Bosznia-Hercegovinában, a huszonegyedik század elején minden hónapban felrobbant valahol egy tehén, sokszor sajnos, a legelőn az állatot kisérő gazdával együtt. Menetrend szerinti volt az a tragikus következmény is, hogy robbanó töltetek után kutató profi tűzszerészek haltak bele a rettenetes munkába szerte a balkáni országban. Rég jártam arrafelé, talán van némi javulás, de akkor az erdők, ligetek szélén mindenhol ott virított a sárga műanyag szalag, rajta helyi és angol nyelven: „vigyázat, aknák!”. Szívszorító élmény volt Szarajevó környékén kirándulni, nem is nagyon lehetett, a várostól 12 kilométerre fekvő Ilidzsa parkjai is megközelíthetetlenül parancsoltak rémisztő megálljt és üzentek az utókornak: ember, ide nem léphetsz be! Amúgy itt ered a Boszna folyó, a gyönyörű természeti környezet nemcsak a földből kibúvó források csörgedezésétől hangos, de a múltra meredő csend is része az élménynek. Számos, régi szépsége után vágyakozó, tiszteletre méltó nyári lak, fürdő palota álldogál itt és emlékeztet a boldog, termékeny alkotó, építtető időkre, az Osztrák-Magyar Monarchia korára. Az is a történelem része, hogy itt szállt meg és innen indult tragikus utolsó útjára, egyenesen a merénylő golyói elé az osztrák trónörököspár, Ferenc Ferdinánd és neje. A többit már tudjuk, a fanatikus szerb diák, Gavrilo Princip a Miljacka folyó partján, az egyik szarajevói utcasarkon lőtte le a főhercegi párt, az ezt követő diplomáciai bonyodalmak pedig kirobbantották az első világháborút.
Az újkori, XX. század végi világégés rettenetes „gyümölcseként” emlegetett taposóaknákról számtalan jelentés, tanulmány értekezett a boszniai háború befejezése után, szakemberek mérték fel, elemezték a pusztítást, amit ezek az alattomos gyilkosok tettek a környezettel, a tájban élő emberekkel. A jövő is fenyegetően nézett ki: egy nemzetközi szervezet felmérése szerint legalább 20 év, valamint iszonyatos összeg, dollármilliók szükségeltettek volna a mentesítéshez, no meg szakértelem, tudás és emberi fizikai erő. Valahogy sosem volt rá elég keret, pénzszűkében nem lehetett betervezni a mentesítő munkálatokat, mindig csak a lyukak foltozására tellett valahogy. Pedig sok minden belefért a büdzsébe, új mecsetek, iszlám oktatóközpontok épültek ország szerte, a Nemzetközi Közösség is nagy létszámmal és jó drágán képviseltette magát a balkáni országban. Bosznia mai államformáját tekintve protektorátus, a részét képező Bosnyák-Horvát Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság fölött védnökséget vállaló Főmegbízott irányítja. A védelmező pártfogó ma Christian Schmidt, aki élet-halál ura. Az aknák-gyanítom- ma is csak mellékszereplők, így a Nemzetközi Közösség vezetője inkább azzal van elfoglalva, hogy az államalkotó két entitás feje fölött hozzon döntéseket. Így eshetett meg a közelmúltban az, hogy a Szerb Köztársaság elnökét először börtönbüntetésre ítéltette, majd, miután az pénzbírsággal kiváltotta, most nyár végén megfosztotta hivatalától a választási bizottság. Milorad Dodik, aki több, mint tíz éve elnöke a boszniai szerbeknek, nem egy gonosz, székébe ragadt, megcsontosodott diktátor, egyszerűen csak nem vette figyelembe a volt német szövetségi mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, ma protektor, népére nézve kedvezőtlen döntéseit, sőt, a főképviselő rendelkezéseit elutasító törvényt is aláírt.
A délszláv háborúként emlegetett események ugyan 1995 táján véget értek, eltelt 30 év és most Európában újra „divatba jöttek” a taposóaknák. Megint megtalálták az évszázados halálcsapdákat – olvasom a hadi tudósításban, Ukrajna hatalmas területei még a harcok végeztével is veszélyesek maradnak. Az ENSZ legutóbbi vizsgálódásai sötét képet festenek. Az ukrán mezőgazdaság már eddig is több, mint 81 milliárd dolláros veszteséget szenvedett el az aknaszennyezés következményeként. A háború kirobbanása óta 4000 civil halt meg a fel nem robbant lőszerek miatt, ezer ember megsérült. Szintén az ENSZ becslése szerint Ukrajna területének csaknem 140 ezer négyzetkilométere, vagyis körülbelül az ország 20%-a szennyezett robbanótestekkel. Az egyszerű szerkezetek lépésre aktivizálódnak, a tervezés szerint „csak” roncsolva az áldozat testét. A taposóaknák akár 9 kilogramm súlyúak is lehetnek, méretük a hokikorongtól a cipősdobozig terjed. A telepítésben minkét fél, az orosz és az ukrán is részt vett, mindkettő lelkén szárad az áldozatok vére.
Vajon a hullahegyek vámszedői, az újjáépítésben érdekelt vállalatóriások mikor teszik közzé, hogy Ukrajnát aknamentesítették? Várhatjuk, ha akarjuk a bejelentést, de attól tartok, az illetékeseknek van más fontosabb dolguk is. Mint Mindennél Lejjebb Asszonynak. Az EU főnöknője a napokban jelentette ki megint, hogy „vasbeton módon állunk Ukrajna oldalán. Ez azt is jelenti, hogy megadjuk nekik a katonai képességeket, amelyekre szükségük van az országuk megvédéséhez.” Mindezt Ursula von der Leyen, egy töpörödő nő mondja, egy fonnyadó harci amazon. Aki nem a hazáját védi, hanem zsoldban állva, Európát löki a pusztulás tátongó gödrébe. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy tovább folytatódik a taposóaknák ukrajnai „karrierje”. Meg az olyan politikusoké, akik ájultan tervezik földrészünk megsemmisítését. Élükön a háborús héjának is titulálható lengyel külügyminiszterrel. A rettenetes ember, Radoslaw Sikorski már akkor elbűvölte a hírolvasók közösségét, amikor sietve megköszönte az Egyesült Államoknak az Északi Áramlat felrobbantását a Balti-tenger mélyén, pontosan 3 évvel ezelőtt. Azóta valahogy nem sikerült felgöngyölíteni a szabotázs hátterét, a zavaros ügyben több éves vizsgálódás után ukrán diverzáns csoport került a középpontba. Egyikükről kiderült, hogy Lengyelországban lapult, de nem volt rá akarat, hogy elfogják. Minek is? Egy lengyel lap most újra kiteregette, hogy a külügyminiszter akkoriban azt mondta az érdeklődő német hatóságoknak: „Miért kellett volna elfognunk? Számunkra ő hős.”
Az efféle héroszok, meg az őket istenítő politikusok tovább szövögetik háborús álmaikat. Persze, egyikük sem menetel az első sorban, a frontról csak begyűjtik a jelentéseket, elemeznek, nyilatkoznak és védik Ukrajna nemzeti önrendelkezését, az európai államoké meg mehet a szemétdombra, elavult fogalom. A díszes társaság meg önelégülten fényesíti tovább a gyilkolás eszközeinek, köztük a taposóaknáknak a karrierjét, elvégre ők arrafelé, a terepen sosem járnak, legyen ez az ott élők gondja, szaknyelven járulékos veszteség, még emberöltőkön át. Nevet is adhatunk az előremutató projektnek: tervezzük meg, hogyan robbantsunk jövőt!
Írta:
Kiss Gyöngyi
