Temerinből, de egész Délvidékről zarándokok indulnak útnak a hétvégén, hogy vasárnap a kiskunhalasi Szent Péter és Pál Katolikus Főplébánia-templomban szentmisén emlékezzenek meg és imádkozzanak a második világháború minden ártatlanul elpusztított délvidéki áldozatáért.

Temerin Szerbiában található, a Vajdaság földrajzi középpontjában, ma ez a térség gazdaságilag legfejlettebb területe. Valaha, azaz száz éve még színmagyar területnek számított, ma huszonnyolcezer lakosának harmada sem magyar, zömmel szerbek által lakott vidék lett Temerin és környéke. Először Trianon után bomlott meg a térség etnikai szerkezete, hiszen a Monarchia romjain összetákolt Szerb–Horvát–Szlovén Királyság az etnikai homogenitás fellazításával akarta a terület hosszú távú birtoklását biztosítani. Délszláv népeket, elsősorban szerbeket telepítettek be, ugyanezt tette 1945 után Jugoszlávia, de a magyar többség egészen Jugoszlávia felbomlását követő délszláv testvérháborúig megvolt. Az etnikai arányok – feszültségekkel és konfliktusokkal kísért – durva megváltozása az 1990-es évek háborús eseményeihez, elsősorban a szerb menekültek érkezéséhez köthető.

Nemcsak Temerinre jellemző a magyar népességfogyás, hanem egész Délvidéken és mindenütt a történelmi Magyarország 1920-ban elcsatolt területein így van ez. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság húszezer-hatszáz négyzetkilométert kapott a Magyar Királyságból és hozzá csaknem félmilliónyi őshonos magyart. Nehéz megmondani, mennyien maradtak meg belőlük, hiszen azóta – Jugoszlávia szétesése után – csak az egykori magyar területekből három új állam jött létre. Szerbiában, ahol Temerin is található, ma mintegy 250 ezer magyar él még.

Az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv (jugoszláv) utódállama nyolcvanéves történelme során hét különböző entitásban létezett. Egyszer meg is szűnt: a tengelyhatalmak a náci Németország buzdítására 1941. áprilisában elfoglalták és felosztották egymás között a sok részből álló ország területét. Magyarország ki akart maradni a háborúból, Jugoszlávia lerohanását az akkori magyar miniszterelnök, Teleki Pál esküszegésként élte meg és öngyilkosságával adott súlyt a tiltakozásnak. (Egyes feltételezések szerint a pisztolyt nem ő, hanem a rábeszélésére érkező Gestapo-tiszt húzta meg.) Aztán csak bevonultak a magyar alakulatok is, oda, amit kaptak az osztozkodásnál. Bácska, a Baranya-háromszög és a Muravidék jutott nekünk, azok a határmenti területek, amelyeken zömében magyarok éltek.

Jugoszlávia de jure nem, csak de facto létezett. Az irreguláris katonai alakulatok gombamód szaporodtak, mindenütt „felszabadító” csoportok jöttek létre, horvát usztasák, szerb csetnikek, kommunista partizánok keveredtek örökös konfliktusba a megszálló csapatokkal. A magyar csendőrök a partizánok sorozatos akcióira razziával reagáltak. 1942. január hideg napjaiban mintegy 3500 ember esett a csendőrrazzia áldozatává, partizánok, kommunisták, szerbek, zsidó, de magyarok is. Temerinben negyvenhét embert lőttek le.

A háború végén és utána a délvidéki vérengzések során a partizánok a „hideg napokat” legalább tízszeresen akarták megtorolni az ártatlan magyar lakosságon. Úgy tartják, hogy megtizedelték a magyarokat, negyven-ötvenezer magyar esett a felszabadító kommunista-antifasiszta partizánok áldozatává. Az itt élő németek csak azért menekültek meg, mert a visszavonuló német csapatok elrendelték a Németországba történő áttelepítésüket, és azt német precizitással végre is hajtották. A magyarok közül kevesen menekültek, hiszen ez az ő hazájuk volt és bűnösnek sem érezték magukat.

1944 október–november körül, még a szovjet csapatok előtt, jelentek meg a vidéken a szerb partizánok. Első körben brutális kegyetlenséggel gyilkolták le, akit értek, a maradékot pedig alkalmi koncentrációs táborokba zárták, kényszermunkára ítélték, megkínozták, megalázták őket, hónapokig, talán évekig éltek a szögesdróttal körbezárt pokolban. A templomokat földúlták, a papokat elhurcolták, az embereket ingóságait elkobozták. Mindezt akkor, amikor a háborúnak már vége volt, amikor mindenki fellélegzett és a megbékélésre várt.

A háborúban győztes kommunista Jugoszlávia és a vesztes kommunista Magyarország kiegyezett, és az egyezség része volt a hallgatás is. Negyvenöt évig nem volt szabad beszélni, nem mert senki beszélni arról, mi történt Bácskában, a Sajkás-vidéken, a Tisza-mentén, Zomborban, és sorolhatnám az etnikai tisztogatás és bosszú helyszíneit.

Temerinben a megszállás első napjaiban annyi férfit gyilkoltak le, hogy nem győzték a holttestek elföldelését. A temető árka, a sintértelep és a frissen ásott óriási gödör sem volt elég a holtak elhantolására. Minden végtisztesség és kegyelet megadása nélkül dobálták be a tömegsírba az embereket, azt sem ellenőrizve, hogy valamennyien meghaltak-e. Volt, aki élve kimászott a holttestek alól, volt, ki a látottakat nem bírta elviselni és felkötötte magát. Nem menekült senki.

A nyolcvanas évek közepén a temerini asszonyok elhatározták, hogy betonkoszorúval körülöntetik a jeltelen tömegsírt és márvány emléktáblát tetetnek rá. Pénzt gyűjtöttek és megbízást adtak egy kőfaragónak. Az asszonyokat ezután begyűjtötte a rendőrség, alá akartak velük íratni egy nyilatkozatot, hogy közadakozásból síremléket akarnak állíttatni a fasisztáknak. Pedig ők csak tisztességes síremléket, végre tisztességet és kegyelet akartak adni az ártatlanul lemészárolt hozzátartozóiknak. Negyven évvel a történtek után, még mindig félni kellett a magyarnak?

A délvidéki magyarok tízezrei ellen elkövetett kommunista népirtás bűn volt. Ennek megállapításához és kimondásához nem szükséges semmi más, csak józan ész és keresztény erkölcs. Ami 1944-45 fordulóján a délvidéki magyarsággal történt, az Isten és ember előtt is bűn.

Matuska Márton újságíró az utolsó pillanatban állt neki a magyar genocídium feldolgozásának. Még volt, aki emlékezett és mert, vagy csak névtelenül mert nyilatkozni. Volt, aki meg tudta mutatni a helyeket is. Megnyíltak végre a levéltárak. El lehetett indulni a nyomon, össze lehetett állítani listákat, történeteket, a feledésre ítélt történelmet. Hogy miért tette ezt, arról hadd idézzem őt:

„Járjunk azzal a bűntudattal, hogy mi rosszabbak vagyunk minden népnél, mert nekünk legfeljebb vétkeseink vannak, áldozatainkat pedig, ha voltak is, tapintatosan elhallgatjuk? Viseljük a kollektív bűnösség tudatának elviselhetetlen terhét, és tanakodjunk, hogy a magyarok között miért olyan nagy az öngyilkosok száma? Miért nem volt nagy az első világháború előtt? Már szaporodni sincs kedvük! Érdemes egy ilyen népnek?

Csak el akarom mondani. Oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok.

S amikor mindez megtörtént, akkor ne azt hirdessük, hogy most ismét rajtunk a sor, hogy mindezt visszaadjuk, kamatostul, mint szokás, hanem mondjuk, hogy ennek örökre vége. Ezért kell a negyvennégyes tömegsírok felderítése után kimondani, hogy vége.”

Ezért mondatnak misét a délvidéki zarándokok. Hogy emlékezzünk, és béke kerüljön a szívünkbe, bosszú nélkül.

A szerző történész