A megosztott öröm kétszeres öröm, a megosztott fájdalom fele fájdalom – halljuk újra és újra hitünk közmondásos igazságát. Olyan igazságát, amit csak a hit istentávlatos látásmódja képes megfogalmazni, megérteni, megértetni és boldogan magáénak tudni. Ilyen hitben értelmezhető igazság az is, amit sok üldözést megélt kínai keresztyén testvéreink Krisztus-hite gyöngyözött ki magából: A keresztyén embernek egy perc alatt több öröme van, mint a hitetlennek egy életen át. Az ilyen hittapasztalat vezetett oda, hogy ez esztendőben páratlan kincs került a Nagy Fal mögött élő „falatnyi”, mintegy 140 millió keresztyén lelki asztalára Kínai Káté címmel. Négy kötetben, 1000 kérdés-felelet bontja ki a keresztyén hit dúsgazdag bibliai és történelmi igazságait, tapasztalásait. Miközben Európa keresztyénsége csetlik-botlik, mint valami erőtlen, beteg, magára hagyott ember, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában soha nem látott hittavasz virágzott ki, mintha a világmegváltás egyetemes öröme virágba borult cseresznyefák módján kerekedne jótékonyan kontinensek és népek fölé. Ebben az egyetemes hittavaszban azt sem téveszthetjük hálátlanul szem elől, hogy vannak azért a keresztyén hitnek zöldellő oázisai is az öreg kontinensen. Például hazánkban is, Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, s még a félelem szántotta, gondoktól barázdált arcú, sokat próbált Kárpátalján is, ahol minden háborús nyomorúsággal, veszteségdagállyal szembeéneklik testvéreink védelemként: Mindig velem, Uram, mindig velem./Még ha nem láthat is gyarló szemem!/Azért ez énekem: Velem van Istenem,/Velem van Istenem, mindig velem.
Avagy az egykori európai hittavaszban, a korai középkorban és a keresztyénség újkori hitiskolájában, a reformációban nem születtek újabb és újabb bibliás kincsestárak? Heidelbergi Káténk, II. Helvét Hitvallásunk, evangélikus testvéreink Augsburgi Hitvallása, Luther Kátéja? S a 20. században annyi hitvallói nyilatkozat, status confessio? Még római katolikus atyánkfiai világkatekézise is ebbe a sorba vehető. Kimondhatjuk történelmi és kontinentális, sőt egyetemes keresztyén hittapasztalásaink summájaként: a teremtetlen tiszta mennyei fény a teremtés milliomod másodperceitől övezi, beragyogja Teremtőnk világát, s benne a Kijelentés szuperfényével az idő hömpölygő folyamán hajózó újabb és újabb emberöltők életét. Mert az Ő hűsége és szeretete – végére mehetetlen.
Írja Dr. Békefy Lajos
NINCSENEK VÉLETLENEK – ISTENI TERVSZERŰSÉG MINDENBEN, MINDENNEK ELLENÉRE
Apró dolgokban, váratlanul felvillanó konszonanciákban, szent összehangolódásokból is a gondviselő elrendelés csodái villannak elénk. Mint annak a búvárnak, aki lemerül a tenger már szinte fénytelen mélyére, s reflektora fényében elképesztően gyönyörű, színes tengeralatti élővilág látványkontinensei tárulnak szeme elé. Az emberi személyiség mélyrétegeiben kicsírázó hitről bontotta le a megismerés takaró szirmait csaknem 100 éve Kolozsvárott Reményik Sándor: „Egy istenarc van eltemetve bennem: Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. Nem nyugszom, amíg nem hívom elő. S bár világ-szennye rakódott reája, Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza”. Ez az előhívás, ez a személyes reneszánsz tárja fel önmagát minden bibliai Igében, ami bevilágít szívünk sötétlő mélyrétegeibe. Erre lelünk minden imacsendben, templomi vagy klorofilzöldes erdőáhítatban. Kortól függetlenül. Ennek a titoknak, bibliás hitünk páratlan kincsesbányájának a valóságára, felfedeztetésre, a mélyben felvillanó titokvilág szépségalkotásaira vetít ma is Isten-fényt az Ige, amit a Losung szerint olvasunk ezen a vasárnapon: „Egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség” (Efézus 5,8-9). S hogy miért írom: mennyire nincsenek véletlenek?
Mert a 97 éves teológiai nagy öreg, a reménység teológiájával és etikájával történelmi korszakot formáló Jürgen Moltmann református tudós professzortól a mögöttünk maradt héten kaptam meg személyes vallomáskötetét, „Feltámadva örök életre” címmel. Ez (is) pontosan erről szól. Kötetén áthúzódik a feltámadás tiszta és kiolthatatlan fénye, a fenti páli Ige főszólamától kísérve. Személyes levelében leírta, hogy ennek a könyvnek a legmélyebb indítéka felesége, az ugyancsak teológus-író Elisabeth Moltmann 2016-ban történt halála volt. Az elmúlás akkor lett személyes, egzisztenciális sorsélménnyé, amire neki is meg kellett keresnie a bibliás választ. Önmagáért – másokért.
VÉGBEN A KEZDET – KEZDETBEN A VÉG – CSODÁLATOS ISTEN-DIALEKTIKA
Így jutott el a teremtetlen fényig, ami Isten lényéből, Kijelentéséből, személyéből árad szét a világmindenségre és valamennyiünk szívére. Ennek koncentrált fénytranszparenciája maga Jézus Krisztus feltámadása. Az Ő áradó világosságában lett nyilvánvalóvá Moltmann számára is, hogy a keresztyén embernek nem a meghalás művészetével, az ars moriendivel kell foglalkoznia. Hanem egész életén át az ars resurgendiben, a feltámadás művében és hitében lehet élnie. Az örök, teremtetlen isteni fény, a feltámadott Úr Jézus életének ragyogása árad be az életünkbe akkor is, amikor a végóránk felé közeledünk. Nem sötét alagút, nem áthatolhatatlan halálfal áll előttünk, aminek nekizuhanunk, és vége mindennek. Hanem addigra hit által már átmentünk a nagy változáson, megtérésen, gyümölcstermésen, akik sötétség voltunk mindenestől fogva, az Úrban világosság vagyunk. És ez a nagy metamorfózis, átváltozás már az élet mindennapjaiban végbe mehet – sola fide, egyedül hit által, Jézus Krisztus kegyelméből: sola gratia, solus Christus. Ezért írta le az öreg tübingeni tudós: a végben kezdet rejlik. De ez csak azért lehetséges, mert a kezdetben, a teremtés milliomod másodperc lüktetésében is már ott volt Teremtő Atyánk roppant titokzatos, fenséges elrendelő akaratában és gondviselésében a javunkra váló vég is, ami nem lehet méltóságában szemernyit sem értéktelenebb, mint a kezdet. Istenkézből Istenkézbe Krisztus kereszt magasában átemelt, megőrzött teremtett világunk és személyes sorsunk is ebből az isteni felrangosításból él, nyeri múlandóságában is örök tartalmát, testi és szellemi fogyatkozások közben is Istentől adott, megőrzött, mindenek ellenére nekünk ajándékozott értelmét. Mert Ő nem személyeskedve ad vagy nem ad, nem akarván picit sem megbántani minket, hanem léte teljességéből teremti meg önmagával felrangosított létigazságainkat, létezési módunk, életformáink milliárdnyi variánsát. S mivel már a teremtés és az egyéni foganás pillanatában, sőt az előtt, lét előtti létünkben (ezért elfogadhatatlan az abortusz!) már készen volt génjeinkbe kódolt terve, programja, teljességgel és vitathatatlanul igaz ez az Isten-dialetika is: a végben a kezdet – a kezdetben a vég. Bach gyönyörű énekével, zsoltárparafrázisként énekelhetjük létigazságként: „Már anya ölben is volt mindig/gondja ránk. A sok jót, mellyel áld,/ Ki sem mondhatja szánk.
BALTIKUMI PROTESTÁNS IMAKÍSÉRET
A lett származású, de Észtországban élt és alkotott baltikumi hívő protestáns költőnő, Julie Hausmann (1826-1901) imájával foglaljuk össze bibliás hitünk páratlan kincsestárának útravalóját, ami bűnszorításban élő embersorunk nagy esélye. A költőnőről annyit feltétlenül tudnunk kell, hogy a világszerte énekelt és szeretett „Csak vezess Uram, végig és fogd kezem…” kezdetű dicséret szerzője. Sok nyelvre lefordították megragadó spirituális énekét, még az olasz római katolikusoknak is (Mi prendi per la mano). Fr. Dürrenmatt svájci író egyik regényében is ezt éneklik. Beatrix holland királynő férjének temetésén, 2002 október 15-én a delfti református Nieuwe Kerk-ben németül ezt énekelték (ami Hollandiában a 2. világháború óta igencsak került nyelv minden nyelvrokonságuk ellenére), a holland uralkodók hagyományos kálvinista temetkezési templomában. Befejezésül álljon itt a baltikumi költőnő imája:
Amikor szinte semmit sem érzek hatalmadból, jó Uram, akkor is Te fogod kezem, s vezetsz a cél felé éjszakákon át. Kinyújtom most is Feléd kezem. Kérlek, Te vezess boldog végem, az örök élet, a vég nélküli öröm felé. Ámen.
Dr. Békefy Lajos református lelkész, teológus professzor írása
