Nőtt nálam a nyár elején, a kapu tövében, a kövek között egy aprócska virág. Amolyan konok kicsi bajnok: nem fog rajta szárazság, por, hőség, rendíthetetlenül fordul a fény felé, a sötétben meg szerintem a szózatról álmodik. „Itt élned s halnod kell”, dúdolja és már négy hete kitartóan virágzik. Átok sem fog a parányi vadárvácskán, úgy helyezkedik, hajlik a térben, hogy a hozzám betérő vendég lába ne tiporhassa szét. Mióta észrevettem, már jobbra fordult a sorsa, kap vizet és naponta dicsérem a kitartását, a kötelességtudatát.

Régóta foglalkoztat a növények sorsa. A röghöz kötöttség, a változtatás hiánya, az eleve elrendelés. Sokszor fájlaltam a városi fák végzetét, azt, hogy állniuk és élniük kell a benzingőz, a zaj, a kosz, a mocsok kellős közepén. Már megvigasztalódtam, mert kezembe került Hamvas Béla Fák című írása. Megunhatatlan ez a részlet:

„A fa állandó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson.”

Ha így nézzük, már nem is olyan keserves ez a ragaszkodás.

Valami hasonló az ember kötődése is az otthonhoz, a hazához. Gonosz vihar ért el bennünket, ma Európa maguktól eltelt gőgös urai elvenni igyekeznek tőlünk a szülőföldet. Bár a bomló birodalom szánalmasan tehetségtelen képviselői már „a világot vezetni óhajtó nyugati szabadfoglalkozású szakkörként” lépnek fel a színpadon, de furkósbotokban, fegyverekben jól állnak. Mindent bevetnek azért, hogy kiirtsák a családokat, nemzeteket, Istent meg már rég megtagadták. A kozmosz összedagasztásán is nagy erők dolgoznak, keverik-kavarják a Föld népességét, a cél a vegyes populáció, az akarat nélküli, befolyásolható tömeg. A mérkőzés kétesélyes, ha sikerül a fiatalokat gyökértelenné tenniük, akkor elveszünk, mi nemzetben gondolkodók. Tudom, lehet bárhol létezni, páncélt növeszteni a társadalmi, kulturális hatások ellen. Éltem hosszú évekig idegen államban, az egyik a befogadás mintaképe, Görögország volt. Mégis azt mondom, hogy akit nem zavar, hogy a lélek legmélyebb kapuit nem képes kinyitni, az vidáman ellakhat bárhol, de otthon csak otthon lehet az ember. Ahol érti a nyelv minden rezdülését, ahol ismerős a nyár illata, az étel íze és az összetartozás jelrendszere azokkal, akiket szeret.

Szerencsém volt, itthon maradtunk 1956-ban. Fiatal apám megbolydult és disszidálni akart, de anyám elé állt és azt mondta, a gyerek és én maradok. Ő így döntött, két fivére kitántorgott a nagyvilágba, az egyikük amerikás magyar lett, a másik hazajött meghalni. A harmadikat tévedésből elvitték Recskre, túlélte, nevét kőbe vésve éppen a napokban találtuk meg az emlékhely kőtábláján. Soha nem akart tovább állni, elfogadta az elrendelést, magyarnak született.

Azt mondta a kormányfő Tusnádfürdőn, a beszéd végén, kérdésre válaszolva, hogy ma kétféle fiatal él velünk, aki gondolkodik azon, hogy hogyan kapcsolódjon a nemzeti kérdéshez és aki nem. Ugyanakkor sokan vagyunk, akik ezt nem kérdésnek, hanem adottságnak tekintjük, a Jóisten így rendelte, ehhez a közösséghez tartozunk, amiből feladat, kötelesség fakad. Mint kifejtette, ez elől nem szabad elugrani, bele kell állni. Dolgoznunk kell azon, hogy a fiatalok számára a legjobb hellyé váljon Magyarország, ahol esélyt kapnak az ifjú nemzedékek.

Mi, akik magunk vagyunk a nemzeti közösség, olyanok vagyunk, mint a fák. A szülőföldből, egymásból táplálkozunk, nincs is más tennivalónk, mint dolgozni azért, hogy sorsát maga intéző, a jövőt tervezni tudó, szuverén ország maradhassunk. Hogy mi dönthessük el, hogy hogyan, kikkel éljünk, hogy magunk neveljük a gyermekeinket és akarunk e háború helyett békét. És honfitársaink, akik egyszer ezért-azért, kalandvágyból, kényszerből elfutottak, ha meggondolják magukat, hát legyen hová visszajönniük. Hiszek benne, hogy érdemes kitartani. Konokul, mint a kőben született, keserves sorsú, mégis virágot hozó csöppnyi vadárvácska.

Írta:
Kiss Gyöngyi