CSENDES LAMENTÁCIÓ A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJÁRA 

AZ ÉRTELEM SZÍVÉVEL, A SZÍV ÉRTELMÉVEL ÍRT KÖSZÖNTŐ SOROK 2023. JÚNIUS 4-RE, SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPRA ÉS A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJÁRA

Ezen a napon ismét rátekintek történelmi címerünkre. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA – 15 millió szívben. Ami Szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is marad…

SZÉTSZAGGATOTT ORSZÁG – MEGŐRZŐ HAZA

CSENDES LAMENTÁCIÓ A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJÁRA

Nézegetem hazám mai címerét. Történelmi elemeket is tartalmaz. Csupa üzenetes szimbólumot. A Nagy Haza középkorig visszanyúló címer- és hontörténetéből figyelmemet a három halom, a szent korona, s az apostoli kettős kereszt köti le. Leginkább a hármas bérc, hármas halom zöld vonulata, a középső kiemelkedő íveléssel. Ma különös egybeesés tanúi lehetünk. Hiszen Szentháromság vasárnapja van. Az isteni tökéletesség, a legszentebb misztérium, a legsajátosabb keresztyén hitbölcseleti absztrakció és Isten valóságának kimeríthetetlen háromságában a felbonthatatlan létegység. S benne a harmonikusan felosztott sajátos tevékenység (az Atyáé a teremtés, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a mindent átható és megtartó szeretet) ünnepnapja. Elmélkedésemben óhatatlanul keresi a hármas szám a párját, így találtatta meg velem az isteni Szentháromság az ország címer hármas halmát. Így kap sajátos, mély értelmet mindkettő. Felismerhetjük: az, hogy „annyi balszerencse közt,/Oly sok viszály után,/Megfogyva bár, de törve nem,/Él nemzet e hazán” (Vörösmarty Mihály), a Szentháromság Isten megőrző kegyelmének köszönhető. Minden emberi, uralkodói, hatalmi és nagyhatalmi, jó és rossz, sikeres vagy sikertelen törekvés, döntés ellenére és közben. Eszembe jut annak a skót reformátornak a mondata is, aki ellenfeleinek, akik azzal rettentették, hogy egyedül vagy az igazságoddal, mi vagyunk többségben, így felelt: „Istennel én mindig többségben vagyok. Soha nem egyedül, hiszen mindenkor velem van az Atya, a Fiú és a Szentlélek”. Ebben a roppant valóságos, trinitárius erőtérben íratta le velem a Szentlélek: Trianon nyomán szétszaggatott ország – mégis megőrzött haza, sőt megőrző haza.

MAGYARSÁG KOORDINÁTÁIM ŐRIZTÉK BENNEM A HAZÁT MINDMÁIG

Országot szét lehet darabolni, fáj is bizony a térképre nézni, s látni, hogy a mai Erdély Magyarországnál is nagyobb, s a többi országrészre nézve is belénk jajdul a trianoni politikai térképészet brutalitása. Ezzel együtt, meg a gyermekkoromban otthon hallott, halkan és ritkán mondott Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… nemzeti hiszekegy mondatainak könnyes vagy elcsukló hangú idézése, majd motorikus felemlegetése, aztán a „Tria-non, non, non, nem, nem soha!” szójátéknál sokkal több iskolai mondatfoszlányok Magyar Vilmos győri általános iskolai magyartanárom élményóráin megacélozták belső mérlegeléseimet a külső agyonhallgató történelemírás(tudatlanság) szándékossága ellenére. Olyannyira, hogy amikor az emigráció magyarságával 16 éves koromtól ismerkedni kezdtem, előbb svéd, majd kanadai környezetben, már nem csodálkoztam sokak szemléletének egységes summáján: a haza mindig több, mint az ország. Önvigasztalás, túlélési paradigma lett a mindennél világosabb történelmi egyszeregy. Magyar tanárom, a szülői ház délvidéki beszélgetései, az erdélyi szellemi portyák évtizedei nagyon mélyen belém vésték a hazakoordináták vertikálisan és horizontálisan emblematikus neveit és izzó hangulatait. Az így őrzött hazakép valójában sajátos főszerepet kapott magyarságtudatom formálásában. Az országnál egyre többet jelentő haza fogalma mind gazdagabb és differenciáltabb tartalommal töltődött fel. Kolozsvári, váradi, vásárhelyi és szabadkai, meg újvidéki beszélgetések írókkal, művészekkel, népi mesterekkel, tanítókkal és tanárokkal, lelkészekkel az alkotói helytállásról, a hazához hűséges áldozat-, és olykor üldözés vállalásról.  Esküvők, keresztelők erős magyarságunk ünnepi örömeiről, az újabb generációkra áténekelt, áttáncolt mély népi hagyományokról, temetések méltóságteljes búcsúztató szokásai az életerő, a tiszteletadás, a minden körülmények közötti-elleni önbecsülés és egymás megbecsülésének feledhetetlen eseményei voltak. 

Léleklenyomatok egész archívumát teremtve. Majd jött a szocialista átprogramozó intézet is, ahol Latinovits Zoltánnal, a színészkirállyal töltöttem három hónapot. Beszélgetéseink refrénje: A haza nekünk soha nem barna, kék, fekete, fehér, hanem mindig piros-fehér-zöld. És mindig több, mint az ország.

FELVIDÉKI CSODAHANGOK UGYANERRŐL

A mai kettős ünnep felidézi a bibliás összefüggéseket is. Például a hármas kötelék példabeszédekbeli képét (Péld 4,9-12). Ami nem csak az egyéni sorstárstalanság, az egyedüllét roskasztó biográfiáját idézi fel, de a nemzeti egyedüllét, társtalanság drámaiságát is. És a maradandó intést: „A hármas fonál, kötelék nem szakad el egyhamar”. Megint a hármas horgonyzottság. Hazának a Szentháromságban, Szent István országának az oltalmazó Istenben.  A történelem által igazolt, Trianon előtti és utáni hazaértelmezések éppen erről szólnak: a szellemi-lelki szétszakíthatatlanságról. Meg Duray Miklósnak a Kárpát-haza eszményi, eszmei értékfogalomként használt szemléletéről. Amint minden Nemzeti Összetartozás Napján felidézésre méltó 2018-as cikkében írta: „A haza nem szójáték, sem jelszó – Kettévágott életünkről, szétszabdalt tájainkról, hetedelt hazánkról” címen. Confessió ez a legteljesebb értelemben. Vallástétel a hazáról, a hazáért. Ennyit most idézzünk fel: „„Neked két hazát adott végzeted, / Nekünk csak egy – volt!, az is elveszett!” Sokan sejtjük, hogy a haza többsíkú és többtengelyű lelki, érzelmi szerkezet, földrajzi, történelmi és társadalmi valóság, szervezésileg sajátosan működő, szellemileg tudatos, szerves rendszer. Van meghatározható szerkezete, mégis határtalan. Ezért egyszerre elvont fogalom, lelkiállapot, szellemi termék és tapintható anyagszerűség. Ha nem így lenne, Magyarország sem lenne, hiszen évszázadokig szinte nem volt, mégis létezett. Ha nem így lenne, a haza nem lehetne egyszerre a magasban és a földön, a földtani szerkezetben és a lélekben. Nem vallás, hit, mégis át van szőve annak valóságerejével”. Trianon csűrcsavaros, már abszurd, néha tragikomikus tényszerűségéről ezt jegyezte meg: „Aligha találhatunk még egy helyet a világban a mi Kárpát-medencénken kívül, ahol elmondható lenne egy emberről: hat országban lakott, de sohasem költözködött”. Majd így folytatta és zárta gondolatmenetét: „A haza nem macskajaj. Nem állapot, nem futó érzés, de nem is a fasiszták terrorjának nyomása alatt kibontakozó „meggyőződés”. A szűkebb pátria nem haza: szülőföld. Az állam nem haza: szervezési körlet. Az ország: szerves történelmi egység. Ha nem szerves: tákolmány. A haza mindettől sokkal több. A haza érzelem, történelmiség, jogegyenlőség, polgári egyenrangúság, a nemzet sorsával való azonosulás és az emberi lét végéig viselt kötelezettség, Hazába beleszületni lehet, beköltözni nem. Hazatérni lehet, de hazát választani nem. Hazaáruló is csak az lehet, akinek van hazája. A haza bennünk épül vagy omlik”.

VÁRADI EMLÉKEIM – NEMZETI BŰNBÁNATTARTÁS NAPJA

2017. május 20-án a felújított nagyváradi várban tartott magyar református egységfesztiválon, melynek mottója és vezérigéje Náhum próféta könyvéből szólt hozzánk Károli szép fordításában: „Őrizd a várat” (2,1), az a megtisztelő felkérés ért, hogy szóljak erről: MAGYAR EGYSÉG – SOLUS CHRISTUS-BAN! EGYEDÜL KRISZTUSBAN – ESÉLYEK, BUKTATÓK, REMÉNYEINK. Akkor is az örök koordinátákban próbáltam elmondani e kérdésben hömpölygő gondolatáradatomat. Nem volt könnyű önmagam terelőgátjává lenni. Miként ma, ott és akkor is szentháromságos dimenzióban tudtam csak elhelyezni a poszt-trianoni traumákat, amelyek a mai napig különös belső lelki folyamatokat gerjesztenek: legfőképpen a szülőföldelhagyást a fiatalabb nemzedékekben, mellyel csak a haza, de nem az ország elhagyhatatlanságát lehet szembehelyezni megtartó erőként. Az asszimiláció vakvágányával szemben még az anyaországi menedékkeresés is életmentőbb. Surján László méltató válaszcikkében a Kárpát-hazáért tartandó nemzeti bűnbánati imanap gondolatára reagált igen erős támogató sorokkal. Miként a vallásszabadság tordai országgyűlési határozatával megelőzte Erdély az egész akkori világot, ugyanígy a gyulafehérvári országgyűlés meg azzal, hogy 1619-ben javasolta Bethlen Gábor fejedelemnek a nemzeti pönitencia, nyilvános bűnbánattartás napját.  Tolnai István prédikátor uram gyönyörűen fogalmazta meg 1620-ban: közbűnbánati nap azért kell, hogy „mint kellessétek előmozdítsátok szerelmes Hazátokat, édes Nemzeteteket, Véreteket, a maroknyi Magyarságot, s ebben lévő nyáját a nagy Pásztornak, a Jézusnak”. Talán nem lenne haszontalan ezen kicsit eltöprengenünk.

Trianon emléknapján, sok évtizeddel ezelőtt Karinthy Frigyes a Kosztolányi Dezső szerkesztette “Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért” című könyvben jelentette meg Levél kisfiamnak-Trianon emléknapjára c. írását. A szívszorító írást ezzel zárta: „Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Ezen a napon ismét rátekintek történelmi címerünkre. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA – 15 millió szívben. Ami Szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is marad…

 ISTENTITKOS SZENTHÁROMSÁG,

 ÁLMÉLKODÁSSAL CSODÁLUNK

A KERESZTYÉN HIT LEGNAGYOBB TITKÁNAK ÜNNEPÉRE

Mai Szentháromság vasárnapunkon olyan szent titok áll előttünk, aminek csak sejtetéséhez van szava nyelvünknek, de más nyelveknek is. Már Mózes érezte az isteni titokzatosság, a szentség teljes másságát, rendkívüliségét, a földi létben, a végességben a végtelen Isten felvillanását a csipkebokorban (2Móz 3,3kk). Oda akart menni, hogy lássa ezt a „nagy csodát”. Isten válasza: Ne jöjj közelebb, oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz. „Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az élő Istenre” (2Móz 3,6). 

Szentháromság-napi ünnepünkben még visszahallszik, sejtelemként átrezeg évezredeken is a szívünkig valami a mózesi élményből. Meg abból a különös paradoxonból, amit Pál is átélt. A keresztyén hit szédítő, térdre roskasztó Szentháromság Isten-tapasztalatát, ami a kimondás belső kényszeréből, s a fogalmi és szóbeli, nyelvi eszközeink esendőségéből születő magasfeszültséget: „Felette nagy titok ez” (misztérion – Ef 5,32), s mégis „úgy tekintsen minket az ember, mint Isten titkainak sáfárait” (oikonomúsz müsztériún theou – 1Kor 4,1). Amióta csak az emberi elmét és a görög, latin nyelvet a 300-as évek zsinatain Isten alkalmassá tette arra, hogy a Kimondhatatlanhoz hozzácsiszolják, kifinomítsák az emberi fogalmakat,  meg is találták 325-ben a niceai/nikáiai zsinaton egyező hittel és egyező szóval a Trinitas, a Szentháromság fogalmát és tanát.  A három isteni személy egylényegűségéről és három különböző személyes munkájáról (Atyáé a teremtés és a fenntartás műve, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a megszentelés, az egyház létének fenntartása az idők végezetéig). Minden formális logikát felborított a szakrális logika, a 3=1, illetve az 1+1+1=1 metafizikai képlettel. A háromban az egy, az egyben tökéletesen a három misztérium-fogalmazással. Tehát kezdettől fogva az volt a hitvalló atyák és a zsinatok közös bizonyossága és bizonyságtétele, hogy megfejthetetlen, értelmünkön túli, ám szívvel mégis érzékelhető titokról van szó. Szent, spirituális sejtelemként. Így a titokhoz csak az jut közelebb, aki nem kétkedve boncolja Őt, hanem álmélkodással csodálja a Legszentebb Titkot. A fenséges és lenyűgöző csodát. Tökéletesen ráérzett erre Szilágyi Bálint (+1807), a felvidéki Jablonca lelkésze, aki zsoltárdallamra formálta rá lényeglátóan egyszerű szavait: Álmélkodással csudáljuk / Véghetetlen szerelmed,/Ó, Isten, ha megvizsgáljuk / Kijelentett kegyelmed;/Ezt száj ki nem mondhatja, / Nyelv nem magyarázhatja…

AZ ÁLMÉLKODÁS CSODAÖSVÉNYÉN EGYÜTT JÁRHATUNK

Mi sem magyarázzuk a megmagyarázhatatlant, hanem inkább rövid álmélkodástörténeti utazásra hívjuk az Olvasót, hogy az egyházi év mai ünnepének a spiritualitásából kortyolgassunk. Együtt álmélkodásra, csodálkozásra, ami a legősibb, eredeti istenélmény tiszta forrása.

Luther Márton 1538-ban így prédikált: „Micsoda durva német fogalmazás: Háromság! Istenben a legmagasabb egység van. Nem is tudok igazán megfelelő szót találni”. Egy hitvita során pedig így érvelt: „Mélyen el kell hallgatnod, s ha megszólalsz egyáltalán, csak ennyit szólni: ’Itt most Isten beszél. Hallgatom, hogy egy Isten van három személyben. Miként van ez valójában, azt nem tudom. De hiszem”.

Philip Melanchthon, akit kortársai így neveztek: Praeceptor Germaniae – egész Németország tanítója, 1521-ben ezt fogalmazta meg: „Isten titkait inkább imádni kellene, nem pedig kutatgatni. Nem kis veszélyt jelent, hogy titkaiba próbáljunk behatolni. Isten a legfőbb és a legnagyobb (Deus Optimus Maximus), aki Fiát testbe öltöztette, hogy az Ő nagyságát a testben szemléljük…”. A MYSTERIUM TRINITATIS, a Szentháromság titkának felfoghatatlansága nem szójáték, nem misztifikálás, hanem valóság. A nagy tanító fogalmazása nyomán Johann Heinrich Alsted professzor, író, zeneszerző, filozófus, aki Gyulafehérváron, Erdély Ország korábbi fővárosában, 1638-ban hunyt el, így írt: „A Szentháromság misztériumát nem fejtheti meg a természet fénye, sem a kegyelem fénye, sem a dicsőség fénye, de egyetlen teremtmény sem”. A korabeli holland református zsinat Leidenben ezt mondta ki: „Ezért ennek a misztériumnak az emberi értelem számára megmagyarázhatatlan voltát alázatos hittel kell imádni (adorandus), nem pedig veszélyes kijelentésekkel próbálni meghatározni azt”. Jó látni, hogy a bölcs holland, német és magyar atyák képesek voltak belátni a fogalmak, a nyelv és a teológia, hogy ne mondjam: az egyház határait, s ezt alázattal, de Isten titkait ünneplő, magasztaló, éneklő lélekkel megvallani.  Ezen a szellemi és spirituális ösvényen lehet igazán messzire jutni.  A modern és a posztmodern korban is! Miként azt mások mellett Eberhard Jüngel német szóteremtő, fogalomalkotó zseniális teológus tette a 20. század utolsó negyedében írt munkáival. Főként az „Isten a világ titka” cíművel, amelyben nyilvánvalóvá tette: Isten léte állandó létesülésben van közöttünk, folyamatosan történik Általa valami, s azoknak a mindennapi és személyes, valamint létcsodáknak a létesítésében tapasztalható meg, amelyekre Szentháromságos működése által látóvá tett hívő látás ismer rá. Gyógyító intellektuális alázat, járj közöttünk ma is az istenismeret ösvényén!

AZ EGYSZERŰSÉG NAGYSZERŰSÉGE

Tolsztoj gróf, az egyik legnagyobb orosz írástudó írja le a három sztárec, három öreg és az orosz ortodox püspök találkozásának históriáját. Az egyik északi tengeri szigeten éltek ők hárman.  A parton a három ősz szakállú, ősz hajú öreg földig hajolt az érkező egyházi méltóság előtt, aki azután érdeklődött, hogyan szoktak imádkozni. Ezt mondták: „Így imádkozunk: Ti is hárman vagytok, mi is, könyörüljetek rajtunk!”. Nagyon meglepődött a püspök ezen, és elkezdte tanítani nekik a „helyes imádkozást”: a Mi Atyánk, a Hiszekegy és más imák jöttek sorra. Mint aki jól végezte dolgát, a püspök elégedetten elhajózott. Útközben vihar kerekedett és az égen különös felhők képződtek. A három sztárec figurája jelent meg bennük, s azon panaszkodtak, hogy mindent elfelejtettek, amit a püspök tanított nekik. Kérik, tanítsa meg ezeket újra nekik. Ekkor a püspök hajolt földig a hajón az öregek előtt, s ennyit válaszolt: „Isten meghallgatja imátokat. Ilyen rövidet még én sem hallottam soha életemben. Imádkozzatok érettünk bűnösökért is!”. Aztán eltűntek a felhő-sztárecek. Reggelig sugárzó fény áradt a szigetről, ahová eltűntek, s ez visszhangzott a tenger kristálytiszta vize felett: „Ti is hárman vagytok, mi is. Könyörüljetek rajtunk, irgalmazzatok nekünk!”. Igaz és gyönyörű, sőt elégséges bizonyságtétel a legnagyobb Titokról, a Szentháromságról. Bölcs egyszerűség…

TRIOLÁK ÉS ÁBRÁK IS MAGASZTALNAK TÉGED, SZENTHÁROMSÁG

Heinz-Gert Freimuth gyönyörű könyvet írt 1983-ban Zürichben erről: „Isten tapasztalások a zenében”. Különösen ragadta meg a Szentháromság lényegét. Triolákkal. Hiszen zeneileg tekintve a triola, a hármas hangzás a Szentháromságot „kihangosító” hangzás is lehet. Egy alaphangon három további hangocska szólal meg: három az egyben. Számos zenei műben ehhez hasonlóan, a lehető legegyszerűbb módon fejeződik ki a Szentháromság titka, misztériuma.  A 14. században pedig Suso Henrik hatására lett a 3 koncentrikus vagy egymásba kapcsolódó kör a Trinitas jelképe. A geometrikus elv jellemzi a középkor néhány játékos jellegű szimbólumát is: a 3 halból, 3 körbefutó nyúlból vagy emberből képzett háromszög; 3 oroszlán vagy sas egy fejjel. Ha a 3 nyúl küllőszerűen helyezkedik el, fülük háromszögben ér össze, de önmagukban nézve mind a háromnak megvan mindkét füle, így a gyulafehérvári székesegyház, a lőcsei Jakab-templom kőfaragásain láthatók.

HÁROMSZOROS TÚLERŐDDEL ÖLELD FEL KÁRPÁT-HAZÁNKAT, JÖVŐNKET

Ezen a napon ismét rátekintek Kárpát-hazánk történelmi címerére. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulattal. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: minden történelmi hamis diktátum és döntés közben, ellenére és fölött ott van a Szentháromság egy örök, igaz Isten túlereje. És e szentháromságos ölelésben van elrejtve a kárpát-hazai magyar jövő is. Ezért lehet ezen a napon egyszerre nemzeti fohász és egyházi dicséret szép összefonódással „örökzöld”: „Ó áldandó Szentháromság!/Nyögésemre figyelmezz./Jövel, siess, Főboldogság,/Én Istenem, kegyelmezz!/Ó, Uram, Uram, ne hagyj!/Mert reménységem te vagy”.

Írta Dr. Békefy Lajos