Lapozzunk vissza egy kicsit, úgy nyolcvan évet a történelemben! Ami a leginkább szembetűnő, hogy a Föld lakossága megduplázódott, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a világban zajló stratégiai kérdésekről egyre kevesebben döntenek. Olyan abszurd életkép rajzolódik ki, hogy saját sorsunk és persze jövőnk ügyébe a többség gyakorlatilag alig képes beleszólni. Persze tudjuk, hogy ott vannak a lehetőségünket szimbolizáló választások legalábbis itt, Európa földjén. Azonban a ravaszul kiérlelt politikai szabályozóknak hála, a valóban döntési képességgel bíró elit játszva figyelmen kívül hagyja a választási üzeneteket jó néhány európai országban. Maradt hát a remény, hogy akik hatalomban vannak, időnként képesek empátiát gyakorolva tervezni a jövőnket.
És itt érkezünk el a Putyin–Trump-találkozó lényeges üzenetéhez, amelynek szimbolikája: két önálló nemzet vezetője és nem valamiféle szövetségek menedzsmentje egyeztet és próbál víziót felállítani konkrét kérdésekben.
Mit is jelent ez a múlt távlatából? Még pár évtizeddel ezelőtt is egy ilyen találkozó – amerikai elnök, illetve szovjet főtitkár – azt jelképezte, hogy szövetségi rendszerek, NATO kontra Varsói Szerződés, másképp mondva a nyugati világ és a szocialista tábor képviseletében fejtették ki álláspontjaikat. Megállapodásaik kötelező erővel bírtak a szövetségükhöz tartozó többi országra is. És erről senki nem kezdett/kezdhetett vitát. Azaz Washington és Moszkva megállapodott, tehát ez lesz. Vajon 2025-ben, amikor Moszkva és Washington megállapodik, akkor is valóban az lesz? Egy személyes megjegyzés engedtessék meg: nem. Lehetne, sok tekintetben szükségszerű is lenne, de egyáltalán nem garantált, hogy úgy is történik, ahogy a két ország elnöke elképzeli. Egyszerűen azért, mert a világ megváltozott, átalakult, de legalábbis olyan úton jár, aminek a göröngyeit még a nagy potenciállal rendelkező országok vezetői sem látják előre. Nyolcmilliárdan lettünk ugyan, de egy törpe kisebbség ránk telepedve hagyja figyelmen kívül érdekeinket.
A konkrét példánál maradva, az USA és Oroszország sok más ország mellett szeretné lezárni az orosz–ukrán háborút, de szinte kizárt, hogy ez az ő akaratukon múljon. Hasonló a konklúziója a Közel-Kelet esélyének, vagy mondjuk a délről északra irányuló migrációs köntösbe bújt inváziónak is. Szóval akkor a reményen kívül milyen következményeket hordoz az elnökök egyeztetése? Legfontosabbként erősíti azt a narratívát, hogy a világon a háttérből uralni akarók törekvésével szemben csak és kizárólag gazdasági és persze identitásában is megerősödött nemzetek képesek életben maradni. Aki továbbra is saját gondjaira másoktól remél megoldást, vagy mások jövőképét „kopizza be” saját országa politikai céljai közé, az téved, vagy még inkább eltévedt a nagy átalakulás közepette. Szűkítve a témát és félretéve a rébuszokat, magyar szempontból az alaszkai találkozó komoly tanulsággal szolgál.
A legfontosabb, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Magyarország érdekét nekünk kell definiálni és erős hangon tudtára adni a többieknek.
Nem az a kérdés, hogy hogyan alkalmazkodjunk a nagyoknak vélt országok politikai igényeihez, hanem az, hogy az általuk deklarált álláspontból mi használható magyar szempontból, és az egyéni céljainkat milyen feltételek között leszünk képesek elfogadtatni, beilleszteni a hatalmasságok koncepciójába. És ez egészen más narratíva, mint volt akár tizenöt-húsz éve. Hogy ezt elérjük, nincs szükségünk közvetítőkre, olyan struktúrákra, amelyek elsősorban szervilis módon képviselnek és nem érdekli őket a nemzetek akarata. Jó, illetve rossz példa erre az Európai Unió és annak bizottsága, amely kényszeresen vigyáz arra, hogy a tagországok érdekei ne érvényesüljenek döntéseik során.
A két elnök találkozójának ránk nézve egyik legizgalmasabb fejezete éppen az volt, hogy arra adott példát, miszerint a nemzeti érdek erősítése alapozhatja meg a nemzetközi kapcsolatokat.
A mindenáron szövetségi létbe vágyók formálisan erősebbnek tűnhetnek egyes kihívások esetén, de mindig lesznek a megoldást nehezítő és belső vitára okot adó részletek. Nem az a kérdés – derült ki az alaszkai találkozó kapcsán –, hogy totális érdekazonosságra kell-e törekedni, hanem az, hogy a különbözőség mégis milyen módon konszolidálható.
És persze még valami. Lehet egy ország gazdaságilag erős, katonailag elrettentő, de szétzilált hátországa lenullázhatja potenciális erejét. A társadalmi normalitások nélkül csak fél karú óriás bármely egyébként felkészült nemzet, ahogy ez a Nyugatra jellemző napjainkban. Mert mint kontraszt, a jelenlegi kínai modell egyértelmű aggodalmat kelt mind az Egyesült Államokban, mind Oroszországban. Peking legfőbb ereje vetélytársaihoz képest a belső politikai stabilitása. Vitatható és persze kérdéseket is felvethet eme állítás. De van talán logikusabb magyarázat a kínai gazdaságban megjelent minőségi fejlődésre, mint az, hogy jól irányítható társadalmi létformára támaszkodhat?
Alaszka egyébként kellemes klímája esélyt adott mindkét nagyhatalomnak, hogy ezeken a tételeken is elmélkedni tudjon, mert az egyértelmű, hogy a jól kiválasztott stratégia biztosítja azt, hogy olyan taktikai kihívások, mint mondjuk az ukrán kérdés, megoldhatók legyenek a nemzetközi térben.
