Ha áttekintjük azokat a folyamatokat, amelyek a történelmi egyházakban zajlanak, akkor azt látjuk, hogy mindegyikben vannak, akik a maguk egyházának megváltoztatásán ügyködnek. Ők azok, akik szivárványos zászlót tűznek ki a templomokra és meleg párokat adnak össze. Ők a tipikus jóemberkedők, akik nem hitet, hanem értékeket vallanak – mostanában az elfogadást és befogadást. Ez azonban csak a felszín. Az igazi változást a keresztény karakterben szeretnék az örök progresszívek elérni. Miért baj ez?

Jézus Krisztus tegnap és ma

A Zsidókhoz írt levélben olvassuk, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz.” (Zsid13, 8) A Krisztust-követők hogyan lehetnének alapvonásaikban mások, ha akit követnek mindörökre ugyanaz? Biztos, hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetsz, de a lábad mindig olyan marad, amilyennek Isten megteremtette. Akkor miért tudják külső erők elérni, hogy a keresztény emberkép változzon?

Az előkészítés

A kereszténység legyőzése sem az üldözéssel, sem a jóléttel nem érhető el. Ezért a gonosz taktikát változtatott: nem eltűnteti, hanem átalakítja a kereszténységet. Ez történt az első századok eretnekségeiben, de ma is vannak rá példák. Sokan úgy vélik, hogy az egyház tagjai önvédelemre sem jogosultak. Így alakultak olyan kisközösségek, melyeknek tagjai megtagadták, hogy egy seregben elsajátítsák a hadászat mesterségét, mert azzal ölni lehet, s ezzel elvágták magukat a továbbtanulástól.

Mára egy jól felépített eszmetörténeti folyamat középében járunk. Először a tudomány nevében meg kellett dönteni a teremtésbe vetett hitet. Ez azzal járt, hogy elfogadta az emberiség gondolkodó fele, hogy az ember fejlődés eredménye, amelyben az élettelenből élő, majd az élőből tudatos elő lett. Ez az elképzelés uralkodóvá vált, és az emberiséget megfosztotta a reménytől. De mi ennek a kapcsolata a keresztény karakter eltorzulásához? Isten temethet fejlődő világot. Igen. De ha az ember úgy tekint magára, mint egy valamiből jövő valaki, akkor saját létének alapjában téved.

A „Ki” volt előbb, nem a „mi”

Isten három személy. Isten személy. Ő valaki, nem valami. Bármi, ami valami, az az Ő túláradó szeretetéből létrejött valami. A Valaki előbb volt, mint az összes valami. A valamik nem személyek és nem tudják viszontszeretni Istent. Isten az emberi lelket a fogantatás pillanatában teremti. Vagyis, ami az emberben valaki, az közvetlenül Isten teremtménye. Lehet, hogy az emberi test az agyával együtt szerves fejlődés eredménye, de a halhatatlan lélek, az emberi én, Isten egyszeri teremtménye. Az emberi karakter pedig sokkal inkább a lélek megnyilvánulása, mint az agyé. Ezért, aki abban a hitben él, hogy az agysejtek gyarapodásával, a mennyiség növekedésével, olyan minőségi változás állt be, amelyik az én megjelenéséhez vezetett, az úgy él, hogy nem látja végét ennek a fejlődésnek. Ez a transzhumanizmus alapja. A transzhumanizmus pedig kedves kis kifejezés arra, hogy az embereket gépekkel kiegészített rabszolgákká tegyék.

A korszellem

Minden történelmi kornak van egy korszelleme. És ez eléri az egyháziakat is: papokat és híveket egyaránt. Ha mindenre mindenki úgy tekint, mint egy folyamat része, akkor a nagy manipulátor olyan könnyen érheti el nála, hogy a krisztusi jellemvonásokat saját maga saját magának átrajzolja, mint ahogy azt elérte, hogy Éva egyen az almából és Ádám Istennél Évát vádolja be. Pedig Pál apostol megmondta, hogy a kép, melynek hasonlatosságával születünk tegnap, a felvilágosodás idejében, a kommunizmus hetven évében és ma is ugyanaz. Igen, de milyen?

Jézus Krisztus arca

Jézus jellemét nehéz lenne egy bekezdésben bemutatni. Az ő rá hasonlítani akarókról, a mai keresztényekről sem lehet 5 mondatban pontos leírást adni, de azt látjuk, hogy az igazi krisztusi ember sokkal színesebb egyéniség annál, mintsem, hogy multikulturális környezetre lenne szüksége ahhoz, hogy kibontakozzon. Ha mégis valamit mondani kellene, valami nagyon lényegeset, akkor azt állítanám, hogy az igazi keresztény képes és szokott áldozatot hozni másokért. Mindig a szeretet misztériumának egy földi jelét adja.  Ha valami nem fér bele a mai nagy „egyházmegújítók” tanaiba, akkor az az, hogy az ember áldozatot hozzon másokért. Legfőképp azért, hogy amikor felépül az ő csodálatos és csodamentes, konzultatív egyházuk, nehogy számonkérjék rajtuk az áldozatok meghozatalát. Hogy ez miért jó nekik?

Írta:
Rákóczi Piroska