Lejött Soros egy cikke a Wall Street Journalban. Ami ezután történt, az ijesztő: semmi.
„A Wall Street Journal hétfői számában megjelent egy cikk Soros György milliárdos, alapkezelő és a Nyílt Társadalom Alapítványok alapítójának tollából. Soros védelmére kelt ama lépésének, hogy rengeteg pénzt ölt baloldali ügyészek kampányaiba (egy júniusi jelentés szerint tíz év alatt 40 millió dollárt). Szerinte a büntetőjogi intézményrendszer általa szorgalmazott reformja népszerű és morálisan helyes. Amerika büntető végrehajtása »tele van igazságtalanságokkal«, írta Soros, amire az a bizonyíték, hogy »a feketéket ötször gyakrabban küldik börtönbe, mint a fehéreket«. (…)
Ami ezután történt, az ijesztő: semmi. Persze a konzervatív megmondóemberek akció léptek, legalábbis a Wall Street Journalon kívül, cikkeket, szerkesztőségi állásfoglalásokat és leveket írva, kikezdve Soros állításait. De a Wall Street Journal szerkesztőségében a csönd volt az úr. Egy újságíró vagy publicista sem írt olyasmit a Twitteren, hogy Soros cikke veszélybe sodorta őt. Nem követelték a véleményrovattól, hogy vonják vissza a cikket, vagy mondjon le a szerkesztő.
Pedig Soros cikke alapvetően ment szembe a WSJ büntetésvégrehajtással és rendőrséggel kapcsolatos szerkesztőségi álláspontjával. A lap szerint ugyanis az amerikai büntetésvégrehajtási és igazságügyi rendszer nem rasszista. A dekriminalizáció és a börtönbüntetés-ellenesség sem a faji igazságosság előmozdítása, akármilyen keményen is képviselik ezt a vonalat a Soros-féle ügyészek. Az ilyen intézkedések ugyanis sértik a jogkövető feketéket, minthogy védelem nélkül hagyja őket a bűnözőkkel szemben – tartja a WSJ.
Annak ellenére, hogy Soros cikke ellentmondott a hagyományos szerkesztőségi álláspontnak, a véleményrovat úgy tett, mintha ilyen, a bevettel ellentétes véleménycikk publikálása a dolgok normál menete lenne.
Állítsuk szembe mindezt azzal, amilyen hiszti kitört a New York Timesnál 2020 júniusában, amikor a lap közölte Tom Cotton arkansasi szenátor véleménycikkét. Cotton szerint Trump elnöknek meg kellett volna fontolnia azt, hogy a faji zavargásokra válaszul, amelyeket George Floyd minneapolisi meggyilkolása váltott ki, bevesse a katonaságot. A szenátor egyértelműen megkülönböztette a zavargókat a »békés és jogkövető tüntetőktől«; az utóbbiakat szerinte nem szabad összekeverni a »gonosztevők bandáival«. Viszont a rendőrséget leterhelte, létszámban felülmúlta és aránytalanul érintette az erőszak – jegyezte meg Cotton. A szenátor történelmi párhuzamokat is felhozott, megemlítve például azt, hogy Dwight Eisenhover elnök is kiküldte a 101. légi hadosztályt, hogy megvédje Little Rockban a Központi Középiskola deszegregációs erőfeszítéseit.
Cotton véleménycikke válságba sodorta a New York Timest. A cikk állítólag életveszélyt jelentett a lap fekete dolgozóira nézve. A lap munkatársainak egy tweetje így szólt: »Lehozni ezt veszélybe sodorta a NYTimes fekete alkalmazottait.« Nikole Hannah-Jones, a lap revizionista történelmi sorozatának, az 1629 Projektnek az úttörője még az interszekcionalista szempontot is bevetette a stáb áldozatiságának védelmében: »Mint fekete nő (…) mélyen szégyellem, hogy lehoztuk ezt« – posztolta a Twitteren. Több mint 800 NYT-alkalmazott írt tiltakozó levelet.
A Time kiadója, A. G. Sulzberger és a véleményrovat szerkesztője, James Bennet megvédték Cotton cikkének publikálását, mint egy vita részét, segíti »a jó válaszok megtalálálásában« a társadalmat. Huszonnégy órával később a lapmenedzsment visszakozott. A lap közzétett egy hosszú és tetszetős szerkesztőségi kommentet Tom Cotton cikke alatt, azt állítva, »tényszerűségi problémák« vannak a cikkel (nem voltak), a stílusa »szükségtelenül durva« és nincs összhangban azzal az »átgondolt megközelítéssel, ami elősegíti a hasznos vitákat«.
Végül Bennet kiadta a szokásos, csúszómászó stílusú bocsánatkérő levelét, elfogadva az eltörléskultúra azon álláspontját, hogy a racionális érvelés sérti az önjelölt áldozatcsoportokat: »Nagyon sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztunk ezzel a cikkel« – mondta. Az eset »jó alkalom arra, hogy véggondoljunk mindent, ami a véleményrovatot illeti.« (…)
Ma az egyetemi campusokon és a médiában a konzervatívok azok, akik még mindig hisznek a vita értékében. Az az émelyítő állítás, hogy amivel valaki nem ért egyet, az »sérti« őt, egy zsarolási taktika, amit szinte kizárólag a baloldal használ. Ha a baloldal eléri, amit akar, akár a Big Tech, akár a »dezinformáció elleni« kormányzati kampányok segítségével, nem lesz több konzervatív megszólalás, ami segítene megőrizni azt, amit egykor a demokrácia alapjának tartottunk.”
