Míg Petőfi Sándor neve örökre összeforrt az 1848-as forradalommal, addig az 1956-os szabadságharc művész áldozatai többnyire feledésbe merültek. Legfeljebb néhány alkotót tudunk felidézni – mint Márai Sándor vagy Faludy György –, akik csak életművükben őrzik a forradalom emlékét, holott sok művészember is vérét ontotta az ország felszabadulásáért. A szocializmus évtizedei mindent megtettek annak érdekében, hogy ezek a nevek a homályba vesszenek, az utókor kötelessége azonban, hogy újra kimondja őket, és emlékezzen az olyan tragikusan fiatalon elhunyt tehetségekre, amilyen a lánglelkű költő, Gérecz Attila is volt.

A szocialista rezsim TTT-je, vagyis a „támogatott, tűrt, tiltott” irodalmi kategóriái nagyban befolyásolták, hogy a 20. század második felében kinek az írásait olvashatták az emberek. A ragyogó tehetségekre – amilyen Márai Sándor, Pilinszky János vagy épp Nemes Nagy Ágnes volt – persze mindenki emlékszik, a cenzúra azonban sok szerzőt lesöpört a színről, különösen, ha azok nem csupán írásaikon keresztül váltak a rendszer ellenségévé… 

Gérecz Attila emlékét olyan sikeresen megpróbálták eltüntetni a föld színéről is, hogy élete szövevényes szálait mind a mai napig próbálják kibogozni.

A rendszerellenes költő első éveiről vajmi kevés adat áll rendelkezésünkre, a családi hátterét azonban jól ismerjük. Édesapja, Gérecz Ödön értelmiségi ember volt, akitől Attila esztétikai és irodalmi affinitását is örökölte, ahogyan a családban csak „Gérecz-virtusként” emlegetett attitűdöt is. Az idősebb Gérecznek ugyanis többször sikerült összetűzésbe kerülnie az egyházi vagy épp az állami hatalommal, akárcsak később a fiának is. Jóllehet az alma nem esett messze a fájától, Gérecz Attila életében nem játszott döntő szerepet sem édesapja, sem pedig fivérei – nem úgy mint édesanyja, Básthy Irén, akihez számos fennmaradt levele és költeménye szól, melyek közül talán a legszebb a Széthullt fényeken:

„Magamból adsz a legtöbbet nekem.
Szemedben dajkált arcom tiszta már;
mosolyt cserélt a széthullt fényeken,
s e szelíd, gyermeki önzés kitár:
ujjongok hulló könnyed harmatán –
szeretni így tanít a kín, Anyám!”

A kis hadifogoly

A század viharos eseményei azonban nem engedték sokáig, hogy a kis Attila kiélvezze az anyai öleléseket és a szülői ház melegét. 1944 őszén a szülők a Magyar Királyi Honvéd Gábor Áron Tüzér Hadapródiskolába küldték fiukat, amelynek központja akkoriban Sümegre települt ki. Bár a háború a katonai fegyelemre és a kadétképzésre helyezte a hangsúlyt, Attila így is minden tantárgyban kimagasló teljesítményt nyújtott. Erős fizikumának és kitartásának köszönhetően az öttusa sportágaiban is jeleskedett, azonban a sikerélmények sorozata nem tarthatott sokáig.

A világháború utózöngéi ugyanis nem kímélték a kamasz fiúkat sem: Attilát egységével együtt nyugatra vezényelték, ahol Friedrichshafen környékén francia hadifogságba esett. 

Egy teljes év és kilenc viszontagságos hónap után, 1946. október 23-án térhetett végre haza Magyarországra – éppen azon a napon, amely tíz évvel később a nemzeti szabadság szimbólumává vált.

A háború abszurditása, hogy megsürgeti a gyerekek felnövését, a kényszerű távollét ugyanakkor megfosztja őket úgy a családi közegtől, mint a tanulás lehetőségeitől. Kitartása és büszkesége azonban nem engedte, hogy a hadifogság borzalmai kizárják a tudás adta lehetőségekből. Erről az ambiciózus vonásról édesanyja így emlékezett meg egy levelében:

„Közben tavaly okt. 23-án csomagoktól görnyedezve Attila is hazaérkezett. Meglehetősen elkanászosodott a két évi tábori élet alatt. Máskülönben nagyot nőtt, a haja meggöndörödött még az Árpién is túltett! Az ott végzett osztályok itthon érvénytelenek lettek, tehát itt állt a nagy kamasz, és nem volt csak IV. gim.-a. Őt is bántotta a dolog, hogy annyira lemaradt oszt. társaitól, felébredt benne a Gérecz-virtus, és ápr.-ban levizsgázott V.-ből, jún.[-ban] VI.-ból novemberben VII.-ből magánúton, úgyhogy most már rendes VIII. oszt tanuló a Kölcsey gim.-ban. Azóta a modora is sokat csiszolódott.”

„tört remény maradt, bezárult négy fal”

A hadifogság után szerzett újdonsült baráti kör, amelyhez tartozott, szabadabb gondolkodású, a rendszerrel szemben kritikus fiatal értelmiségiekből állt. A hatalom szemében épp ők testesítették meg mindazt, amitől a politikai rendszer tartott: a független gondolatot, az erkölcsi önállóságot, az ellenállás csíráját. A rendszer számára bárki, aki eltért az ideológiai normától, potenciális ellenségnek számított, így ez a baráti kör tulajdonképp bármikor számíthatott az „ÁVÓ vendégszeretetére”.

Ez a néhány fiú egy alkalommal összeült a költő lakásán, hogy leveleket fogalmazzanak meg és adjanak fel külföldi címekre, amikben az aktuális politikai viszonyokról számolnak be. Gérecz csak a helyszínt szolgáltatta, nem ő volt az értelmi szerző, így bűne mindössze annyi volt, hogy rosszkor volt rossz helyen. 

Politikai összeesküvés vádjával mégis letartóztatták, először tíz évre, ami másodfokon még emelkedett. Mindez jól tükrözte a kor igazságszolgáltatásának torzulását, akárcsak a társaira kirótt ítélet, a kivégzés.

A börtönéveknek mégis sokat köszönhet az irodalomtörténet, akárcsak az utókor, hiszen itt bontakozott ki Gérecz költői hangja. Itt alakult meg a füveskerti írók köre, amelyhez többek között Béri Géza, Kárpáti Kamil, Kecskési Tollas Tibor és Tóth Bálint is csatlakozott. Ars poeticájuk a candide-i gondolat volt, avagy „Műveljük kertünket!”, hiszen a kert a bezártság idején jelenheti „a belső kertet is, a magunk kis földdarabján, amely a legszürkébb falak között is színgazdag bokrokat és gyógyító füveket teremhet” – írják költői programjukban. 

Ez a magasztos cél, a művészet adta szabadság és az esztétikai élmény jelentette az egyetlen menekülési útvonalat, ami az írásban öntött formát – még akkor is, ha ez olykor-olykor kivitelezhetetlen volt. A legtöbb börtönvers szájról szájra adódott tovább, de volt, hogy papír híján WC-papírra jegyezték fel őket, letört grafithegyek vagy szén segítségével.

Attila angolosan távozik

Eljött azonban az az idő is, amikor már a versek sem jelentettek kiutat a költő számára. A már említett Gérecz-virtus olyan erősen tört elő, mint még soha: Attila történelmet írt, hiszen egyedüliként szökött meg a minden irányból őrökkel körülvett börtönből. A partizánakció által okozott meglepettségről leginkább a szökés jegyzőkönyve tanúskodik, amely minden apró részletről beszámol:

„Az elitélt a börtön területén lévő gombüzemben dolgozott. Hosszabb idő óta foglalkozott szökési gondolatokkal. Céljának elérése érdekében megfigyelte mind a belső, mind a külső őrök ténykedését. A kellő belső őrzés hiányában szerzett egy vasfürészt, amelyet törülközőjébe fogott, – a zaj csökkentése céljából – és azzal kifürészelte a Dunapartra nyiló munkatermi ablak vasrácsát, ahol a Duna vize közvetlenül az ablak alatt kb. 40 cm. magas volt. 

Majd amikor látta, hogy a Dunaparton csónakban lévő belső karhatalmi őr az épületnek hátatforditva a csónakot igazgatta, a toronyban lévő őr pedig más irányba figyelt, – leereszkedett az ablakból és kb. 50-60 métert haladva a víz alatt, kijutott az őrzés vonalából anélkül, hogy az őrök észrevették volna. 

Nevezett ezután még kb. 3 km-t uszott, majd egy faluban száraz ruhát szerzett és egy árvizvédelemben résztvevő gépkocsival Budapestre jött, ahol a rendőrség elfogta.”

Bár végül elfogták, az akció sikeressége csodával határos volt. Gérecz alaposan megtervezte a szökést, számolt a Duna tetőzésével, és bízott sportolói múltjában. A legnagyobb csoda mégis az, hogy kísérlete után nem lőtték agyon azon nyomban… sőt, épp ellenkezőleg! A rá váró rendőrök szinte gratuláltak neki, hogy véghezvitt egy ilyen szökést, amire csak „jó úszó mivolta, (…) éles esze és ravaszsága” révén volt esélye.

Szabadság, szerelem

A sikertelen kitörést követően újra rövid bezártság várt rá, azonban az ’56-os felkelés a rabok számára is meghozta a látszólagos megváltást, így november 1-én a lázadó fiatalok több börtönből és gyűjtőből is felszabadítottak foglyokat. Gérecz is szabadlábra került, ettől számítva még pontosan egy hetet szánt neki az ég az élők sorában. 

Egy hét, amibe bele kellett sűrítenie mindazt, amit a hatévnyi bezártság elvett tőle: szerelmet, háborút, családot, irodalompolitikai aktivitást és nem utolsósorban az írást.

A forradalom első napjaiban Nagy Imre vezetésével még úgy tűnt, hogy Magyarország valóban új irányt vehet, a szovjet csapatok kivonulása is megkezdődött, és az ország légkörét átjárta a remény. Az ország felívelésének örömmámora mellett újra hatalmába kerítette egy gyerekkori szerelem, így november 4-én titokban eljegyezte régi szerelmét, H. Drechsel Máriát. Az esküvő azonban elmaradt: a felkelés hamar széttöredezett, a különböző csoportok között nőtt a feszültség, és a külpolitikai támogatás is elmaradt.

Ebben a kaotikus, mégis lelkesítő időszakban Gérecz Attila is oroszlánrészt vállalt a szervezésben, költészete és politikai kiáltványai által buzdította a népet, majd részt vett a fegyveres harcban. November 7-én, mindössze egy héttel a kiszabadulása után, a Blaha Lujza tér közelében zajló utcai csatározásokban érte a végzetes lövés és a halál.

A cikk alapjául szolgált a Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint által szerkesztett Füveskert – 1954-1995 című kötet, illetve Hajnal Géza A Gérecz-hagyaték című kismonográfiája.