A NATO mostanában mélyen megsérült, mintha egy évtizedek óta „anyuci kedvence” hirtelen rájött volna, hogy az anyja már nem akarja őt.
Fontos leszögezni, hogy Trump nem jelentette be a NATO-ból való kilépést, de az új amerikai védelmi miniszter, Haegseth brüsszeli beszéde a NATO-tagokhoz olyan volt, mint egy jeges zuhany, amely a csontokig hatolt. Valójában nem sokban különbözött attól, mintha Amerika ténylegesen kilépne a NATO-ból.
A NATO kezdettől fogva önérdekek szövetsége volt
A második világháború után, 1947-ben Nagy-Britannia és Franciaország aláírta a dunkerque-i szerződést, amelyben vállalták, hogy egymást katonailag megvédik egy esetleges német támadás esetén. A náci Németország emléke miatt az angolok és a franciák rendkívül óvatosak voltak a német újrafegyverkezéssel kapcsolatban.
1948-ban a dunkerque-i szerződést kibővítették a brüsszeli szerződéssé, amelyhez csatlakozott Belgium, Hollandia és Luxemburg. Ezt a szövetséget akkoriban „Nyugati Uniónak” nevezték.
Ez volt a hidegháború hajnalának időszaka. 1946. február 22-én az amerikai moszkvai nagykövetség ügyvivője, George Kennan elküldte a híres „Hosszú táviratot”, amely a szovjetellenes elrettentés elméleti alapját fektette le. Európa lett ennek a stratégiai koncepciónak az elsődleges frontvonala.
Az USA az Atlanti Charta által megalapozott, Nagy-Britanniával fennálló „különleges kapcsolata” révén megváltoztatta a Nyugati Unió természetét. A fő fenyegetést immár nem az újjáéledő Németország, hanem a gyorsan megerősödő Szovjetunió jelentette. Ez vezetett végül a NATO 1949. április 4-i megalapításához, amelyhez az Egyesült Államok, Kanada, Portugália, Olaszország, Norvégia, Dánia és Izland is csatlakozott.
A NATO alapvetően két pilléren nyugodott:
- Az 5. cikkelyen alapuló „egy mindenkiért, mindenki egyért” elven, amely szerint egy tag elleni támadás az egész szövetség elleni támadásnak minősül.
- Az Egyesült Államok katonai jelenlétén Európában, különösen az amerikai nukleáris védőernyőn.
A NATO katonai szerkezetében az európai szövetséges haderők legfelsőbb főparancsnoka mindig egy amerikai tábornok volt, a hagyományt az első főparancsnok, Dwight D. Eisenhower teremtette meg.
A hidegháború és a NATO átalakulása
A hidegháború alatt a NATO kizárólag Európa védelmére koncentrált, és az olyan háborúk, mint a koreai vagy a vietnámi háború, nem aktiválták az 5. cikkelyt. A hidegháború lezárultával azonban a NATO egy időre elveszítette irányát, 1999-ben a koszovói háború jelentette a fordulópontot.
A NATO akkor még nem kapott ENSZ-felhatalmazást a szerbiai bombázásokra, csupán a homályosan megfogalmazott „humanitárius indokok” alapján avatkozott be. Ez volt az első lépés afelé, hogy a NATO védekező katonai szervezetből támadó katonai szövetséggé váljon. A Stoltenberg-korszak alatt a NATO már az indo-csendes-óceáni térségbe is beavatkozott, ami tovább erősítette ezt az irányváltást.
A NATO támadó katonai szerepe azonban csak szimbolikus jelentőséggel bír az USA számára. Például az afganisztáni háború során minden NATO-tagország kiküldött katonai egységeket, de ezek nagyságrendileg elmaradtak az amerikai erőktől:
- Kanada: 3000 katona
- Egyesült Királyság: 9000 katona
- Németország: 4300 katona
- Franciaország: 4000 katona
- Hollandia: 1900 katona
- Albánia: 44 katona
Ezek a számok világosan mutatják, hogy a NATO európai tagjai csak minimális szerepet tudtak vállalni.
Az amerikai önérdek és a NATO szembenállása
Az USA-nak mindig is az volt az érdeke, hogy a háborúk ne az amerikai földön, hanem mások területén zajljanak. Európa pedig ennek az elvnek megfelelően a frontvonal szerepét töltötte be.
- Franciaország és Nagy-Britannia saját céljai között szerepelt az is, hogy Németországot kordában tartsák.
- Németország számára a NATO jelentette az egyetlen védelmi garanciát a Szovjetunióval szemben.
A hidegháború alatt a NATO „előretolt védelmi stratégiát” alkalmazott: a nyugatnémet határvonalnál tömörültek a védelmi erők, hogy megakadályozzák a szovjet előretörést. Ez a stratégia viszont azt jelentette, hogy ha a NATO konvencionális hadereje nem tudta feltartóztatni a szovjeteket, gyorsan nukleáris eszkalációra lehetett számítani.
Amerika elhagyhatja a NATO-t?
Az új amerikai védelmi miniszter világossá tette, hogy Európa biztonságának felelősségét saját magának kell vállalnia, és az amerikai katonai jelenlét nem tarthat örökké. Ez sokkolta Európát, de az Egyesült Államok számára ez csak egy logikus lépés a hosszú távú stratégiai változások sorában.
- Ha az USA kivonul, ki fogja vezetni a NATO-t?
- Franciaország? Nincs hozzá elég ereje.
- Nagy-Britannia? A Brexit után nincs politikai hitelessége.
- Németország? Nem is akarja.
- Lengyelország? Nevetséges ötlet.
A valóság az, hogy Európa katonailag és politikailag nem áll készen arra, hogy Amerika nélkül fennmaradjon.
Az USA számára Európa csak egy geopolitikai sakkfigura – a valódi stratégiai rivális Kína. Európa most döbben rá, hogy mindig is csak egy menüpont volt az amerikai étlapon – és nem a vacsoraasztalnál ült.
Írta: Chen Feng, kínai publicista
És akkor ehhez tesszük hozzá mi:
A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint az Egyesült Államok következetesen a világ legnagyobb fegyverexportőrei között szerepel. Az elmúlt években az amerikai fegyverexport összértéke általában évi 5–10 milliárd USD (1 835–3 670 milliárd forint) közötti tartományban mozgott (átadási érték alapján).
EU és NATO kereslet
Bár sok jelentés összesített adatokat közöl minden régióra vonatkozóan, becslések szerint az EU és a szélesebb értelemben vett NATO-tagországok az amerikai fegyverexport körülbelül 20–30%-át teszik ki. Ez évente hozzávetőlegesen 1,5–3 milliárd USD (kb. 550–1 100 milliárd forint) értékű fegyverszállítást jelent. Ezek közé tartoznak nagy értékű rendszerek is, például vadászgépek, rakétavédelmi rendszerek és fejlett felderítő berendezések, amelyek önmagukban is több milliárd dolláros szerződéseket jelenthetnek.
És minap az EU vezetői eldöntötték, hogy militarizálják az uniót egy nevetséges indok, az Oroszország jelentette fenyegetés miatt. Ki jár jól mindezzel? Biztosan nem az európai polgárok!
