Nyáron az ember könnyű könyveket szokott olvasni, mondjuk Rejtőt. Vagy nagyon rövid szövegeket, mondjuk verseket. A „szentfazekak” ilyenkor elővehetnek istenes verseket is. Igaz akkor nem jóízűt nevetnek, de olyan szépségekben részesülhetnek, ami nem feledteti velük a gondjaikat, hanem fölébük emeli őket.

Magyar istenes versek

A melegben az ember nem szívesen erőltet magára nehezen értelmezhető gondolatokat. Szereti, ha az anyanyelvén és korának megfelelő stílusban olvashat. Aki tehát elkezd halálos életigenléssel vallásos tartalmú költeményekkel ismerkedni, annak sokkal könnyebb József Attilát, mint Ráskay Leát olvasnia. Igen: a 20. század magyar istenes lírája gazdag és értékes. Pedig szorításban született.

Nem a kor szörnyűségeire gondolok itt. Sem a történelmiekre, sem a politikaiakra. A magyar irodalom belső szabályainak változására, a szép fogalmának átértékelődésére. Változtak a költői eszközök. Mire gondolok? Például újra fölfedezték azt a megoldást, hogy beültetnek régi szonettekből sorokat új szonettekbe. Vagy arra, hogy ismert mondásokat elferdítenek. Vagy arra, hogy a fogalmak megszemélyesítésének legszélsőbb lehetőségeiig mennek el, így hát az álom ásít és közben nem teszi szája elé a kezét, vagy a magány leül a költő mellé a padra és cigarettát kínál neki. Ettől nem lett rosszabb a magyar vers, csak kicsit más lett, ami természetes. A baj csak az az átok, ami az Istennel foglalkozó versekre ült.

A huszadik század átka a versen

A huszadik századi versekbe poén kell. Az felel meg az irodalmi kánonnak, aki szellemes. Ennek a szabályrendnek vannak azonban gyönyörű gyümölcsei is. Gyurkovics Tibortól több ilyet lehetne idézni, de egy kevésbé ismert 4 sorából is megérthető, hogy mire gondol a költőket tisztelő blogger. Gyurkovics Tibor ezt írja valahol: „Egy bizonyos idő után / akárhány karácsonyfát láthatsz, / mindig csak egyet látsz / s a többi látszat”.

Az istenes versek nem a legjobbak

Sok olyan 20. századi költemény van, amely egyben a művész egyik legnagyobb alkotása. Nagy Lászlótól az Adjon az Isten című verset ismerik a legtöbben. Emlékezünk rá, de érdemes most is olvasni:

Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét.
Üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát,
lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem.
Kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön.
Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet.
Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem. 

Nagy László másik alkotása, amit szinte minden magyar gyakran olvasó tud kívülről a Kiviszi át a szerelmet, szintén istenes vers is. Érdekes, hogy Nagy László két legnagyobb írása vallásos ihletésű. Érdekes, mert sok költő élt a 20. században, aki nem a legfinomabb sorait írta, amikor hitről beszélt.

A költő szemszögéből

Ismerjük azt a rock verset, melyben a szerző arra vágyik, hogy majd ír egy őszinte dalt. Azt hiszem lehet sok rosszat mondani az írástudók árulásáról. De az, hogy vallási tárgyú műveik nem a legsikerültebbek lehet annak a következménye is, hogy a legőszintébbek. Mert csodálatos és szívmelengető, amikor József Attila segítene kiabálni Istennek, ha rikkancs lenne mestersége, de az is szívmelengető és csendbe vonzó, amikor Nemes Nagy Ágnes ezt kéri „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / Csak nincs kivel szót váltanom.” – és így kiált: „Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját”.

Isten és irodalom megrázó egységessége

Az irodalomban az a legszebb, hogy amit az emberrel tesz, mérhetetlen. Nem arra hat a legjobban egy vers, aki esztétaként kiválóan elemzi. Nem tudni kire hat a legjobban.

Isten tapasztalása is a mérhetetlen események közé tartozik. Ezért amikor istenes verseket elemzünk, irodalmi barbárként viselkedünk: valahol a misztérium határain túlról próbálunk betörni a szép és igaz világába, amely a szentről dadog. Én nem dadogok tovább.

Írta:
Rákóczi Piroska