“Alsófehér vármegyében nemes N.Enyed városa nincs többé, népét egy vad vidéki oláh csorda, az erdélyi katonai kormánytól kapott fegyverekkel, a várost előbb éjjel 40 helyt meggyújtván, a legirtózatosabb kínok közt leölte, a lakosság eme mészárlástól megszabadult része a rablók által köntös s általán lábbeliektől megfosztatván, 22 fokos hidegben, több mint 8 napon keresztül bujkált, minden nyomon űzetve az erdőben, farügy és hóval táplálván nyomorult életét; nincs toll mely az Enyeden elkövetett mészárlást, gyalázatosságukat, példátlan nyomort kellőleg festené. Végre 8 napok után katonai segedelmet nyervén, ennek fedezete alatt, több száz pinczék és körülfekvő erdőkben bujkáló szerencsétleneket megszabadítottam. A katolikus templom még akkor is égett és szemeimmel láttam annak végig nyitva levő ajtaja előtt egy döglött kutyára rakva és felállítva az oltárról levett fa és bronzirozott képeket. Az utcán minden lépten holttestekre találtunk, melyek a kutyák és varjak által annyira egybevoltak marcangolva, hogy ritkán lehetett közülök megismerni. Bizonyos, hogy a mongolok ideje óta Erdélyben ily kegyetlenkedés nem követtetett el, a török, a tatár, a kuruczok és labancok ezen oláhokhoz képest a béke angyalai voltak. … Kelt Kolozsvár, febr. 6-án 1849. Ifj. Kemény István főispán.”
🇷🇴🇭🇺1849. január 8-ról 9-re virradó éjjelen, Axente Sever és Prodan Simion múzsnaházi ortodox pópák vezetésével, a román népfelkelők megrohanták Nagyenyedet, a várost felgyújtották és teljesen kirabolták. A tűzvésznek áldozatul esett a híres Bethlen kollégium is, a 30.000 kötetes könyvtárával együtt. 800 – 1000 elfogott magyart nemre és korra való tekintet nélkül a legállatiasabb kegyetlenséggel gyilkoltak le.‼️😡
Az asszonyokat és leányokat meggyalázták. A terhes asszonyokat, gyerekeket, öregeket sem kímélték. Török Dániel ügyvédet elevenen megsütötték. A református papot leszúrták. A halottak egy részét a várárokba, a másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ott ahol ma az e fekete dátumra emlékeztető emléktábla áll. Egy ismeretlen kortárs kéziratát megőrizte a történelem, hogy hiteles tanúságot tegyen az utókornak, az 1849. január 8-án kezdődő és 11-ig tartó nagyenyedi román vérengzésről:
”… éppen első álom idején fáklyákkal, s elkészített gyújtó eszközökkel legelőbb is a magyar utcákban s a város többi részeiben is gyúlnak a házak… fegyverrel és lándzsákkal kurjong az emberiséget levetkezett, mintegy hét-nyolcszáznyi, rabló oláhság, öldököl és gyújt. Fut ki-ki amerre lehet, szívszakadva, nem tudja az apa: magát, nejét vagy ártatlan gyerekét ölelve óvja a borzasztó jelenben… A katolikus templom melletti refactórium tömve vala néppel, s a nép előtt feszületet állítva, mégis körikbe lövének, s omlott le a nép, még Jézus sem tudja magát menteni, hát a magyar. Itt az enyedi református papot neje és gyerekei között hosszas küzdés közt lemészárolják. Szeretőt szeretője karjai között agyalák le, s még a lány fejére is lándzsával vágnak. A Várszeg utcában, mint többen állítják, a jámbor Török Dánielt elevenen vetik az égő tűzbe. Borzasztó jelenetek mindenfelől. Utczák üszökkel és gyilkoltakkal valának tele, sehonnan sem jő népek Istene, reménysugár. A nőnemet vetkeztetik s kergetik, hurczolják a táborba, szünet nélküli a gyilkolás… Január 11-én egy század honvéd, 25 Mátyás huszár és számos nemzetőr elindulának segédelmökre, a még imitt-amott bujkálóknak. A menekültek szívszakadva keresik az övéiket, kiáltozva mindenfelől: magyarok, kik elbújva vagytok, jertek elő. Sokan elé is jöttek és házról-házra jártak, kereste ki-ki a magáét. Iszonyú öröm és bánat. Ez örvend, hogy menekülhet, s rátalált az övéire, amaz atya sír, mert megtalálta holt nejét, s mellett lándzsával átvert kisdedét, könnyekkel áztatja, de vissza soha sem hozhatja.”
Az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. Az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Az erdélyi románok, miután a magyar kormány elutasította követeléseiket, összeszövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak. Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája.
Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi véres éjszakára: “kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak. Akit nem vertek agyon saját házában, vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, a környező erdőkben próbált menedéket találni a több, mint mínusz 20 fokos hidegben. Sokan ott fagytak halálra. A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe, mint a református egyház épületében. Viskóczi Henrik, minorita házfőnök így emlékezik vissza kálváriájára: “magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a sérült atyát vissza a rendházba. Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd még egy újabb, nyolcadik golyót is beleeresztettek. A rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből.
A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800 -1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben.
Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk elkövetett szörnyűségekért. Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét, ám 1993-ban Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak.
(forrás: Azok Az Erdélyi Fiúk facebook oldal)
