És János fut. És Péter fut. Rohannak az üres sírhoz. Futnak és sarujuk alatt kavarog a por, amelyből vétettek, s amiről sejtik, hogy ezentúl csak a testük hullik majd belé.

Futnak a hír hallatán: Üres a sír, Jézus feltámadt. Szaladnak versenyezve az idővel, ami éppen az előző éjjel került a szükséges, de átmeneti helyzetbe. Mert, aki elgörgeti a követ ura az idő mindent elkoptató erejének. Ura a test romlásának és az emlékek elfakulásának. Ura a szombatnak, és királya a vasárnapnak.

És János fut. És Péter fut. János ér oda előbb, de nem megy be a sírba, mert szabad. Legyőzte a saját szeretetvágyát? Nem. Csak tudta, hogy akit ő szeret, az Pétert választotta vezetőnek. Vagyis nem az számára a szeretet, hogy őt szeretik, hanem hogy ő szeret. János úgy szerette Jézust, hogy nem ragaszkodott ahhoz, hogy a világ legnagyobb csodájának az apostolok közül ő legyen az első tanúja. Megvárta, míg Péter utoléri és maga elé engedte.

Az Egyház

Ekkor még nem volt egyház. Kétkedő, csalódott tanítványok éltek és bujdostak Jeruzsálem környékén. Féltek. Ekkor még nem jelent meg nekik a Föltámadott. Sokan megpróbálták gyorsan elfelejteni az egészet. Hiszen nem volt képes megmenteni magát. Egy próféta lehetett, de nem az Isten fia. Hogy is mondhatott ilyet? Milyenek voltak a körében? Egyszerű, manipulálható vidéki emberek. Honnan jött ő? Milyen családból? Falusi mesteremberek közül. Nagy csalódás, az idő majd orvosolja.

De ha nem is volt egyház, János tudta, hogy lesz. És azt is tudta, hogy Péter lesz a vezetője. Ezért engedte maga elé a másik apostolt. És együtt megláttak valamit a sírban, ami az összes kételkedőnek és magyarázkodónak nem jelentett volna semmit. De nekik… És ez az, ami kiválasztottságuk lényeges oka volt. Értették Isten jeleit.

Az összehajtott kendő

A sírban maradt a Jézust bebugyoláló gyolcs. De a kendő, amibe a fejét bújtatták külön volt, és összehajtva. Aki innen távozott, az tudatosan cselekedett. Rendet tett. Nem kiráncigálták innen. Nem ellopták a tetemét. Ő, a Fölkent fölkelt. Magától távozott a sírboltból. Tehát él.

A visszaút

A két apostol elindult vissza a többiekhez. Ha futottak, azért tették, hogy apostoltársaik minél hamarabb értesüljenek a feltámadásról. Ha lassan mentek, akkor azért, hogy megbeszéljék, hogy mit mondjanak. Visszaúton voltak abba a közegbe, ami telve volt a szomorúság levegőjével. Amit ők ketten voltak hivatottak feloszlatni és tavaszivá nemesíteni. A szavaikkal. Mert „Kezdetben volt az Ige…”  Jn1, 1. Alleluja! Alleluja!

Írta:
Rákóczi Piroska