🇺🇸 Az elmúlt néhány évben újságírók és politológusok kezdtek versenyezni a forgatókönyvírókkal, hogy egy második amerikai polgárháborúról szóló fikciókat készítsenek‼️
“Lehet, hogy az Egyesült Államok nemzeti szakadás felé tart?” – teszi fel a kérdést a Chatham House egyik friss kiadványa.
https://www.chathamhouse.org/2024/02/could-united-states-be-headed-national-divorce
“Képzeljünk el egy újabb amerikai polgárháborút, amely ezúttal minden államban zajlik” – írta az NPR a 2022-es félidős választások előtt.
“A következő amerikai polgárháború már itt van” – válaszolta a The Guardian.
https://www.theguardian.com/world/2022/jan/04/next-us-civil-war-already-here-we-refuse-to-see-it
A tényleges filmkészítők sem maradtak le túl sokkal.
Ezen a héten kerül a mozikba a Polgárháború című film, amelyben Washington D.C.-t egy lázadó szövetség támadása alatt mutatja be… a baloldali Kalifornia és a jobboldali Texas. Igen, jól olvasta.
De a spekulatív közvélemény-kutatások továbbra is szítják az új polgárháborúval kapcsolatos riadalmat.
A Washington Post tavaly év végén jelentette, hogy az amerikaiak negyede támogatja az elszakadás vagy az államhatárok mentén történő nemzeti megosztottság valamilyen formáját.
Ezt a beszédet nem lehet Trump hisztérikus korszakára fogni – az Obama-korszak demokratáinak ott volt Chuck Thompson Better Off Without ‘Em: A Northern Manifesto for Southern Secession.
De Trump minden bizonnyal újbóli fellángolást váltott ki. A New Republic 2017-ben megjelentette az “It’s Time for a Bluexit” című cikket, amelyben azt a – hagyományos New Deal-liberalizmus szempontjából furcsa – érvet hozta fel, hogy a régiók közötti vagyonátcsoportosítások a demokrata államok gazdagjaitól a republikánus területek szegényeihez, amelyek olyan programokon keresztül valósulnak meg, mint a társadalombiztosítás, a Medicare és a Medicaid, igazságtalanok a jómódú demokrata adófizetőkkel szemben.
https://newrepublic.com/article/140948/bluexit-blue-states-exit-trump-red-america
Az esszében ez utóbbi csoportra úgy is utaltak, mint “annak a területnek a lakói, amelyet egyesek Kék Amerikának szeretnek nevezni, de én inkább úgy gondolok rá, mint az “az Egyesült Államok, ahol mi magunk fizetjük a saját átkozott utunkat” (the United States of We Pay Our Own Damn Way”.).
A jobboldalon is manapság ilyen beszéddel találkozhatunk, legutóbb Marjorie Taylor Greene republikánus képviselő vetette fel, hogy a Biden bevándorlási politikáját ellenző államok esetleg elszakadhatnak az Uniótól.
- És a politikai spektrumnak ezen a végpontja felé irányuló fiktív fantáziáknak is van múltja, a jobboldali milicisták és “Survivor” túlélők, prepperek körében.
Ki más lenne a célközönsége az amerikai giccses regények gazdag hagyományának, amelyekben istenfélő hazafiak megdöntik a tengerparti városok világi humanista zsarnokainak hatalmát?
Az amerikai balkanizáció szelídebb vízióját Ernest Callenbach nyújtotta a hippi ellenkultúra számára az 1975-ös Ecotopia című regényében, amely az északnyugati észak-kaliforniai, oregoni és washingtoni államok elszakadásával és egyesülésével 1999-ben is már ezt a létrejövő utópiát vázolta fel.
Mennyire kell komolyan vennünk ezt az új amerikai polgárháborúról szóló beszédet?
Nem nagyon. Leginkább a hagyományos politika szimbolikus allegóriájaként értelmezhető, amelyben a két fél által leadott golyók csupán a szavazatokat szimbolizálják, ugyanúgy, ahogy az ötvenes évek sci-fi filmjeiben az óriás mutáns hangyák vagy az idegen megszállók a kommunizmust vagy a vállalati konformizmust szimbolizálták.
De még allegóriaként is nagyon rosszul értelmezi a modern Amerikát.
❗ Mert bár politikai megosztottságunk kegyetlenebb, mint valaha, nem az államok közötti polgárháborúban nyilvánulna meg, hanem az államokon belüli polgárháborúban.
Az 1861-65 közötti tényleges amerikai polgárháború egy olyan korban zajlott, amely annyira gyökeresen különbözik a maitól, hogy akár a középkor is lehetett volna.
És a nyugati féltekén a 19. században lezajlott szélesebb körű felfordulás része volt, amely a brit, spanyol és portugál birodalomtól függetlenségüket elnyert, instabil posztkoloniális államokat érintette.
A Közép-Amerikai Szövetségi Köztársaság (1823-41) a mai Costa Rica, El Salvador, Guatemala, Honduras és Nicaragua államokra oszlott. Az angol-amerikai telepesek és a helyi tejanók szövetségének köszönhetően Texas 1836-ban elnyerte függetlenségét Mexikótól. Texas ezután szuverén állam volt, amíg 1845-ben az Egyesült Államokhoz nem csatolta, majd 1861 és 1865 között csatlakozott a rövid életű Amerikai Konföderációs Államokhoz.
ℹ De míg Latin-Amerikában számos puccs, forradalom és felkelés volt, a nyugati féltekén a hármas szövetség háborúja (1864-70) óta – amelyben Paraguay elvesztette területének közel felét szomszédai miatt -, valamint az 1898-as spanyol-amerikai háború óta, amelyben az USA elcsatolta Kubát, Puerto Ricót, a Fülöp-szigeteket és Guamot Spanyolországtól, nem volt komoly kísérlet a határok megváltoztatására.❌
A modernizáció és az iparosodás a korábban gyenge és instabil rezsimeket konszolidáltabbá tette.
És még Amerika legvitatottabb pillanataiban is csekély volt az esélye a valódi széthúzásnak.
A szegregációs politikusok és a velük szövetséges fehér felsőbbrendűség hívei részéről a polgárjogokkal szembeni, gyakran erőszakos “masszív ellenállás” célja a 19. század végén létrehozott elnyomó Jim Crow faji rend fenntartása volt, nem pedig a Dél sikertelen függetlenségi törekvésének megújítása.
Való igaz, hogy a szövetségi hatalmat ma erősen vitatják egyes esetekben a különböző politikai összetételű városi és állami kormányzatok.
Az úgynevezett “menedékvárosok”, a demokrata politikai gépezetek által irányított körzetek, amelyek az illegális bevándorlás által vezérelt népességnövekedésben politikai dominanciájukat látják, gyakran utasították rendőri erőiket, hogy ne működjenek együtt a szövetségi bevándorlási bűnüldöző hatóságokkal.
❓ Eközben a szövetségi bíróságok belekeveredtek abba a kérdésbe, hogy Texas állam segíthet-e a szövetségi bevándorlási törvények végrehajtásában a texasi-mexikói határ mentén – amit a Biden-kormányzat és a városi demokraták éppen azért elleneznek, mert ez hatékonyan lassíthatja az illegális bevándorlók beszivárgását az Egyesült Államokba.
De ezek joghatósági viták, amelyek a nemzeti bevándorlási politikával kapcsolatos küzdelmekben gyökereznek.
❗️ Sem Kalifornia, sem Texas nem tervezi, hogy elszakadjon, csatlakozzon az ENSZ-hez, saját valutát vezessen be, vagy akár saját csapatot küldjön az olimpiára.
Valójában a regionális polarizáció általában véve csökken Amerikában.
A polgárháború után egy évszázadon át Amerika kétpártrendszere tükrözte a konfliktust – a republikánusok az északiak és az Unió pártja, a demokraták pedig elsősorban a déliek pártja voltak, az egykori Konföderáció területén.
A hetvenes években megkérdeztem egy texasi reakciós demokratát, hogy ha annyira konzervatív, miért nem csatlakozott Reagan republikánusaihoz.
A válasza: “Nem, nem, nem, nem, nem, nem! “Úgy szavazunk, ahogyan lőttünk”.
📍 Az elmúlt fél évszázadban azonban a két párt felcserélte a választói körét – vagy másképpen fogalmazva: az északi és a déli párt ugyanaz maradt, csak nevet cserélt.
- A Trump-féle republikánus párt választói körét tekintve, ha nem is politikáját tekintve, de Andrew Jackson, William Jennings Bryan, Franklin Roosevelt és Lyndon Johnson pártja: a vidéki déliek, a középnyugatiak és az északkeleti munkásosztálybeli “fehér etnikumok” koalíciójának történelmi vezetői.
- Biden demokrata pártja eközben a korábbi republikánus régiókban – Új-Angliában és a Középnyugatnak és a nyugati partvidéknek az új-angliai jenki protestánsok által betelepített részein – helyezkedik el.
“Nincsenek vörös vagy kék államok.
Csak kék metropoliszok vannak, amelyek egy vörös óceánban úsznak”
🔴 De még ez a kék demokrata államok és vörös republikánus államok jelenlegi mintázata is félrevezető képet alkot az államok közötti politikai megosztottságról.
❗️ A választási eredmények megyei térképei azt mutatják, hogy nincsenek vörös vagy kék államok. Csak kék metropoliszok vannak, amelyek a vörös óceánban úsznak, keleti parttól a nyugati partig.
A valóságtól való elszakadásukról tanúbizonyságot téve az amerikai akadémikusok és újságírók, akik túlnyomó többségükben az amerikaiak progresszív városi demokraták kisebbségéhez tartoznak, ezt
- “város-vidék megosztottságnak” nevezik, mintha a republikánus szavazók többsége farmer vagy kisvárosok lakója lenne.
🚨 Valójában az Egyesült Államokban a fő politikai megosztottság a metropoliszokon belül van – a sűrű belvárosok és a drága belső külvárosok között, ahol az egyetemet végzett elit és az aránytalanul nagy arányban külföldön született cselédek és szolgáltató munkások laknak, valamint a kevésbé drága külső külvárosok és külvárosok között, ahol ma a legtöbb munkásosztálybeli amerikai él, minden fajból.
A belvárosi mikroapartmanokban a szüleiktől kapott vagyonkezelői alapokból vagy civil szervezetek fizetéseiből élő hipszterek lenézhetik a külvárosi és külvárosi “terjeszkedést”.
De az alacsony sűrűségű lakónegyedekben való lakástulajdonlás továbbra is meghatározza az amerikai álmot a soknemzetiségű munkásosztály számára.
Ez az osztálykülönbség Amerikában csak azért nyilvánul meg területi megosztottságként, mert a politikai rendszer a helyi önkormányzatokon, a kongresszusi körzeteken és az egész államra kiterjedő szenátusi választásokon alapul.
❗ A nagyvárosok és az egyetemek egyszerűen azért demokrata pártiak, mert ott él a gazdasági és társadalmi elit nagy része; ugyanezek a területek gyakran republikánusokra szavaztak, amikor a republikánus párt a gazdagok és a főiskolai végzettségűek pártja volt.
❗ Eközben a mai republikánus érzelmű munkásosztály az ország minden részén, minden nagyvárosi körzet külső külvárosaiban él.
Ez a legfontosabb politikai küzdelem a mai Egyesült Államokban.
Egy új amerikai polgárháborút vívnának minden metropoliszban a városrészek között – mondjuk a baloldali demokrata Manhattan, a gazdagok és szegények szélsőségeivel, és a munkásosztály és a középosztály New York-i kerületei között, amelyek inkább a republikánusokra szavaznak, mint például Staten Island, Queens és Brooklyn egyes részei.
Természetesen a New York-i polgárháború nem tartana sokáig.
Akkor sem, ha a munkásosztálybeli rendőrök, elsősegélynyújtók, ápolók, épületkarbantartók, akik a külső kerületekből ingáznak és hajlamosak a republikánusokra szavazni, Manhattanben hagyják az anarchiát.
Így a gazdagok, akik nem tudtak Hamptonsba menekülni második otthonaikba, a magasházaikban gubbasztanának, miközben bűnözők és fosztogatók vennék át az utcákat, égetnének és fosztogatnának…..
De nem mondok többet, amíg nem beszélek az ügynökömmel. Van egy forgatókönyvötletem.
Írta: Michael Lind a Tablet rovatvezetője és a New America munkatársa. Legutóbbi könyve a Hell to Pay: How the Suppression of Wages is Destroying America.
