Az értelmiség (számtalan definíció szerint) tanult, leginkább diplomás, szellemi munkát végzők sokasága, akik az értelem logikáját testesítik meg. 

Einstein szellemesebb leírást ad az értelmiség szerepéről: „Elméletileg az elmélet és a gyakorlat ugyanaz. Gyakorlatilag nem” – mondja a nagy fizikus. Vagyis elvárható-e a 19. század óta definiált értelmiségtől, hogy csak és kizárólag „értelmes” válaszokat adjon a világ kihívásaira?

 Van-e szerepe – bűnrészessége – az értelmiségnek az egyre inkább torzuló életünk abszurditásában?

A tudás hatalom, hogy fokozzuk a didaktikát sem nélkülöző elmélkedést. Ugyanakkor mégiscsak kell lennie összefüggésnek az elméleti felkészültségből fakadó értelem és a megvalósuló gyakorlat között. Vagyis Einstein talán tévedett. Mellesleg ez a relativitás logikája is, mármint hogy lehet tévedni. Mielőtt végképp mi is eltévednénk a filozofálgatás öncélúságában, hangsúlyozni kell, hogy az értelem létezése vagy figyelmen kívül hagyása a 21. század alapvető társadalomfilozófiai kérdésévé vált. Ki hát a felelős az elmélet és a gyakorlat közötti, mind nagyobb szakadékért? Ha csak a tiszta objektivitásból indulunk ki, nincs ok a világunk széthúzására, a modern kor vívmányainak leépítésére, mindarra, amit ma Európában egyre riasztóbb formában tapasztalunk.

Tagadhatatlan tény, hogy a történelem produkál értelmetlen helyzeteket, amelyek ideig-óráig hátráltatják a normális életet. De! 

Amit ma látunk háborúk, politikai vendetta, gazdasági struktúrák szétverése vagy a jól működő társadalmak leépítése során, az nem kisiklás, időszakos zsákutca, hanem megtervezett és könyörtelenül végrehajtott támadás az emberi lét ellen. A legszomorúbb tapasztalás az, hogy leginkább éppen az értelmiség kapta a negatív főszerepet a „mindenek pusztítása” projektben. 

A leggátlástalanabb ütközet a tudással felvértezettek körében terjed leginkább. Nyoma sincs az értelmes megoldás keresésének, a konfrontáció lezárására tett kísérletnek. Azt lehet érzékelni, hogy az elméleti felkészültségüket a gyakorlati élet teljes szétveréséhez mozgósítják. A kérdés csak az: miért?

A tömegek – ez itt nem minősítés – sodródása akkor érthető és válik természetes folyamattá, ha az értelmiség által vezérelt „értelem” nem vigyáz rájuk és utat sem mutat a felmerülő problémák megoldásának irányába. Természetes, hogy ilyenkor az igazi harctéren, a politika világában hatványozottan adódik össze a torzult eszmék sokasága. Az utcák forrongó népe egy idő után vagy követője lesz az értelmes megoldásoknak, vagy a haragot hordozó pusztítóvá növi ki magát. Nyilvánvalóan minden résztvevő felelőssége benne van a dolgok alakulásában, különösen akkor, ha a sodródást meg sem próbálja lecsendesíteni senki, ha már teljesen megszüntetni nem is tudja.

És most kivételesen nem távoli vidékekre kell gondolni, hanem például a szándékosan félreértett liberális eszmevilágot hordozó nyugati féltekére. 

Magyarországon is megjelent és tobzódik az értelmiség elmélkedése és kísérlete, hogy teljes káoszba lökje a társadalom ítélőképességét. Nem a politikai elkötelezettséget kell itt számon kérni, az mindenki számára szabadon választható és tiszteletben tartandó. Ami viszont eközben az értelmiség felelőssége, hogy mit emel föl a lényeges és kevésbé lényeges dolgok közül a közállapotokat meghatározó fogalmak szintjére.

A politika szereplői – a dolog természetéből adódóan – időnként átalakulnak a hatalom megszerzéséért harcoló alakulattá. Ez rendben van. De az értelmiség víziója nem lehet azonos a politika szűk érdekével. Az összeütközések során megjelenő torzulások nem támogathatók az értelem szintjéről, mivel azok elvetendők, de legalábbis moderálandók. Ráadásul, az értelmiséghez tartozók sohasem sértődhetnek meg, nem uszíthatnak gyűlöletre, és konszolidációra törekvésük közepette nem várhatnak a politikától hálát. A vezető értelmiség feladata megtalálni a helyes magatartást önmaga és mindenki számára. Ennek azonban nyoma sincs.

Vagyis Einsteinnek mégis igaza lehet, mivel való igaz, hogy a gyakorlat nem követi az elméletet. Hiszen 

a magyar értelmiségi réteg nyilvánvalóan meg van győződve tettei helyes voltáról. Akkor is, ha akadémikusként a politikáról mond szubjektív ítéletet, és akkor is, ha az utcán ad „előszót” a legmocskosabb bekiabálók szájába. Vagy leginkább akkor, amikor a minden korban megvetett árulást „bocsánatos félrelépésnek” tartja, függetlenül attól, amely formát követte el bárki is.

Háromfajta megdöbbentő eset már ízlésünket, erkölcsi értékítéletünket alaposan kikezdte: A legmagasabb szintű elkövető „csak” barátait, korábbi politikustársait árulta el, kimerítve az erkölcstelenség kritériumát; másvalaki politikai árulóvá vált, amikor magas beosztásban saját kormánya álláspontját kérdőjelezte meg külföldi, mondjuk NATO-rendezvényen; és ne feledkezzünk meg a szolgálati titkot világgá kiáltó, ezzel esküjét megszegő (méltán nevezhető) hazaárulóról sem. Ezek a megnyilvánulások ugyanis már olyan szintjét jelentik a normáktól való eltérésnek, amelyek végzetes – negatív – következményeket hordoznak a jövő társadalmában, különösen fiataljaink gondolkodásában.

A tudást hordozóknak, az értelmiségieknek tényleg lát­niuk kell az emóción túli világot/tényeket. „Váltsuk le, négyeljük fel, írmagja se maradjon” – ilyen mondatok árnyékában nincsenek megsüthető pecsenyék. Csak torzulás van, hosszú távon sem orvosolható sebek és jóvátehetetlen csapások. Az értelmiség számára – bárhol is álljon politikai értelemben – ritkán látott felelősség jött el.

A kihívás: Magyarország létezése és jövője. Ezt még azok is tudják, akik naponta fennhangon szónokolják, hogy mindezek csak üres szólamok. Hogyan talál magára egy nép a nemzetközi viharok közepette, ha a saját bárkáját irányítani hivatott „ész emberei” az érzelem politizálását tartják követendőnek az értelmes megoldások helyett? Hogy milyen jövő vár ránk – hisszük vagy sem –, az mindenki egyéni felelőssége. 

Egy nem kívánt negatív végeredmény esetén, amely egyértelműen az ország elveszítését jelentené, senki nem mentheti fel magát a felelősség alól, és persze saját lelkiismerete elől sem tud máshová költözni.

A szerző titkosszolgálati szakértő,
a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
Földi László