindösszesen extraterhet ró az elnökre és az őt körülvevő apparátusra, ezzel ellentétben az esetleges szellemi egészségben beállott negatív irányú változás már átléphetetlen akadályt jelenthet.
Ilyen esetben válik központi kérdéssé az államfő helyettesítési sorrendje, melyet az 1947-es elnöki öröklési törvény (Presidential Succession Act) rendez.
A hivatkozott törvény a hivatalból történő elmozdítás lehetőségeként – a jelen esetben leginkább felmerülő indokként – a hivatalviselési képtelenséget is tartalmazza. E törvény II. cikkelyének 1. szakasza szerint az elnököt alelnöke – esetünkben Kamala Harris – követi a bársonyszékben, akit, amennyiben szükséges, a képviselőház elnöke vált. A képviselőház elnökét a szenátus pro tempore (ideiglenes) elnöke követi a sorban, utánuk kerülnek szóba a kabinet tagjai. Az elnök ideiglenes vagy végleges helyettesítési sorrendjét legrészletesebben az amerikai alkotmány 1967-ben elfogadott, releváns címmel ellátott, XXV. számú kiegészítése tartalmazza.
Eddig kilenc alelnöknek kellett átvennie az elnöki széket, valamint két ügyvezető elnökként eljáró alelnök is szolgált. Napjainkig csupán egyszer, 1849-ben került sor arra, hogy a szenátus pro tempore elnöke sorra került a helyettesítési láncban. Az említett kilenc esetből nyolc alkalommal kellett az elnök megbízatásának lejárta előtti halála miatt és csupán egyszer, Richard Nixon esetében az elnök lemondása miatt az alelnöknek az elnök helyébe lépni. Nixon 1974. augusztus 9-én, öt és fél évvel a megválasztását követően, a Watergate-botrányként elhíresült incidens miatt távozott.
Az említett kilenc példa mellett három alelnök vette át az elnöki tisztséget időszakosan a 25. alkotmánykiegészítésében foglaltaknak megfelelően. Ők George H. W. Bush (1985. július 13.), Dick Cheney (két alkalommal, 2002. június 29. és 2007. július 13.) és Kamala Harris (2021. november 19.) voltak.
Fontosnak tartom hozzátenni, hogy csupán az alelnök veheti át az elnöki tisztség – és az azzal járó jogosítványok – teljességét, minden egyéb esetben csupán egy adott tárgykör kerül az elnök helyébe lépő személy irányításába.
A kérdéskör aktualitását jól mutatja, hogy Joe Biden elnöksége alatt ismételten felmerülő kérdés az elnök kognitív állapota. Meglepő lehet, hogy a világ mai egyetlen szuperhatalma első emberének, az Amerikai Egyesült Államok elnökének szellemi képességeit vitatják, tekintettel azonban az elnök néhány hivatalos eseményen elkövetett baklövésére – nem, vagy csak igen nehezen találja meg az ajtót, látszólag többször eltévedt a Fehér Házban, a súgógépen az „ismételd meg a mondatot!” utasítás felolvasása, több fontos nemzetközi találkozón történő látszólagos elszundítása, valamint „rossz nyelvek szerint” egyéb időskori demenciára utaló jelek – mégis aggodalommal tölhet el.
Összefoglalva tehát kimondható, hogy az államelnök tartós egészségromlása – kiemelten, amennyiben szellemi aspektusról van szó – komoly kihatással lehet a végrehajtó hatalomra, ezzel pedig a demokratikus berendezkedés megfelelő és hatékony működésére.
A szerző ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász
