Lehet-e nehéz szívvel boldognak lenni? Lehet-e szenvedések közepette boldognak lenni? Lehet-e nem neheztelni Istenre, amiért üldöznek bennünket? Ezeket a kérdéseket föltehetnénk a regnumi atyáknak és laikusoknak, akik közül 10 éven át sokan „jöttek-mentek” a magyar börtönökben. A kádári rendszerben a Regnum Marianum ellen 3 alkalommal indítottak pereket: az első per 1961-ben, a második 1965-ben, a harmadik pedig 1971-ben zajlott le. Összesen 74 év szabadságvesztést róttak ki a papokra, akik valójában nem követtek el bűncselekményt, és az utolsó érintett papok csak 1974-ben szabadultak. De kik azok a regnumi atyák?
Mi a Regnum Marianum?
Mi a Regnum? Mondják el ők maguk! Honlapjukon így foglalják össze alapításuk utáni első 50 évük történetét: „A Regnum Marianum kifejezés jelentése: Mária országa.
A XIX. század végén Budapesten 9 katolikus pap-hittanár közösségi életet kezdett a fiúifjúság nevelésére. Szerzethez hasonló, de fogadalom nélküli közösségben éltek. Vezetőjük a választott házfőnök. Céljuk az volt, hogy hazánk – Szent István királyunk szándéka szerint – valóban Mária országa legyen. Az alapítók lelki mentora és támasza Prohászka Ottokár esztergomi spirituális, később püspök, a híres szónok és író volt.
A mozgalom 1898-ban Mária Kongregációként indult. Röviddel a cserkészmozgalom magyarországi elterjedése után a Közösség alapító tagja lett a Magyar Cserkészszövetségnek, 3. sz. Regnum Marianum Cserkészcsapatok néven. A kétféle gyermeknevelő irányzat értékeit egyetlen életstílusba ötvözték, melynek jelmondata: „Gratia supponit naturam” (A kegyelem a természetre épül).
1901-ben Majláth Gusztáv erdélyi püspök megvette számukra a Budapest VII., Damjanich u. 50. sz. alatti házat. Az udvar közepén egy kápolna épült, a közösségi élet és nevelés központja. A rendszeres kirándulások, táborok, szakkörök lehetőséget adtak a fiatalok nevelésére, mindezt imádságos lelkülettel. Kórusuk, zenekaruk és bábszínházuk is volt. Nyomdájuk, az „Élet” nyomda sok ifjúsági könyvet adott ki. Havi folyóiratuk, a „Zászlónk” 10–18 éves fiúknak, „Nagyasszonyunk” a leányoknak, a „Kispajtás” pedig a 10 év alatti korosztálynak szólt.
A kommunizmus nem kímélte a Regnumot sem. 1951-ben a Házat államosították, az atyákat az egyházmegye plébániáira helyezték. De a Közösség folytatta tevékenységét, titokban szervezve a csoportok találkozóját, táborokat és más eseményeket.
Közben a nevelés kiegészült a lányokkal is, és idővel az ifjúsági csoportok 18 éves koruk után is együtt maradtak. Így a Regnum mindenki számára nyitott lett, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig.” (Forrás: https://regnum.hu/multunk )
Nem lehetett megállítani őket
Az, hogy a regnumi papok és laikusok ellen három nagy per volt azt bizonyítja, hogy egyikkel sem tudták a be nem perelteket eltántorítani a vallásuk gyakorlásától. Pedig a rendőrségi vallatások és a perek egyik fő célja a pszichére való hatás volt: elrettentés. A Regnum Marianum fő jelmondata viszont úgy szólt, hogy „Gratia supponit naturam”, azaz A kegyelem a természetre épül. A közösség túlélési története mintha azt példázná, hogy ha a természet (agy, psziché) összeépül a kegyelemmel, akkor az emberek közül alig-alig lehet félelembe kergetni valakit.
A másik ok, amiért nem sikerült fölszámolni a közösséget az maga a szervezti felépítés. A kisközösségek vezetői nem mind papok voltak. A laikusok jó képzést kaptak ahhoz, hogy elvezessenek egy csoportot. A csoportok nem csak kvázi hittanórákra jöttek össze, hanem kirándulni, nyaralni is jártak. És mindig voltak szabadlábon regnumi atyák, akik szervezték a kisközösségek életét.
A tapasztalat
Akit a bíróság elé vittek ezerszer gondolhatott Jézus Krisztus szavaira: „11Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok. 12Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz jutalmatok a mennyben. Hiszen így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt5 11-12) Igen, de ez a nehéz szív boldogsága. Az erős emberek boldogsága. Olyanoké, akik tudván tudják, hogy az életben feladatuk van. A börtönben is.
A tanúságtétel szabadsága
1996-ban részese voltam egy hitoktatók számára tartott lekigyakorlatnak. Az egyik atya, aki beszélt hozzánk, börtönviselt volt. Azt mondta, hogy egyetlen nagy előnye volt a börtönéveinek: megtanult a Biblia nélkül érvelni hitbéli igazságokról. A fogvatartottaknak ugyanis nem volt tekintélyt parancsoló vagy vitát eldöntő egy szentírási idézet. Ez eleinte nagyon nehézzé tette a tanúságtételt, de később rájött a pap, hogy mekkora szabadság, ha érveid mögött az emberséges viselkedés áll. Mert a raboknak Istennel folytatatott perlekedésükben sem tanítók kellettek, hanem tanúk…
Nagyon nehéz volt
1991-ben több olyan laikus katolikus emberrel beszélgethettem, akik börtönviseltek voltak. Egyikük ezzel kezdete: Mindent elmondok arról politikai foglyokként bántak velünk, de arról, hogy mi volt a köztörvényesek között nem mondok semmit. Szerintem azért, mert olyan módokon alázták meg a köztörvényesek a hívőket, amit maga az áldozat szégyelt. Mi lehetett ott a börtönben neki vigasztaló? Talán az, amit Jób könyvében olvasunk: „Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” (Jób2, 10)
Írta:
Rákóczi Piroska
