2024.április 24.
György, Fidél, Debóra

Itt az ideje az összegyűjtésnek – interjú Balogh Laci atyával, az USA keleti partjának egyetlen magyar plébánosával

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
img 2289

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

Balogh Laci atya a jöre 120 éves passaici Szent István templom, jelenleg az USA keleti partjának egyetlen magyar katolikus templomának plébánosa, s ő az első, aki közvetlenül Magyarországról érkezett. Elődei közül a rendkívül aktív Mustos István atya, vagy a legutóbbi plénos, Vas László atya nevei esetleg ismerősen csenghetnek az otthoniak számára, de a város és temploma összességében kevéssé ismert a magyar (katolikus) nyilvánosságban. Hívei döntő többsége nem is Passaicban lakik, hanem New Jersey állam területén szétszórva, átlagosan egy-másfél óra autóútra a templomtól, így Laci atya tevékenysége elsősorban a hétvégékre koncentrálódik. Például minden második vasárnap, a két helyi (angol és magyar nyelvű) mise után még beutazik New Yorkba is misézni. Beszélgetésünknek számos apropója lehetne, hiszen nemrég volt 25 éves ezüstmiséje, négy éve került ide, most pedig nagy erőkkel készül augusztus 20-a megünneplésére, sőt a jövő évi kerek évfordulóra is.

– Ideérkezésed előzményeiről és körülményeiről többszögr nyilatkoztál, de pontosan mi hozott el előző, több mint tízéves szolgálati helyedről Amerikába? És hogyan látod ezt a döntést négy év távlatából?

– Éppen a tizenegy év és a stabil közösség miatt gondolkodtam olyan sokáig. Utólag visszanézve és a végeredményt tekintve voltak idevezető lépcsők, amit nem feltétlenül lát át az ember, amikor benne van. Az első lépcső egy öthetes ausztráliai helyettesítés volt 2011-ben, egy nagyon kényelmes, különösebb felelősség nélküli vállalás. Sok minden történt akkoriban: egyházzenei tanulmányaim befejeztem, több nagy plébániai projekt is akkor ért véget, ilyen szempontból a legjobbkor jött az a kimenet, és utólag kerek egésznek tűnt, nem volt bennem semmi vágy, hogy oda visszatérjek vagy máshová elmenjek. Közben persze valószínűleg dolgozott bennem az az élmény, bár magamnak sem vallottam be; visszatértem a plébániára és folytattam a munkámat. 2013-ban felajánlották, hogy visszamehetnék hosszabb időre, de pár napi gondolkodás után nemet mondtam, családi okok miatt. 2015-ben felszentelték a magyarok kápolnáját Washington DC-ben. (A ’30-as évek óta épülő, Amerika ún. katolikus főtemplomában (Basilica of the National Shrine of Immaculate Conception, amely olyan, mint nálunk az esztergomi bazilika) a legtöbb külhoni, elsősorban, de nem kizárólag európai nemzetnek van kápolnája.)

Dr. Erdő Péter bíboros úr kijött megáldani, és tisztán emlékszem egy vele készült riportra, amelyben elhangzik, hogy „kérem szépen, magyar pap kerestetik Amerikában”.

Az akkori passaici plébánost, Vas Lászlót szegről-végről ismertem, fel is akartam vele venni a kapcsolatot, de addig halogattam, míg 2018 januárjában a Magyar Kuríron olvastam, hogy meghalt. Azonnal megkerestem közös ismerősünket, egyik szeminarista jóbarátomat, aki épp a temetésről tért vissza Svájcba; ő javasolta, nézzek utána az itteni helyzetnek. A családom támogatta a kiutazást, s bár bennem sok volt a kétely, írtam a külföldi magyarokért felelős püspöknek, Dr. Cserháti Ferencnek. Másnap válasz jött, harmadnap már kihallgatáson voltam nála.

– Ezek szerint neki is fontos és sürgős volt az ügy… Nem is volt más jelölt rajtad kívül?

– Püspök úr azt mondta, hogy van nálam szebb és jobb is, de hosszas beszélgetésünk után mégis engem szeretne ideküldeni. A másik jelölt nagyon komoly missziós munkát végzett Ázsiában, egy nyelvzseni, de soha nem volt gyakorló plébános, miközben én gyakorlatilag csak ezzel foglalkoztam. Utána el kellett kérjem magam a megyéspüspökömtől, aminek ugyan nem sok esélyét láttam, így megint jól meglepődtem, amikor megkaptam az engedélyt. Mindez utólag gyorsnak és simának tűnhet, de már a vízumom is megvolt, miközben még mindig kételyekkel küzdöttem… Végül arra jutottam: ha ki akarom próbálni magam, akkor mikor máskor tegyem? Végül hat évet vállaltam, ezt most is így gondolom. De hogy mit jelent a biztosból a bizonytalanba jönni, azt neked talán nem kell magyaráznom, bár én egyedül voltam, nem kellett családról gondoskodnom, sem arról, hogy legyen szállásom, munkám, biztosításom. Én a készbe jöttem.

– A kész, de mégis teljes ismeretlenbe, amiről azt sem tudtad korábban, hol is van. Ráadásul te vagy az első plébános ebben a templomban, aki közvetlenül Magyarországról érkezett…

– Igen, ebben a 120 éve létező egyházközségben én voltam az első pap, aki egyenesen Magyarországról jött, és talán én leszek az első, aki nem itt hal meg, vagy nem meghalni megy haza – ahogy Mustos István atya vagy Vas Lászlóatya tette. Clevelandről és New Yorkról talán hallottak az otthoniak, a helyi templombezárási ügyek kapcsán, de Passaicról nem nagyon. Én is csak Vas László atya kapcsán hallottam róla először. Sőt, rengeteg New Jerseyben élő magyar sem tud rólunk;

még most is találkozom olyanokkal, akik rácsodálkoznak a magyar templomra; annak ellenére, hogy a keleti parton mára ez az egyetlen, amelyik még tartja magát: 120 éve magyarok által, magyar célra élt és gyakorlatilag azóta is csak erre használják.

Miközben egy órára tőlünk, a jelentős magyar – benne katolikus magyar – lakossággal bíró New Brunswick, hivatalosan már nem magyar plébánia. Ott Juhász Imre atya csak azért végezheti a magyar pasztorációt is, mert jól csinálja a spanyol nyelvűt. New Yorkban pedig nincs már magyar templom, sem magyar pap, én sem az egykori épületben, hanem havonta kétszer máshol tartok magyarul misét egy viszonylag szűk közösségnek, az itteni angol és magyar misék után. Liturgikus kötelességek szempontjából tehát a hetem laza (de csak ebből a szempontból, mert sok más kötelezettségem is van), a hétvége viszont kapaszkodós. Ezen most majd óvatosan elkezdek változtatni, mert így elég nehéz. S nemcsak nekem, az ideutazó híveknek, egyháztanácstagoknak is, akik átlagosan egy-másfél órát vezetnek idáig.

img 2281

– Mielőtt erre visszatérünk, melyek a te legfontosabb feladataid és miben különböznek az otthoniakétól?

– Egy közösség annál egészségesebb, minél többféle korosztály megtalálható benne. Nagyon fontosak tehát a gyerekek – akik körülbelül ötvenen járnak ide –, de mindenki más is az. Most azt látom, minden korosztályból vannak; nyilván mindegyikből lehetne több is, de legalább most egyensúly van. Ehhez két dolgot kell(ett) megőriznem: egyrészt a generációs váltást végigvinni, azaz az egyházközség feladatait teherbírás szerint újraosztani; másrészt biztosítani az itt élő vagy ide érkező magyar családok belépését, befogadását és benntartását. És persze mindehhez jó lenne anyagi biztonságot is teremteni, minél több lábon állni, mert egyelőre csak az iskolabérletből van bevételünk; a heti perselypénz nagyon kevés, legalábbis a fenntartási költségekhez képest. Az utóbbi években egy önkormányzati iskola bérelte a plébánia területén található, egykori magyar iskola épületét, amely máshová költözött, miután már évtizedek óta csak hétvégén volt rá igény, de a bérlet most épp lejárt, keressük a következő bérlőt.

Volt egy olyan ötletem, hogy hozzunk ide egy magyar állami intézményt, de egyelőre nem jártam sikerrel, ezen még dolgoznunk kell, úgy tűnik.

És végül az utód biztosítása is részben az én feladatom. Kevin J. Sweeney püspök atya kinevezi azt, akit Cserháti püspök atya ajánl, de ehhez kell az én közreműködésem is. A fejemben már vannak nevek, hamarosan megkeresem őket, aztán majd meglátjuk…

– A nem túl távoli jövőből ugorjunk vissza a közelmúltba. Hogy is zajlik itt iskolaidőben a hétvégére besűrített magyar közösségi élet és az mennyiben tér el az otthonitól?

– A vasárnapi 9 órás angol nyelvű és a 11 órás magyar nyelvű mise között szoktak lenni a hittanórák, jelenleg négy hittancsoportunk van: ovisok, elsőáldozásra, valamint bérmálásra előkészítők, és a kettő közötti korosztály. A hittanhoz időnként kapcsolódnak gyermekprogramok is. Emellett nem messze tőlünk, Garfieldban működik a magyar cserkészet, velük gyakori az összekapcsolós. A ’64 óta létező fillmore-i cserkésztáborban idén már kétszer voltam, és most megint megyek, ezúttal több napra. Ez nem feltétlenül egyértelmű egy otthoni plébános számára, nekem viszont itt ez is a kötelességem. Itt ugyanis a cserkészetben kialakult nevelési szisztémának nagyon nagy szerepe van a magyarság megőrzésében. Aki itt meg akar maradni magyarnak több évtizedes, akár generációs távlatban, annak először is otthon magyarul kell beszélnie, enélkül nem megy; emellett van két-három-négy kardinális tényező: a magyar szentmise vagy istentisztelet, a magyar iskola (ami az utóbbi évtizedekben már csak hétvégi), a magyar cserkészet, és a magyar népdal-néptánc-hagyományőrzés, ami művelhető a cserkészet vagy az iskola keretében.

Alapvetően az a különbség Magyarországhoz képest, hogy az egyház itt „csak” egy fontos láncszem.

Persze itt egyházi feladat a hitre nevelés és az evangelizálás, de míg otthon inkább hozzánk alkalmazkodnak, itt nekünk is be kell állni a sorba: vagy összedolgozunk a többi magyar szervezettel, vagy megszűnünk. Ezért ha hívnak a cserkészek, akkor autózom 4-5 órát Fillmore-ba, s akár aznap még vissza is jövök, ha itthon dolgom van. Teszem ezt annak ellenére, hogy nem vagyok cserkész, és nem is leszek. Már elkezdtek győzködni, de megegyeztünk, hogy nem tudnék ennyi mindenben helytállni.

– Milyen további feladataid vannak?

– Havi egyszer szombatonként van gyerekszentmise, amit nagyon le kell „zsírozni” a többiekkel, hogy ne legyen ütközés, valamint havonta egyszer mise utáni közös ebéd, aminek a jelentősége túlmutat a közös étkezésen. Sikerült visszavezetni azt is, hogy a többi vasárnap mise után közös kávézás legyen, amit nem a plébánia szervez, csak a helyszínt biztosítja, ilyenkor egy-egy család a vendéglátó, s általában kapcsolódik hozzá valamilyen kulturális program is, legutóbb az 1100 év Európa közepén sorozat közös megtekintése.

Ezen kívül vannak a báljaink, Katalin-napkor mindig, esetenként szilveszterkor; és minden fontosabb magyar történelmi esemény, nemzeti ünnep kapcsán szervezünk eseményeket: legutóbb andorfehérvári csata évfordulójáról emlékeztünk meg, legközelebb pedig a Szent István napot fogjuk megünnepelni augusztus 28-án, és természetesen nem marad ki október 23-a sem, ami itt azért különleges, mert sokkal nagyobb az egy közösségbe tartozó ’56-osok és leszármazottaik aránya, mint otthon. Egyébként azzal, hogy a hétvégék ilyen sűrűek, jobban meg tudjuk élni a vasárnapot is, mint ünnepet.

Ugyanis itt minden, ami a magyarságunkhoz tartozik – így a magyar ünnepek is – felértékelődnek. És ez nem is feltétlenül abban nyilvánul meg, hogy ki mit és hogyan mond, hanem például abban, hogy mit érez, amikor a magyar himnuszt énekli, vagy látja a magyar zászlót… Ez talán még fontosabb a néhány éve itt élőknek, mint a régieknek – utóbbiak számára Amerika a hazájukat jelenti. De Magyarországot is annak tekintik.

Érdekes és bonyolult viszonyrendszer ez, nem érdemes ítélkezni felette.

img 0046

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy miközben itt külön hangsúly kerül arra, hogy magyarul élünk, magyarul imádkozunk, magyarul ünnepelünk és jajgatunk és persze magyarul halunk meg, otthon van egy rossz szájíze az amerikás magyaroknak, mert akcentussal beszélnek, gyakran használnak angol szavakat. De gondoljunk csak bele: ha valaki 168 órában többnyire angolul beszél a munkahelyén, és csak esténként pár órát magyarul a családjával, akkor nemcsak erre áll rá a szája, de elkezd angolul gondolkodni, sőt álmodni is. Időként én is hajlamos vagyok angol kötőszavakat használni, és ezzel kapcsolatban nem ez az első tapasztalatom, hanem amikor 1994-95-ben egy amerikai szervezésű nyelvtanfolyamon vettem részt Ausztriában… Aztán, az ’50-es években nem volt még légkondi, ezért nem is olyan meglepő, hogy az itt élő idősebbek nem magyarul használják ezt a szót. Arról nem is beszélve, hogy ’56-ban az volt a felfogás a bevándorlók között is, hogy ha Amerikában vagy, akkor angolul beszélj. Amikor már váltottak volna, sok esetben túl késő volt… Ezt otthon sokan nem értik meg; csak esetleg azok, akik maguk is éltek huzamosabban külföldön. Birodalmi gondolkodás otthon is létezik, éppen úgy, mint Amerikában, mert ők is a saját világukban gondolkodnak, és ez így van jól. De ebben biztos, hogy az itteni magyarok is ludasak…

– A magyarság megőrzése elsősorban a nyelv megőrzését jelenti, de talán valóban nem az egyes szavakon múlik… Erről eszembe jut, mit mondtál a búcsúmiséden: „rajtatok múlik a közösség jövője; ne a papot, egymást szeressétek”. Ez itt hatványozottan igaz, és nemcsak a kereszténységre, hanem a magyarságra is vonatkozik. Kettős feladat ez, jól gondolom? A hit megőrzése egyébként itt kin/min múlik?

– A közösség sorsa itt is a híveken múlik, de a katolikus közösség már csak ilyen: a pásztor után megy. Kell egyfajta önállóság a hívek részéről, de kell a nyitottság a paptól érkező korrekcióra is. Szimbiózisban kell működnünk, de minden lényeges kérdésben a papnak kell döntenie, a felelősség egyedül az ő vállán van… A kereszténység megőrzése pedig ugyanazon, vagyis elsősorban a családon múlik, és csak azután az egyházon. Ezért nem is szoktam az itteni híveknek túl gyakran hangsúlyozni, hogy mekkora áldozatot hoznak azzal, hogy távolról idejönnek, nehogy ezzel „kipipálják”, mert ez nemcsak hétvégi, hanem állandó, mindennapos foglalkozást jelent, úgy a hittel, mint a magyarsággal. Viszont az otthoniaknak sokszor elmondom, fontos megérteniük: katolikus templom ugyanis mindenki közelében van itt is, de magyar katolikus templom és közösség csak Passaicban, illetve New Brunswickban létezik, tehát akiknek a magyarság is fontos, azoknak bizony sokat kell utazniuk. Ez esetenként legalább fél, de akár egy egész napot is jelent, sőt, ha beleértjük a szombati garfieldi cserkészetet vagy a montclairi magyar iskolát, akkor akár egy egész hétvégét.

Nekem tehát elsősorban azt kell szem előtt tartanom, hogy itt van egy kb. 110 családból álló magyar közösség, akik számára a közösség – ami ugyan csak hétvégén létezik, hét közben alig – nagyon fontos. Sokan rászánják magukat, de messze nem mindenki, pedig a magyarság és a hit megőrzése szempontjából kulcsfontosságú.

– Ez szám csak azokat jelenti, akik „beiratkoztak” hozzátok, de ennél többen vannak, akik enélkül járnak templomba, és még jóval többen, akik nem is hallottak a templomról, vagy azt hiszik, az is bezárt. Szerinted miért van mindez és mit lehetne még tenni azért, hogy többen megismerjék a közösséget? 

– Rengeteg magyar él New Jerseyben, akik nem is hallottak rólunk és/vagy nem is járnak templomba, és ennek oka sokrétű lehet: azoknak, akik ide költöznek, teljesen megváltozik az életük, és nem biztos, vagy szinte biztos, hogy nem kapcsolódnak be (újra) az egyház életébe, még akkor sem, ha otthon esetleg megtették – anno „jól” csinálták ezt a komcsik, amikor a vidéki embereket elköltöztették a városokba, és teljesen megzavarták vele korábbi életüket. De lehet oka az életmódváltás, a nem magyar házastárs, vagy a hétköznapok nehézsége, és persze a nagy távolságok is. Aki nem is hallott rólunk, az valószínűleg nem is keres minket. Ebből a szempontból az itteniek nem nagyon különböznek az otthonaiktól; szerintem az amerikai magyarság leképezi az otthonit, mind vallás-hitbéli, mind ideológiai-politikai szempontból.

Viszont mindezért különösen fontosak az információs csatornák. Például ezért is döntöttem úgy, hogy minden misét továbbra is közvetítünk, pedig már komolyan elgondolkodtam a ritkításon. Ugyanis a covid-járvány miatt nálunk arányaiban nagyon kevesen hunytak el; nem is emlékszem ilyen temetésre; és nemcsak a fiatalabbak, az idős korosztály is gyakorlatilag visszatért a templomba. Az online misét nagyon hamar bevezettük, csak egy-két vasárnap maradt ki, eleinte telefonnal bohóckodtam, de aztán Keresztes Feri, az orgonistánk felszerelt mindent, ami kellett. És a mai napig van online közvetítés, mert nagy veszteségünk nincs belőle, viszont így azok is kapcsolatban maradnak a közösséggel, akik valamilyen oknál fogva nem jönnek, vagy épp Magyarországon nyaralnak, és így ők is tudják, hogy éppen milyen programokat szervezünk. És ami még fontos: sokan így ismerték meg a közösségünket, az interneten keresgélve bukkantak rá az élő közvetítésre.

És igen, még sokan nincsenek beiratkozva, ezért hamarosan indítunk egy kampányt; nem elsősorban a perselypénz miatt, hanem azért, hogy minél nagyobb létszámot tudjunk felmutatni – vagyis azért, hogy feltegyük a térképre Passaicot; itt és otthon is. Ezért is szeretnék elmenni a püspöki kar által szervezett külföldi magyar közösségek konferenciájára szeptember végén, ahol szeretném élőben is elmondani, hogy vagyunk, létezünk, számoljanak velünk is. Én úgy látom, van jövője az itteni közösségnek, és szeretném, hogy ezzel az otthoniak személyesen is szembesüljenek. Ezért hívtam meg az idei augusztus 20-i ünnepségre Marton Zsolt váci püspök atyát, jövőre pedig egy másik ven-déget, bérmálással egybekötve.

– És ezzel nincs vége a terveknek. Ősszel például öten jönnek az évfolyamtársaid közül az ezüstmisédre… 

– Igen, ez az év erről is szól. Amikor édesanyám meghallotta, hogy mik a terveim, azonnal megjegyezte, hogy az ezüstmisémet és az 50. születésnapomat is itt fogom ünnepelni. Ami pedig a további terveket illeti, van egy középtávú tervem is, amelyet ősszel fogok megosztani a magyar szervezetekkel – remélem túlélem, mert bizonyára eleinte nagy ellenállásba fogok ütközni… De én akkor is szeretném, ha hosszabb távon minden magyar szervezetet – a korábban említettek mellett a Magyar Ligát és a magyar reformátusokat is – fizikálisan is egy helyre tudjuk gyűjteni. Az adottságok megvannak; ami nincs, azt lehet pótolni.

Egymás erősítésének fizikálisan is van értelme; s mindenki hasznot húzhatna belőle. Szerintem itt az ideje az összegyűjtésnek – ez szükséges ahhoz is, hogy hosszú távon is legyen jövője az itteni közösségnek.

– És végül: nem beszéltünk az angol nyelvű misékről. Ezek kiknek szólnak? Ők is a plébániai közösség tagjai?

– Én mindenki lelkipásztora vagyok, aki ebbe a templomba jár. Az angol közösség kicsi, 20-30 fős és nagyon idős; jellemzően valamilyen módon Passaichoz vagy Magyarországhoz kötődnek, például itt jártak iskolába, vagy itt kötöttek házasságot, de nem tudnak magyarul. Nem szervezünk angol programokat, de szívesen látjuk őket a magyar rendezvényeinken. A 12 fős egyháztanácsban is igyekszem mindig közülük is választani egy főt, a mostani például az egyik legaktívabb tagunk; az ő kedvéért szívesen beszélünk angolul vagy külön fordítjuk neki, a jegyzőkönyvet amúgy is angolul kell vezetnünk. Én egyébként nagyon jól érzem magam köztük is, ahogy az amerikaiak között is; meg tudom érteni őket, nagyon másfajta gondolkodásuk ellenére is. Ezért sem érzem magam magányosnak, annak ellenére, hogy sokat többet vagyok egyedül, mint otthon.

 

Antal-Ferencz Ildikó
szabadúszó újságíró

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához