1980 tavaszán egy fiatal férfi belemártotta lábát az Atlanti-óceánba, majd megiramodott, hogy jótékony céllal parttól-partig végigfusson Kanadán, pénzt gyűjtve a rák kutatására. Terry Fox mind a mai napig az egyik legismertebb és legkedveltebb nemzeti hős Kanadában.

Terry mindössze 18 éves volt, amikor csontrák miatt amputálni kellett a lábát. Kezelése során mélyen megérintette a szenvedés, amelyet a betegek elviseltek és elhatározta, hogy felhívja a figyelmet problémáikra és pénzt gyűjt a rák gyógyításához szükséges tudományos kutatásokra. Kezdeményezésének a „Remény maratonja” nevet adta – idézi fel Terry Fox történetét a humanumreview.com oldalon Amanda Achtman, aki a közelmúltban az élet védelme jegyében a magyarokhoz is felhívással fordult.

Terry Fox 143 napon keresztül szinte minden nap egy teljes maratont futott, s bár fizikai célját nem érhette el (meghalt, mielőtt elérte volna a Csendes-óceánt), tette egy egész nemzetet inspirált. A nevét viselő Terry Fox Run azóta is folytatódik, melynek keretében elképesztő összeget, mostanáig mintegy 850 millió dollárt gyűjtöttek rákkutatásra. A kanadai iskolások minden évben felelevenítik történetét és részt vesznek különböző futóversenyeken. Amanda Achtman szerint egy rendkívül pluralista társadalomban különösen nagy jelentősége van annak, hogy Terry története összehozza a fiatalokat egy nemzeti narratíva köré, amelyre büszkék lehetnek. Sőt, a Terry Fox-történetet kulcsfontosságúnak ítéli a kanadai identitás szempontjából, ám az életvédő, életet értéknek tekintő üzenettel most egy új narratíva került szembe azzal, hogy az Észak-amerikai országban egyre nagyobb teret hódít az eutanázia.

A rivális vízió

Azzal kapcsolatban tehát, hogy mit is jelent a rákos betegség az ember életében, nagyot fordult a világ Kanadával Terry Fox halála óta. Achtman idézi a kanadai kormány jelentését, amely arról számol be, hogy elsődlegesen rákos megbetegedés miatt fordulnak a páciensek az orvoshoz vagy nővérhez azt kérve, vessenek véget az életüknek. Csak a tavalyi évben 8341 embert öltek meg így a kanadai kórházakban és otthonokban.

A fordulat 2015-ben következett be, amikor a kanadai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette a büntető törvénykönyv egyes passzusait, mivel azok tiltották az eutanáziát. A szerző kifejti: az „orwelli és megdöbbentően egyhangú” döntéssel a testület megnyitotta az utat az eutanázia előtt, az ennek következtében született jogszabály-módosítást pedig látványos gyorsasággal fogadta el a parlament. A módosító javaslat legfőbb eleme a büntető törvénykönyv azon módosítása volt, amely mentességet biztosított vétkes emberölés, az öngyilkosság elősegítése és az ártalmas szerek beadásának büntetése alól annak érdekében, hogy az orvosok, ápolónők és gyógyszerészek részt vehessenek az eutanáziában és asszisztált öngyilkosságban.

Az eutanázia legitimálásának folyamata nem volt sem nyilvános, sem tudatosan lefolytatott társadalmi vita.

A kezdeti rendelkezések arról szóltak, hogy az eutanázia csak azon felnőttek számára válik lehetővé, akik egészségi állapota „súlyos és gyógyíthatatlan”, halálukat pedig egy körültekintő tájékoztatás tudomásul vételét követően önkéntes módon kérelmezhették. Ám a történet nem állt meg ezen a ponton.

Az eutanázia „márkanévváltáson” is átesett annak a kampánynak a részeként, amely a nyilvánosság támogatását kérte egy nemrégiben még bűncselekménynek minősülő tetthez. Mára az eutanáziára a „MAID” betűszóval utalnak Kanadában (a jogban, a politikában és a médiában egyaránt), ami a haldokláshoz nyújtott orvosi segítséget jelenti. Ez elfojtotta a lelkiismeretet, csökkentette az etikai érzékenységet és elmosta a különbségeket – fejti ki Achtman, aki írásában rámutat arra is: az eutanázia hívei előszeretettel hangsúlyozzák, hogy az egyének szabad, racionális és törvényes választása, ha egy egészségügyi szakember véget vet az életüknek. Ez azonban, mondja, biztosan nincsen így minden esetben. Sőt, Kanadában mostanra szinte valamennyi korlátozó biztosítékot felszámolták, a feltételeket kiterjesztették minden szenvedő felnőttre, a szenvedés fogalmát pedig meglehetősen rugalmasan kezelik. Amanda Achtman példaként említ néhány közelmúltbéli esetet: egy 90 éves férfi például azért kérte halálát, mert a nyugdíjasotthont, amelyben élt, bezárásra ítélték. Egy hajléktalan azért folyamodott eutanáziáért, mert úgy érezte, elveszítette minden reményét.

Egy 47(!) éves nő az anorexiája miatt fontolgatja, hogy így vessen véget az életének, sőt, az ország szeretné megnyitni a halál kapuját a kábítószer-függésben élők előtt, ahogy veterán katonáknak is ajánlották már fel az orvosok által elvégzett gyilkosság lehetőségét.

Annak ellenére, hogy az eutanázia önkéntes kérvényezése formális követelmény, a pénzügyi kényszer kétségtelenül hozzájárul személyes és nemzeti szinten egyaránt a kanadai eutanázia-válsághoz – mutat rá a szerző. Példaként említi, hogy néhány idős rokon vagyonára szemet vetett már a családja, a kanadai parlament költségvetési hivatal pedig 2020-ban szemérmetlenül közreadta várakozását az egészségügyi kiadások várható csökkenésével kapcsolatban abban az esetben, ha az eutanázia lehetőségét sikerül szélesebb társadalmi rétegekre kiterjeszteni.

A napi gyakorlatban az eutanáziát mint opciót újra és újra felvetik a betegek számára, akkor is, ha azt egyszer már elutasították, az orvosok pedig szakmai retorziótól tartanak abban az esetben, ha nem ajánlják betegeiknek ezt a „lehetőséget”. Mindez pedig – érthető módon – demoralizáló hatással van a betegekre. Az eutanázia messze nem növeli az együttérzést és a gondozási lehetőségeket, hanem még inkább elidegenítőbbé és ijesztőbbé teszi a halált a haldokló számára, és tovább traumatizálja azokat, akik még gyászolják korai halálukat – hívja fel a figyelmet Amanda Achtman.

Ki kér eutanáziát, és miért?

Amióta lehetővé vált az eutanázia, a Health Canada minden évben jelentést tett közzé, amelynek legérdekesebb adatkategóriája a beavatkozást kérő személyek szenvedésének természetét vizsgálja. E szerint „2022-ben az eutanáziát kérő egyének szenvedéseinek leggyakrabban említett forrása az értelmes tevékenységek végzésére való képesség elvesztése volt (86,3%), ezt követte a mindennapi tevékenységek végzésére való képesség elvesztése (81,9%) és a fájdalom nem megfelelő kontrollja, vagy a fájdalom csillapításával kapcsolatos aggodalom (59,2%).”

Ha tehát komolyan vesszük az eutanáziát keresők önbevallásos alapon összegzett motivációit, azt találjuk, hogy az első számú ok, amiért a kanadaiak eutanáziát kérnek, egzisztenciális

– mutat rá a valós helyzetre Achtman. Ezt követően pedig felmerül a kérdés: vajon elveszíti-e valaha az ember azt a képességét, hogy értelmes tevékenységekben vegyen részt. Végső soron arra a kérdésre keressük a választ, mit jelent az, hogy „értelmes”. Achtman Viktor Franklt idézi, aki híres könyvében (Mégis mondj igent az életre) így fogalmaz:

„Dosztojevszkij egyszer azt mondta: »Csak egy dologtól tartok: nem kell méltónak lenni a szenvedéseimre.« Ezek a szavak gyakran eszembe jutottak, miután megismerkedtem azokkal a mártírokkal, akiknek tábori viselkedése, szenvedése és halála arról tanúskodik, hogy az utolsó belső szabadságot nem lehet elveszíteni. Mondhatni méltók voltak szenvedéseikre; az, ahogyan elviselték a szenvedésüket, valódi belső teljesítmény volt. Ez a szellemi szabadság – amit nem lehet elvenni – teszi az életet értelmessé és célirányossá.”

A szerző megállapítása szerint meg kell nyugtatnunk szeretteinket, sőt, még saját magunkat is, hogy a kiszolgáltatottság nem vezet családunk, barátaink és szélesebb közösségünk elutasításához.

Érint téged!

Az eutanázia gyakorlata egy társadalmon belül mindenki számára maró hatású – hangsúlyozza Achtman, aki párhuzamot von, ugyanis az eutanázia az eugenikához hasonlóan bizonytalanabbá teszi mindannyiunk életét. Úgy látja, „amint vannak bizonyos feltételek, amelyek esetén indokoltnak tekinthető az asszisztált haláleset választása, a feltételeknek megfelelőket, akik mégsem teszik meg, könnyen bolondnak vagy akár önzőnek minősítik”. További káros hatás, hogy az eutanázia csökkenti az egészségügyi ellátás színvonalát és minimalizálja saját erőfeszítéseinket és pozitív irányú beavatkozásainkat.

A szerző megosztja egy nő történetét, akinek szervezetében rákot diagnosztizáltak, ám közölték vele, hogy Kanadában nem kaphat ellátást, majd felajánlották neki az eutanázia lehetőségét. A nő azonban élni akart, az Egyesült Államokban kezeltette magát, ma pedig teljesen jól van. Az eutanázia tehát azt az érzést erősíti meg bennünk, hogy lemondtak rólunk – érvel Achtman, maga a felajánlás is porig rombolja azt a bizalmi kapcsolatot, ami orvos és beteg között nélkülözhetetlen.

Az eutanázia az életminőségről alkotott képünket is károsítja – márpedig az életnek mindig van minősége. A gyengédség kimutatásának lehetősége, a szeretteink elkísérésének képessége, valamint a betegséggel és szenvedéssel szembeni bátorság gyakorlásának alkalma táplálja emberségünket, mind pozitív hatást gyakorolnak. Amanda Achtman szerint, „ha azt mondjuk, hogy nincs minőség vagy méltóság, akkor nem értjük e fogalmak értelmét”, ha pedig az eutanáziára mint méltó halálra hivatkozunk, azzal azt sugalljuk, hogy a természetes halál nem méltó. A haldoklás folyamata egyben lehetőséget jelent a kapcsolatok gyógyítására, a szeretetteljes szavak és gesztusok megosztására, valamint a béke megtalálására.

Úton a jóvátétel felé

Amikor valaki beteg és szenved, teljesen természetes, hogy nyomasztó gondolatokat, önelutasítást, az elhagyottság érzését tapasztalja. Pontosan ezért fontos, hogy azok, akik körülveszik ezt a személyt, ne hódoljanak be ezeknek az érzéseknek. Ahogy Ferenc pápa mondja, egyfajta „szeretetteljes nyomással” kell szembeszállnunk a beteg pesszimizmusával, márpedig a szeretet sokkal inkább emberi, mint az autonómia. Ez a szeretet azt mondja: „Küzdeni fogok érted, különösen akkor, ha nincs erőd magadért küzdeni!”

A nagylelkű válaszok változást hozhatnak, ahogy Terry Fox saját betegségére adott nagylelkű válasza megváltoztatta a kanadai rákkutatás arculatát. A rákkutatásra szánt források gyűjtése érdekében végzett inspiráló futása azt eredményezte, hogy mára magas az általa átélt csontrákban szenvedők felépülési aránya, csak ritka esetekben kerül sor végtagamputációra és még ritkábban halnak bele a betegek.

De vajon hány inspiráló gyógyulásról mondunk le, ha a kezelés helyett a halált írjuk elő?

Kanadát átszelő futása során Terry kivett egy „szabadnapot”, hogy úszni menjen egy gyerekkel, akinek ugyanolyan rákja és amputált lába volt, mint neki. Ezt tartotta élete leginspirálóbb napjának. Ez jó emlékeztető arra, hogy bármit is szenvedjünk, ihletet és vigaszt találhatunk, ha megosztjuk szenvedésünket másokkal – írja Amanda Achtman.

Forrás:axioma