Egy nemrégiben sugárzott műsorban egy néző megkérdezte tőlem: “Mit gondol, mikor fogjuk látni a konzervatívok nyílt politikai elnyomását?”. A válaszom egyszerű volt: “Az a jövő már eljött.”
Amikor az emberek totális államot képzelnek el, általában egy disztópikus sci-fi regényt képzelnek el, tele bakancsos gengszterekkel és gondolatbűnözőkkel teli gulágokkal. Ez érthető. A náci Németország és Szovjet-Oroszország az a példa, amely az ideológiai konformizmus erőszakos kikényszerítéséről szól, és amely dominál a fejünkben. De a mi modern totalitárius államunkat nem olyan vezetők irányítják, akik képesek vagy kompetensek a nagyszabású erőszak alkalmazására. A modern disszidensek számára sajnos nem is kell, hogy ilyenek legyenek. A technológia sokkal hatékonyabb eszköznek bizonyult az irányításhoz. A régi totalitárius államokban a kormánynak vonatra kellett raknia az ellenségeit, hogy a gulágra küldje őket, de a modern totalitárius államban a gulág eljön hozzád.
Az erőszak elsöprő erejű alkalmazása kétségtelenül hatékony a politikai másként gondolkodók elhallgattatásában, de komoly hátrányokkal is jár. Először is egy rezsimnek szüksége van egy olyan embercsoportra, amely hajlandó és képes brutális tetteket elkövetni a szomszédjaik ellen, és még ha a vezetők képesek is kényszeríteni az embereket ilyen szörnyű tettek elkövetésére, a rezsimnek aggódnia kell a költségek miatt. Az emberek hajlamosak észrevenni az erőszakos cselekedeteket, és azt közvetlen egzisztenciális fenyegetésként regisztrálják. A lakosság sokkal nagyobb valószínűséggel lép fel és védekezik a szörnyű erőszak ellen, mint a jelenlegi elitünk által gyakorolt lassú és folyamatos technológiai elnyomás ellen.
Az uralkodó osztálynak aggódnia kell a széleskörű erőszak láthatósága miatt is. Nehéz lehet elfogadtatni a különösen szörnyű tetteket a lakosság mérsékeltebb rétegei számára. A puha hatalom sokkal jobban elnyomja az ellenzéket anélkül, hogy az átlagpolgárban kiváltaná a harcolj vagy menekülj reflexet.
A rezsim képessége a konzervatívok megbüntetésére a gyermekeik nevelésével kezdődik. A konzervatívok gyermekeinek a kormány által működtetett oktatási intézményekbe kell járniuk, hacsak szüleik nem rendelkeznek a szükséges vagyonnal és tudatossággal ahhoz, hogy alternatív oktatásról gondoskodjanak. Ezekben az intézményekben a konzervatívok gyermekeit arra tanítják, hogy szüleik elmaradottak és gonoszak, és valószínűleg el akarják őket nyomni.
Ha ezek a diákok keresztények, azt tanítják nekik, hogy a hitük tudatlan és kimondhatatlan atrocitásokért felelős. Ha fehérek, azt tanítják nekik, hogy bőrszínük miatt menthetetlenül rasszisták, automatikusan bűnösök egy olyan súlyos bűnben, amelyért soha nem tudnak vezekelni. A legtöbb gyereket arra tanítják, hogy szüleik erkölcsei buták vagy gyűlöletesek, különösen a szexualitás korlátozásával kapcsolatos erkölcsök, és hogy esetleg az államot kell igénybe venniük, hogy újonnan felfedezett szexuális identitásukat megvédjék családjuk tudatlan bigottságától. És minden gyereket arra tanítanak, hogy a történelmi amerikai nemzet alapvetően egy kiterjesztett háborús bűn, amely atrocitásról atrocitásra halad (na ez tényeg igaz – a ford.), és alapvetően át kell alakítani, ha meg akarjuk tisztítani az igazságtalanságától.
A politikai elnyomás következő szakasza akkor következik be, amikor ezek a diákok fontolóra veszik, hogy továbbtanulnak egy egyetemen. A főiskolai rendszer vált de facto a hitelesítő mechanizmussá, amelyet szinte minden magas és közepes státuszú munkahely használ a jelentkezők kiválasztására. Ezek a progresszív szemináriumok aktívan diszkriminálják a konzervatívokat azzal, hogy a jelentkezőket felvételi esszék írására kényszerítik, amelyek lényegében hitvallásként szolgálnak, és megkövetelik a diákoktól, hogy kreatív módon fejezzék ki a teljes odaadásukat a woke ideológia iránt.
Még ha egy konzervatív hallgató át is jut ezen a folyamaton, akkor is csak azt a megtiszteltetést nyerte el, hogy mélyen eladósodik, hogy olyan professzoroknak fizessen, akik gyűlölik őt, hogy tüzes prédikációkat tartsanak, amelyekben elítélnek minden olyan értéket, amit ő becsül. Bármilyen kísérlet arra, hogy kiálljon és alternatív álláspontot képviseljen, a több mint 100 000 dolláros befektetését kockára teszi, és esetleg tönkreteszi a karrierjét, még mielőtt megszerezné a szóban forgó diplomát.
Ha egy diplomásnak sikerül megúsznia a konzervativizmusát sértetlenül, akkor szembe kell néznie az ébredező tőke kesztyűjével. A vállalatok gyakran úgy szűrik ki a jelentkezőket, hogy átfésülik a közösségi médiát “sértő” konzervatív nézetek után kutatva, így ha egy diplomás valaha is megosztott vagy kedvelt rossz mémeket, azonnal kizárhatják. A rossz politikai jelölt támogatásának vagy a jelenlegi LMBTQ+ kulturális dzsiháddal szembeni ellenállásnak a nyilvános bejelentése lényegében a karrier halálos ítéletét jelenti.
Ha egy konzervatívot mégis felvesz egy nagyvállalat, végtelen órákon át tartó politikai indoktrinációban lesz része. A vállalatok ma már több tízmillió dollárt költenek olyan programokra, amelyek célja, hogy megtámadják azokat, akik heterók, fehérek, keresztények vagy férfiak. A konzervatívnak is állandóan résen kell majd lennie, mert az értékeinek vagy normáinak bármilyen kifejezése ellenséges munkahelyi környezetnek minősül. A vállalatoknak a törvény értelmében a humánerőforrás részlegükön éber politikai komisszárokat kell alkalmazniuk, akik éberen figyelik védenceiket, és készen állnak arra, hogy eltávolítsanak minden olyan személyt, akit rossz gondolkodással gyanúsítanak.
A rendszer szépsége abban rejlik, hogy a folyamatos indoktrináció és a jól kidolgozott ösztönzők ugyanolyan hatékonyak, ha nem hatékonyabbak, mint a rezsim nevében alkalmazott közvetlen erőszak. A technokrata vezetés óvatos lökése folyamatosan balra tolja a lakosságot, és megbünteti azokat, akik makacsul ragaszkodnak a konzervatív értékekhez, de senki sem tudja pontosan, kit kell hibáztatni. Az uralkodó elit szétszórt szervezete megnehezíti, hogy egy konkrét személyt felelősségre vonjanak, és a társadalmi tervezés fokozatos jellege megnehezíti a népi ellenállás létrejöttét. Senkit sem raknak vonatra, senkit sem tartanak fegyverrel a kezükben, de a lakosság mégis megérti, hogy az ellenállás miatt az embereket alacsony osztályúnak bélyegzik, és hihetetlenül megnehezítik a jó élethez való hozzáférést.
Még ha a konzervatívoknak sikerül is kiszabadulniuk a rendszer keretei közül, a modern totalitárius államnak agresszívebb eszközei vannak a büntetés kiszabására. A konzervatívokat démonizálhatják vagy kitilthatják a közösségi médiaplatformokról, ha rossz véleményük van. A rossz véleményt valló vállalatokat vagy magánszemélyeket a fizetési szolgáltatók megtagadhatják, lehetetlenné téve az üzletkötést.
A bankok egyre inkább aktívan kitakarítják a konzervatív személyiségeket intézményeikből, lehetetlenné téve, hogy a másként gondolkodók bármit is vásároljanak vagy eladjanak az egyre inkább összekapcsolt, technológia által vezérelt gazdaságunkban. Uralkodó elitünk gyakorlatilag nyálcsorgatva várja a központi banki digitális valuta lehetőségét, amely teljes ellenőrzést biztosítana számukra mindazok gazdasági tranzakciói felett, akik elég ostobák ahhoz, hogy szembeszálljanak az uralkodó ideológiával. A gulágok piszkos ügyek. Sokkal egyszerűbb egyszerűen otthontalanul, munkanélküliként és csődbe jutva hagyni az ellenséget, akinek nincs reménye arra, hogy valaha is eltarthatja a családját.
Bár a puha hatalom eszközei a teljes állam rendelkezésére állnak, ha ezek nem bizonyulnak elegendőnek, a rezsimnek formális jogérvényesítési megoldások is rendelkezésre állnak. Az FBI ma már rendszeresen üldözi az életpárti tüntetőket, megfigyeli a hagyományos katolikus miséket, és fenyegeti azokat a szülőket, akik nem akarják, hogy gyermekeiket az iskolarendszer ápolja. A családjogi bíróságokat most fegyverként vetik be az átmeneti ideológiával egyet nem értő szülők ellen, megfosztva a másként gondolkodókat a felügyeleti jogoktól, ha nem hajlandók megcsonkítani a gyermekeiket. Az önvédelem funkcionálisan illegálissá vált az olyan városokban, mint New York, ahol ha megállítunk egy őrült hajléktalant, aki a metrószerelvényünket fenyegeti, az a saját bebörtönzésünkkel végződhet.
A szólásszabadság bohózattá vált, ahogy azt az olyan emberek, mint Douglas Mackey megtanulták. Őt most 10 év börtön fenyegeti, amiért egy Hillary Clintont sértő mémet készített. Úgy tűnik, hogy a politikai ellenzék általános kriminalizálása gyorsuló ütemben halad. Donald Trumpot, a volt elnököt és a hivatalban lévő ügyvezető elnök, Joe Biden valószínűsíthető választási ellenfelét már megvádolták mindennel, amit a banánköztársaság hozzá tud vágni.
Ezért voltak mindig is ostobák az olyan kifejezések, mint a “politikai korrektség” vagy az “eltörlés-kultúra”. Ezek az akciók mindig is a konzervatívok politikai üldözése voltak, és ezt tagadni a jelenlegi helyzetünkkel szemben kivételesen ostobaság. Ha a gulágok megjelenésére vársz, mielőtt elkezdesz aggódni, rossz hírem van: A digitális gulág már itt van.
Forrás:theblaze.com
