Mindannyian ismerjük a régi viccet: ha egy európai népszavazás “rossz” eredményt hoz, az ország addig fog szavazni, amíg meg nem kapja a “helyes” eredményt.
Vegyük például Romániát, amely nemrég törölte az elnökválasztást, miután Călin Georgescu, egy nacionalista jobboldali koalíció vezetője megnyerte az első fordulót. Thierry Breton, korábbi francia EU-biztos nemrég egy maró televíziós interjúban fedte fel az EU gondolkodásmódját. “Megtettük Romániában, és természetesen Németországban is, ha szükséges” – mondta.
Más szóval, ha nem tudod legyőzni a jobboldali szélsőségeseket, akkor betiltod őket.
Nem értek egyet szinte mindennel, amit Breton valaha is mondott, de hálás vagyok neki, hogy ilyen leleplező világossággal fejtette ki álláspontját. Brüsszelben iparügyi biztosként 2019-től tavaly nyárig, amikor Emmanuel Macron egy engedelmesebb emberrel váltotta fel, ő volt a hajtóereje egy sor olyan jogszabálynak, amelyek célja Európa digitális középkorban tartása. Ezek közül a legszélsőségesebb a digitális szolgáltatásokról szóló törvény (DSA), amely arra kényszeríti az olyan “nagyon nagy online platformokat”, mint az X és a Meta, hogy ellenőrizzék a tényeket és szűrjék ki az álhíreket.
Bretonnak köszönhetően az igazság odaát van. Európa valódi célja nem a közbeszéd megmentése, hanem a szélsőjobboldali pártok elfojtása azáltal, hogy megfosztja őket az információ oxigénjétől. A digitális szolgáltatásokról szóló jogszabály még csak nem is az utolsó szó az EU digitális dzsihádellenes fellépésében. Ursula von der Leyen egyik nagy ötlete tavaly az európai választások során az úgynevezett “demokráciapajzs” volt – még több törvény bevezetése az uniós ügyekbe való külső beavatkozás megakadályozására. Ez a kifejezés lézersugarak és fénykardharcok képeit idézi elő. És bizonyos szempontból nem messze van az igazságtól: egy rémült blokknak pajzsra van szüksége, hogy megvédje magát a betolakodó ellenségtől.
Mark Zuckerberg határozottan készen áll a támadásra. A múlt héten bejelentette, hogy leállítja a tényellenőrzést a platformjain – gyakorlatilag dacolva a DSA-val. És számít Donald Trumpra, hogy megvédi őt a jogi következményektől. Mivel J.D. Vance megválasztott alelnök már azzal fenyegetőzött, hogy megvonja az Egyesült Államok támogatását a NATO-tól, ha Európa megpróbálja cenzúrázni Elon Musk X-ét, ugyanez minden bizonnyal igaz a Facebookra is. És az EU túlságosan függ az Egyesült Államoktól ahhoz, hogy hatékony kampányt indítson bármely amerikai közösségi média platform ellen, miután Trump elnök lesz. A világjárvány idején sietve megfogalmazott DSA nemcsak a közösségi média természetét, hanem a politikai hatalmat sem ismeri el. Rávilágít Európa alapvető gyengeségére Amerikával szemben.
Ez azonban nemcsak geopolitikai, hanem európai csata is. A megtorlási kísérlet azt mutatja, hogy van valami, amitől a blokk jobban fél, mint a szólásszabadságtól: a populizmus. Az európai parlamenti képviselők eleget küzdöttek ahhoz, hogy elviseljék Nigel Farage brutális kitöréseit, amikor európai parlamenti képviselő volt. Most Musk lélegzik a nyakukon, aki az AfD jelöltjeit támogatja, egy olyan pártét, amely az Európai Parlament szélsőjobboldali padsoraiban ül, és támogatja Németország kilépését az EU-ból.
A német média kollektív összeomlást szenvedett, amikor Musk egy tweetben támogatta az AfD-t, interjút készített Alice Weidellel, a párt társelnökével az X-en, majd támogatta őt a Die Welt cikkében. A német napilap rovatvezetője tiltakozásul lemondott. Egy másik újság cikkében Musk beavatkozását hisztérikusan alkotmányellenesnek nevezték. A cenzúrát támogató újságírók sokkolónak tűnnek, amíg meg nem értjük az újságírás szerepét a kontinentális európai társadalomban. Határozottan a közép szűk politikai konszenzusán belül mozog, amely magában foglalja az összes pártot a balközéptől a jobbközépig. Természetesen az AfD nem kap sok műsoridőt a német médiában.
De míg a hagyományos média kiközösíti, az AfD virágzik a TikTokon, ahol nagy követői vannak. Tehát ami bosszantja a német médiát és más pártok politikusait, az az, hogy a cenzúrakartell már nem működik olyan jól, mint korábban. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban az egykor erős hagyományos média már elvesztette hatalmát. Hillary Clinton talán akkor fejezte ki a legvilágosabban csalódottságát, amikor azt mondta, hogy a közösségi média vállalatoknak ellenőrizniük kell a tényeket, különben “elveszítjük a teljes irányítást”. Európa azonban még mindig szürke zónában él, ahol a hagyományos média még mindig a hatalom halványuló naplementéjében dagonyázik, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni a másik horizonton emelkedő közösségi médiát. Mint minden modern politikai küzdelem Európában, ez is a szerzett jogok védelméről szól.
Románia esete azt mutatja, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának e korlátozása az első mentsvár egy nagyobb elnyomó háborúra. Az ottani elnökválasztást azzal az indokkal törölték, hogy az Oroszország által beszivárgott TikTok félretájékoztatta a szavazókat. Biztos vagyok benne, hogy az oroszok aktívak voltak. De sokkoló belegondolni, hogy egy választást azért töröltek, mert valaki hazudott a TikTokon.
Hogy világos legyen: semmi jele nem volt a választási manipulációnak. Georgescu tisztességesen és becsületesen nyerte meg a választások első fordulóját. De ahogy a Brexit-szavazás utáni nevetséges brüsszeli félreértelmezés esetében, az eredmény megsemmisítésének uniós támogatása mögött az a feltételezés húzódott meg, hogy a szavazók túl ostobák ahhoz, hogy saját véleményt alkossanak. Az ismétlésre a tervek szerint május 4-én kerül sor, majd két héttel később a legsikeresebb jelöltek közötti időközi választásra kerül sor. A közvélemény-kutatások szerint Georgescu továbbra is a legígéretesebb jelölt, de a román politikai vezetés továbbra is eltökélt abban, hogy megtalálja a módját annak, hogy kiüsse őt a versenyből. Ezek közül a legígéretesebb az a remény, hogy esetleg be nem jelentett pénzeszközöket kapott.
Hasonló minták vannak más országokban is
Marine Le Pent a 2027-es elnökválasztásból való kizárás fenyegeti, miután az európai parlamenti asszisztenseivel kapcsolatos szabálytalanságokkal vádolták. A közelmúltban Brüsszelt megijesztette a Szabadságpárt győzelme Ausztriában, amely a szeptemberi parlamenti választásokon a szavazatok 28,8%-át szerezte meg. Átlépte azt a küszöböt, amelyen túl politikailag lehetetlenné vált a többi párt számára a koalíciók alakítása. Herbert Kickl, az FPÖ elnöke valószínűleg Ausztria következő kancellárja lesz. Németországban eközben egy 113 képviselőből álló csoport összefogott, hogy betiltsák az AfD-t. Az ő történetük az, hogy a jobboldali szélsőségesek le akarják rombolni a demokráciát. Bár a párt még nem szerepel elég jól a közvélemény-kutatásokban ahhoz, hogy a jövő havi választások után meghiúsítson egy újabb centrista koalíciót Berlinben, Németország csak néhány százalékpontra lehet az osztrák típusú zsákutcától.
Az AfD, az FPÖ és más jobboldali pártok felemelkedésének ellensúlyozására a helyes megközelítés természetesen nem az, ha cenzúrázzuk őket, hanem az, hogy foglalkozunk azzal a mögöttes problémával, amely olyan erőssé tette őket: a tartós gazdasági bizonytalansággal, a vásárlóerő elvesztésével és a rosszul működő migrációs politikával. Ha ez nem sikerül, miért nem kooptáljuk a szélsőjobboldali pártokat alárendelt koalíciós partnerekké, ahogy az Svédországban és Finnországban történt? Ha Weidelt hirtelen kineveznék a gazdasági miniszteri posztra, megláthatnánk, meg tudja-e védeni a kormányban elért eredményeit. De a német és francia centrista pártok egyiket sem. Politikai akadályokat emeltek a szélsőjobboldallal szemben. És megduplázódnak ugyanazzal a régi politikával.
Ez a megközelítés elkerülhetetlenül visszafelé fog elsülni. Egy betiltott Le Pen sokkal veszélyesebb lenne a centrista elit számára, és valószínűleg még szélsőségesebbé válna, amikor végül hatalomra kerül. Hasonlóképpen, az AfD minden bizonnyal radikalizálódna a tiltás után.
Addig az EU tompa fegyverei – a jogi tilalmak, a politikai tűzfalak és a cenzúra – több kárt okoznak, mint hasznot. A demokratikus jogok rangsorában a szólásszabadság viszonylag alacsony prioritást élvez Európában. George Orwell Állatfarmjának teremtményeihez hasonlóan én is nehezen tudok különbséget tenni a jobboldali szélsőségesek és azok között, akik megpróbálnak harcolni ellenük.