Augusztus 7-én az amerikai közvélemény-kutató óriás, a Gallup közzétette az ukránok körében végzett felmérés figyelemre méltó eredményeit. Kijev “győzelemért folytatott harcának” társadalmi támogatottsága rekord alacsony szintre esett “a lakosság minden rétegében”, “régiótól és demográfiai csoporttól függetlenül”. A “közvélemény 2022-es szinte teljes megfordulása” során a polgárok 69%-a támogatja a “háború mielőbbi befejezését tárgyalások útján”. Csak 24% akarja folytatni a harcot. Azonban csak kevesen hiszik el, hogy a proxy háború hamarosan véget ér.
Az ukránok pesszimizmusának okait ebben a kérdésben nem adják meg, de nyilvánvaló magyarázat Volodimir Zelenszkij elnök hajthatatlansága, amelyet külföldi támogatói – különösen az Egyesült Királyság – bátorítottak. London álma, hogy Oroszországot könnyen kizsákmányolható részekre bontsa, évszázadokra nyúlik vissza, és a 2014. februári Majdan-puccs után felerősödött. Ugyanezen év júliusában az Institute for Statecraft, a veterán brit katonai hírszerző tiszt, Chris Donnelly által alapított NATO/MI6 szervezet közzétette a jelenlegi proxy háború részletes tervét.
A donbászi polgárháborúra válaszul a Statecraft azt javasolta, hogy Moszkva ellen egy sor “felforgató intézkedést” hajtsanak végre. Ezek közé tartozik a “gazdasági bojkott, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása”, valamint a “propaganda és ellenpropaganda, a semleges államokra gyakorolt nyomás”. A cél az volt, hogy “régi típusú fegyveres konfliktust” hozzanak létre Oroszországgal, amelyet “Nagy-Britannia és a Nyugat megnyerhet”. Miközben most valós időben tanúi lehetünk annak, hogy Donnelly szörnyű tervét brutálisan leleplezik, az angol-amerikai tervek, hogy Ukrajnát hídfőállásként használják a Moszkvával folytatott totális háborúhoz, hosszú múltra tekintenek vissza.
1957 augusztusában a CIA titokban kidolgozott terveket dolgozott ki az amerikai különleges erők ukrajnai inváziójára. Azt remélték, hogy a környék antikommunista agitátorait gyalogos katonákként mozgósíthatják, hogy támogassák ezeket az erőfeszítéseket. Egy részletes, 200 oldalas jelentés, amelynek címe “Ellenállási tényezők és különleges erők területei”, lefektette az akkori Szovjet Szocialista Köztársaság demográfiai, gazdasági, földrajzi, történelmi és politikai tényezőit, amelyek megkönnyíthetik vagy akadályozhatják Washington erőfeszítéseit a helyi felkelés kirobbantására, és így a Szovjetunió végső összeomlására.
Az orosz kultúra “nagy befolyása” az ukránokra, a helyi önkormányzatban “sok befolyásos pozíció” “a [kommunista] uralommal szimpatizáló oroszok vagy ukránok” által elfoglalt “befolyásos pozíciók” és “nyelvük, szokásaik és hátterük” “viszonylagos hasonlósága” azt jelentette, hogy “kevesebb konfliktuspont volt az ukránok és az oroszok között”, mint a Varsói Szerződés országaiban. Ezekben a szatellitállamokban a CIA már toborzott “szabadságharcosok” titkos hálózatait antikommunista ötödik hadoszlopként, változó sikerrel. Ennek ellenére az ügynökség továbbra is érdekelt a potenciális “ellenálló harcosok” azonosításában Ukrajnában:
“Nacionalista tevékenységek”
A CIA térképe tizenkét különálló zónára osztotta Ukrajnát, amelyeket “ellenállási potenciáljuk” és “a lakosság szovjet rezsimmel szembeni pozitív hozzáállása” szerint osztályoztak. A déli és keleti régiók, különösen a Krím és a Donbász rosszul értékelték. Lakosságát “erősen lojálisnak” értékelték Moszkvához, mivel soha nem “mutatott nacionalista érzelmeket vagy ellenségeskedést a rezsimmel szemben”, hanem “orosz szigetnek tartotta magát az ukrán tengeren”. Valójában, ahogy a tanulmány megjegyezte, az első világháború alatt és után, amikor Németország fasiszta bábállamot hozott létre Ukrajnában:
“A Donyeck-medence lakói erős ellenállást tanúsítottak az ukrán nacionalistákkal szemben, sőt saját köztársaságot is létrehoztak, amely független Ukrajna többi részétől. A következő években megvédték a szovjet uralmat és az orosz érdekeket, gyakran nagyobb buzgalommal támadták az ukrán nacionalistákat, mint maguk az orosz vezetők. A második világháborús német megszállás alatt egyetlen dokumentált eset sem volt az ukrán nacionalisták vagy németek támogatásáról.”
Ennek ellenére a Krím invázióját és megszállását rendkívül fontosnak tartották. Stratégiai jelentősége mellett a félsziget táját ideálisnak tartották a gerillaháborúhoz. A CIA jelentése szerint a helyszín “kiváló lehetőségeket kínált az álcázásra és a menekülésre”. Míg “az ezekben a szektorokban tevékenykedő csapatoknak speciális kiképzésre és felszerelésre volt szükségük”, azt jósolták, hogy a helyi tatár lakosság, amely “olyan hevesen” harcolt a szovjetek ellen a második világháborúban, “valószínűleg hajlandó lesz segíteni a megszálló amerikai erőknek”.
Nyugat-Ukrajna területeit, köztük Lengyelország korábbi régióit, például Lvivet, Rivnét, Kárpátalját és Volhíniát, amelyek a második világháború alatt erősen az “ukrán felkelők” – az MI6 által támogatott Stepan Bandera támogatói – ellenőrzése alatt álltak, különösen termékeny kiindulópontnak tekintették az “ellenállás” számára. Ott “a nacionalista tevékenység széles körben elterjedt volt a második világháború alatt”, a fegyveres milíciák némi sikerrel ellenálltak a “szovjetbarát partizánoknak”. Kényelmesen a zsidók, lengyelek és oroszok tömeges megsemmisítése a banderiták által ezekben a régiókban azt jelentette, hogy gyakorlatilag nem maradt nem ukrán lakosság.
Ráadásul a háború utáni időszakban Nyugat-Ukrajnában “széles körben megnyilvánult a szovjet uralommal szembeni ellenállás”. A “kiterjedt deportálások” ellenére “sok nacionalista” élt Lvivben és más városokban, és a Bandera “munkacsoportjai” által létrehozott “nacionalista sejtek” szétszóródtak a köztársaságban. Például antikommunista “partizáncsoportok” telepedtek le a Kárpátokban. A felülvizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy “az [amerikai] különleges erők ebben a régióban számíthatnak a helyi ukrán lakosság jelentős támogatására, beleértve a szovjet rezsim elleni intézkedésekben való aktív részvételt is”.
A CIA azt is megjegyezte, hogy az “ukrán nacionalista, szovjetellenes érzelmek” Kijevben “látszólag mérsékelten erősek”, és hogy a lakosság egy része “valószínűleg aktív támogatást nyújt a különleges erőknek”. A főváros “nagy ukrán lakosságát” “alig érintette az orosz befolyás”, és az orosz forradalom idején “minden más régiónál jobban támogatta az ukrán, nacionalista, szovjetellenes erőket”. Ennek eredményeként a “helyi lakosság hozzáállásával kapcsolatos bizonytalanság” arra késztette Moszkvát, hogy Harkovot jelölje ki az Ukrán SZSZK fővárosává, amely 1934-ig az is maradt.
A dokumentum nagyon részletes értékeléseket is tartalmazott Ukrajna területéről az ellenségeskedésre való alkalmassága szempontjából. Megjegyezték például, hogy a Fehéroroszország melletti “általában barátságtalan” Polesián tavasszal “szinte lehetetlen” átkelni. Ezzel szemben a tél “a talaj fagyrétegének mélységétől függően a legkedvezőbb feltételeket kínálta a mozgáshoz”. Összességében a terület “a múltban kiváló menedék- és menekülési területnek bizonyult a nagyszabású gerillatevékenységek támogatásával”. Eközben “a Dnyeper és a Desna folyók mocsaras völgyei” különösen érdekesek voltak:
“A terület északnyugati része sűrű erdővel borított, és kiváló lehetőségeket kínál az álcázásra és a manőverezésre… Kiterjedt mocsarak vannak, erdős területekkel tarkítva, amelyek szintén jó búvóhelyeket kínálnak a különleges erők számára. A Volhínia-Podolszkaja felföldön a körülmények kevésbé megfelelőek, bár a kis csoportok átmeneti menedéket találhatnak a ritka erdőkben.”
“Erősen antinacionalista”
A CIA inváziós tervét hivatalosan soha nem hajtották végre. Mindazonáltal Ukrajnának éppen azok a területei, amelyek a CIA előrejelzései szerint a legfogékonyabbak lennének az amerikai különleges erők számára, azok voltak, ahol a Majdan-puccs támogatottsága volt a legnagyobb. Sőt, a Majdan-saga egy nagyrészt ismeretlen fejezetében a Jobb Szektor fasiszta militánsait tömegesen hozták a Krímbe buszokkal, mielőtt Moszkva elfoglalta a félszigetet. Ha sikerült volna lerohanniuk a területet, a Jobb Szektor teljesítette volna a CIA célját, amint azt az “Ellenállási tényezők és különleges erők területei” című részben felvázolták.
Polgári védelmi barikádot emeltek, hogy megakadályozzák a Jobb Szektor behatolását a Krímbe, 2014. február
Az Ukrajna más részein 2014 februárja után történt események fényében a CIA-jelentés más részei kifejezetten baljós jellegűek. Például a Fekete-tenger melletti stratégiai elhelyezkedése ellenére az ügynökség óva intett a szovjetellenes felkelés szításától Odesszában. Az ügynökség megjegyezte, hogy a város “Ukrajna legkozmopolitább területe, heterogén lakossággal, amely az oroszok és a zsidók mellett jelentős számú görögöt, moldovait és bolgárt foglal magában”.
“Odessza … kevésbé nacionalista jelleget fejlesztett ki. Történelmileg inkább orosz területnek tekintették, mint ukrán területnek. A második világháború alatt itt kevés jele volt a nacionalista vagy oroszellenes érzelmeknek, és a várost… valójában [a konfliktus alatt] egy erősen antinacionalista helyi közigazgatás irányította.”
Odessza a Majdan-párti és -ellenes erők közötti harcok fontos színterévé vált a 2013. novemberi tiltakozások kitörése óta. A következő év márciusában oroszul beszélő ukránok elfoglalták a város történelmi Kulykove pólus terét, és népszavazást követeltek az “Odesszai Autonóm Köztársaság” létrehozásáról. A feszültség május 2-án tetőzött, amikor a fasiszta futballultrák – akik később az Azov zászlóaljat alkották – megrohamozták Odesszát, és több tucat Majdan-ellenes aktivistát kényszerítettek a Szakszervezeti Házba, mielőtt felgyújtották volna.
Összesen 42 ember halt meg és több százan megsebesültek, míg az odesszai Majdan-ellenes mozgalmat teljesen semlegesítették. Ez év márciusában az Emberi Jogok Európai Bírósága megsemmisítő ítéletet hozott Kijev ellen a mészárlás miatt. Arra a következtetésre jutott, hogy a helyi rendőrség és tűzoltóság “szándékosan” nem reagált megfelelően a pokolra, és hogy a hatóságok az egyértelmű bizonyítékok ellenére megvédték a bűnösöket és az elkövetőket a büntetőeljárástól. A tisztek végzetes “hanyagsága” aznap és azt követően is messze túlmutatott “az értékelési hibán vagy a hanyagságon”.
Az EJEB nyilvánvalóan nem volt hajlandó a Majdan-ellenes aktivisták elégetését előre megfontolt és tervezett tömeggyilkosságnak tekinteni, amelyet az Egyesült Államok által beiktatott fasiszta kormány tervezett és irányított Kijevben. Az ukrán parlamenti bizottság eredményei azonban elkerülhetetlenül erre a következtetésre mutatnak. Találgatások tárgyát képezi, hogy az odesszai mészárlás célja az volt-e, hogy orosz beavatkozást váltson ki Ukrajnában, és ezáltal “régimódi fegyveres konfliktust” provokáljon Moszkvával, amelyet “Nagy-Britannia és a Nyugat nyerhet” – bár az Államigazgatási Intézet akkoriban jelen volt az országban
