Csak kiindulópontként gondolok Édire, Hédire és Médire, a három bűbájos, bécsi
biedermeier lányra, akik gráciával, finomsággal és mosolygással töltötték meg a három
órát abban az életrajzi operettben, melyet a császárvárosban mutattak be 1916. január 15-
én. Szükség is volt rá bőven abban az időben, az Első világháború kellős közepén, amikor az
ágyúdörgés országhatárokon át zúzta porrá emberek mindennapjait, sorsát, és ezzel együtt
a kontinens végzetét is beteljesítette. Berté Henrik, magyar születésű osztrák karmester,
Franz Schubert életét álmodta színpadra, a bécsi klasszika utolsó nagy muzsikusát tette
főszereplőjévé a Három a kislány című daljátéknak. Berté példás szakértelemmel faragott
áriákat, duetteket, közzenéket a halhatatlan zeneszerző műveiből. A darab legnagyobb
slágerét mi magyarok is jól ismerhetjük. „Árva a ház, nincs kacagás” – énekelték a kettőst
legendás művészeink, Berky Lilitől, Gózon Gyulától Bilicsi Tivadaron, Fónay Mártán át,
Szecsődy Irénig, vagy Melis Györgyig.

Bécsben járva, még ma is utánaeredhetünk, hogy megkeressük a Freyung környékén a
háromlányos Tschöll papa állítólagos házát. A marcipándíszként tündöklő épületecske előtt
aztán elmerenghetünk, hogy mi maradt nekünk, utódoknak a régi kedélyből, harmóniából,
rendből. Ha kislányok nem is, de fontos európai hölgyek mindenesetre maradtak, legalábbis
eddig még egyikük sem tagadta a nemi identitását. Itt van mindjárt Vera Jourova. Bús
tekintettel mered bele a kamerába a biztos asszony és az európai jogállamiság állapotán
rugózik újra egy minapi jelentés szerint. Különös tekintettel ezúttal Olaszországra, de
minket se hagy ki a jóból. Az ember azt hinné, hogy a leköszönő brüsszelita a jövőjét
tervezi. A fárasztó, felelősségteljes és odaadó évek után megújító, friss szelek fújását
reméli, melyek majd kiseperhetik a kínos múltat, amivel terhelten betölthette a fontos
bizottsági tisztséget, mert 2006-ban mégiscsak megvádolták hazájában egy korrupciós
üggyel, ami miatt több, mint egy hónapig előzetes letartóztatásban is csücsült. Semmi
meglepő, Jourova nem lóg ki a sorból, éppen ma landolt a gépemen egy hírecske, igaz, nem
igaz, eszerint az EU 720 képviselőjéből 257 ellen valamilyen büntetőeljárást
kezdeményeztek valahol, valamikor. A Euronews viszont megerősíti, hogy egy albániai görög
kisebbségi képviselő, bizonyos Alfred Beleris egyenesen a börtönből jár Brüsszelbe szavazni.
Az olasz Ilaria Salis meg már jó ismerősünk, róla biztosan tudjuk, hogy a derék,
Magyarországon verekedő antifa a börtönből avanzsált képviselővé az Európai
Parlamentben.

Vera Jourovát hamarosan elfelejthetjük, de itt marad nekünk Euro-Uschi még öt évig. Az
Európai Bizottság elnöknőjét éppen csak újraválasztották, de nem pihen egy kicsit sem,
pedig nyár van. Sőt, elsöprő lendülettel folytatja a rombolást. Nyilván megkönnyebbült,
hogy kétes paktumoknak hála, sikerült újra megkaparintania a kormányrudat és a Pfizer
ügyet is elfelejtheti. Sietve bejelentette, már július 26-án, hogy az Európai Unió irdatlan
összeget küld Ukrajnának az Orosz Föderáció befagyasztott eszközeiből. Őt idézem: „Az EU
kiáll Ukrajna mellett. Ma 1,5 milliárd eurót utalunk át a befagyasztott orosz vagyonból
származó bevételek formájában Ukrajna védelmére és újjáépítésére.” Gyors kezdés,
mérföldkő, brüsszeli újítás: mostantól törvényesen lehet lopni, a magántulajdon nem szent
többé. Amúgy a juttatás, az elnöknő bejelentése ellenére, nem újjáépítési, hanem katonai
segély és 90%-át fegyvervásárlásra szánják. Svájc, nem sokkal a bejelentés után,
megtagadta, hogy a bankjaiban őrzött, befagyasztott orosz vagyonból származó
bevételeket továbbítsa. Ursula von der Leyen asszonyt ez nem zavarja, hisz tartott, zsarolt
ember. Többünknek feltűnt például, hogy a felszólalásait rendre angolul tartja, mintha már
elfelejtette volna az anyanyelvét, meg azt, hogy kiket is képvisel. Tényleg, kiket?
Gályamunka ez a javából, elgyötört tekintete mutatja is az elmúlt öt év összes rárakódott
terhét és alaposan aláhúzza honfitársa, a költőzseni Wolfgang Goethe megállapítását:
„Nagy elégtétel a sorstól, hogy a lélek arccá válik.” Az övé is.

Válogatásom harmadik „kislánya” egy finn tárcavezető. Eddig azt sem tudtuk, hogy létezik,
őt elnézve, egy halovány, poros vitrinből lépett ki, láthatóan kissé szédül, mert megcsapta
a valós élet csípős, friss levegője. Elina Valtonen, bár köze nincs hozzá, felettünk tört
pálcát, amikor a minap így nyilatkozott: „Az értékek különbözősége miatt a magyaroknak
el kellene gondolkodniuk azon, hogy helyük van-e az Európai Unióban.” Biztosan állítható,
hogy a külügyminiszter asszony élő példa arra, hogy Brüsszelben létrejött egy saját politikai
osztály, amely senkinek sem tartozik felelősséggel, nincs demokratikus meggyőződése,
ezért bármit mondhat bele a világba. Eddig mindig csitíthatatlan dühöt éreztem minden
ilyen megnyilvánulás hallatán, de most végre Tusványos elcsendesített. Megértettem, mi a
mozgató rugója ennek a magatartásnak. A Nyugat megszabadult a családtól, a nemzettől és
Istentől. A nagyságot keresi, de nincs vágya már se nagy eszmékre, se közös, lelkesítő
célokra, arra meg végképp nincs igénye, hogy ezek valamelyikét is alázattal szolgálja. Így
marad az örökös önigazolás: okosabb vagyok, szebb és tehetségesebb mindenkinél! Az
önmagára fordított erő nagyság helyett csak ürességet, s vele együtt nagyképűséget hoz
neki. A feleslegesség érzése agresszivitást szül, s íme, a végeredmény: „megjelent az
agresszív törpe mint új embertípus.” Mindezt a miniszterelnök fejtette ki, s ez nekem erős
kapaszkodó. Nem állítom, hogy az újabb és újabb megalázási kísérletek, kukoricára
térdepeltetések közömbössé tesznek majd ezután, de az idő nem a törpéknek dolgozik.
Dorgáljanak csak felsőbbrendűségük tudatában, énekelgessenek az okostojás politikusok,
egészen más előjellel, mint az operettben: „Árva a ház, nincs kacagás, Árvák a régi szobák,
Messzire jár, mint a madár, Az ifjúság.” Az egykor virágzó, hasznos, szép szövetség bizony
megvénült. Az EU elöregedett és jelenleg lelkesen szappanozza a lejtőt, amin csúszik a
megsemmisülés gödrébe, közben még önfeledten dúdolgat egy picit. Lassan, de biztosan azt
tapasztalhatják majd a ma lelkes haszonélvezői is, hogy az ajtókon dörömböl a valóság és a
brüsszeli irodákból végleg elűzi a dölyfös jókedvet. De mire észreveszik a hölgyek, urak,
már késő lesz. Az agresszív törpéken meg már Tschöll papa, maga Franz Schubert, de még
kenyéradó gazdáik sem segíthetnek. Mit mondjak, talán így igazságos.

Kiss Gyöngyi