Bizonyára sokan láttak már úgynevezett egylábú széket. Olyat, aminek van szétnyitható ülőke része, de csak egy láb alátámasztással rögzíthető a földhöz. Vadászok, horgászok felszerelésének része, mivel könnyen hordozható, de mégsem tökéletes ülőalkalmatosság. Sokkal stabilabb és kevésbé fárasztó ülni a szintén összecsukható, de háromlábú hordozható ülőkén.

Ami miatt eme fura kép idekívánkozott, az a mondat, amit a jelenlegi Orbán-kormányt leváltani kész ellenzéki csoport vezetője tett a washingtoni Trump–Orbán-találkozó kapcsán. Az amerikai–magyar megállapodás neki azt jelenti, hogy Magyarország az USA alattvalója lett, és rövidesen az 51. tagállama lesz. Hát kérem, a megjegyzés, mely elemzésnek nehezen nevezhető, két sebből minimum vérzik. Leginkább azért meglepő a kijelentés, mert a találkozó kritikáját megfogalmazó csoport vezetője mindeddig azt szónokolta: a magyar kormány legnagyobb bűne, hogy „Putyin stábjához” tartozik, „Moszkva csatlósa”, ezért feltétlen le kell váltani Magyarország éléről. 

Mondhatnánk elhűlve vagy éppen elképedve, hogy akkor egyszerre kétfelé lettünk „csatlósok”. Ez az állapot a titkos­szolgálatok világában kettős ügynököt jelent, aminek a legfontosabb követelménye, hogy nem derülhet ki, mivel konspirá­ciós élethelyzet. Nyíltan sosem vallja be senki, hisz akkor a kettősség értelme tűnne el azon nyomban, ezt pedig még a politikai elemiben is tudni illik. Ezért nyilváníthatjuk ki, hogy a kormányt váltani akaró kijelentése nem haladja meg a rosszindulatú/kétségbeesett blöff terminológiáját.

Sokkal elszomorítóbb problémája a jelzett kritikának a nagyfokú tájékozatlanság. A helyzet ugyanis éppen az Donald Trump és Orbán Viktor találkozója kapcsán, hogy jelen világunkban az egyensúly-politika az egyetlen sikerrel kecsegtető külpolitikai irány. 

Nem pedig a korábbról ismert korszak, amikor volt az „egy”, akihez mindenáron alkalmazkodni kellett, akinek a szava minden más érdeket lesöpört az asztalról. Ebből persze az is következik, hogy manapság a nagyság fogalma nem egy térfogat az országok méretére vonatkoztatva, hanem józan, saját érdeket bátran artikulálni képes politikai megnyilvánulás.

Így viszonyul a tízmillió a 350 millióhoz. Az Egyesült Államok jelenlegi vezetője reálpolitikus, és miközben nyilatkozatai­ban az USA újbóli naggyá tételének eltökélt látnoka, mégsem szembekötőst játszó eltévedt hazárdőr. Az amerikai pragmatikus szemlélet a CIA-val való együttműködés során is megfigyelhető volt a múltban, amelyet jómagam is tapasztaltam. A magyar–amerikai titkosszolgálati közös munka a CIA részéről nem jelentette a „mindig mindent”, ha mondjuk a magyar érdekkel az elképzelésük/kérésük nem találkozott.

Képesek voltak elfogadni, hogy az adott partnereknek – így a magyar szolgálatoknak is – van saját védelempolitikájuk, ami mindig mérlegelendő, ha a nemzetközi térből bármiféle elképzelés érkezik. 

Ezen formula abban nyilvánul meg, hogy lehet nemet mondani, hiszen a politikában és az operatív világban is fontos elkerülni azokat az „igeneket”, amelyek spekulációt tartalmaznak, és csak azért hangoznak el, mert ezzel gondolják megtartani a jó kapcsolatot. Miközben az egyik vagy másik együttműködő fejében éppen az fordul meg – bár igent mondott –, hogy „úgysem fogom megcsinálni”. A korrekt, szavatartó együttlét csak az utóbbi időben vált csodaszámba menő képletté, régen ez nem volt antagonizmus. 

Az amerikai politika pragmatikus annak felismerésében is, hogy a saját érde­keit úgy képes stabilizálni, ha befogadja, hogy a világ is stabilabb lett az egy pólus megszűnésével. Ma már Amerika a saját érdekének képviselete során figyelembe veszi mások elképzelését, a rá­ciót, amely mindig jó tanácsadó. Úgy ül a háromlábú széken – ahol egyben az USA az egyik támaszték –, hogy tudja, Moszkva a másik, amellyel Washington politikai egyezségre törekszik, miközben a harmadik alátámasztást a nemzetközi stratégiában Kína jelenti, a világgazdaságot egyre inkább meghatározó szereplőként. A legnyilvánvalóbb, hogy nem csupán az amerikai fél ismerte fel a legújabb idők kihívását, a még tanuló fázisban lévő egyensúly-politika stabilizáló erejét, hanem Moszkva és Peking is követi az új szabályt, amit a világpolitika diktál nekik.

Jogos persze a kérdés, hogy mi a helyzet a többiekkel. Nekik sincs más pálya, nincs lehetőség valaki mögé bújva kibicelni. A nagy hármas ugyanis nem ér rá – és kedve sincs – itt a piros, hol a pirost játszani velük. Világos érdekérvényesítés szükségeltetik a tízmilliós nagyságrendű országoktól is. Gyorsan és hatékonyan még másfél nap alatt is rendezhetők a bonyolultnak tűnő témák mindkét fél igényei szerint. Ja, igen, nemcsak az Egyesült Államok, Oroszország és Kína felismerése lenne fontos ebben az új életmódban, hanem az Európai Unióé is: akkor már a szék is négy lábon állhatna. Az egyensúlyelvet azonban nem akarja érteni sem a brüsszeli bürokrácia, sem azon politikusok és csoportok, akik és amelyek csak és kizárólag még mindig egyféle narratívát fogadnak el. 

Súlyosan tévednek, ha figyelmen kívül hagyják a nemzetközi világot meghatározók elképzeléseit, mivel könnyen partvonalon kívülivé válhatnak a nemzetközi trendek forgatagában.

Magyarország, kilépve eme tévedésből, immáron a háromlábú vadászszéken üldögélve várhatja a fák közül előbukkanó nagy vadat.

A szerző titkosszolgálati szakértő,
a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke