India a világ második legnépesebb, és hetedik legnagyobb területű országa, atomhatalom, amely gazdaságilag is óriási és egyre növekvő súlyt képvisel, és a geopolitikai jelentőségét sem lehet figyelmen kívül hagyni. A dél-ázsiai óriás minden tekintetben potenciális világhatalom, ennek ellenére ritkán hallhatunk róla a hírekben. Ennek oka a hagyományos indiai semlegesség, amelyet Újdelhi következetesen képvisel. A globális színtéren mutatott visszafogottság azonban határozott regionális érdekérvényesítéssel párosul, ami miatt Indiának Kínával és Pakisztánnal is konfliktusos a kapcsolata.
A XXI. Század Intézet elemzése a négy felemelkedő muszlim hatalom után India külpolitikáját vizsgálja meg a változó világrend és a geopolitikai kihívások kontextusában.
Semlegesség és érdekérvényesítés
India külpolitikáját a függetlenség 1947-es kivívása óta az a törekvés határozza meg, hogy nemzeti érdekeit anélkül érvényesítse, hogy bármely hatalom vagy nemzetközi csoportosulás mellett kizárólagosan elkötelezné magát. A hidegháború idején ez azt jelentette, hogy India kimondottan jó kapcsolatot ápolt a Szovjetunióval – sokáig egyébként az indiai gazdaság is szocialista jellegű volt –, ez azonban nem zárta ki az Egyesült Államokkal való gazdasági és más jellegű együttműködést sem. Újdelhi következetesen távol tartotta magát a hidegháborús konfliktusokban való szerepvállalástól – bár diplomáciailag általában, ha hallgatólagosan is, de a szovjetek mellett állt –, és azon országokkal kereste a kapcsolatot, akik ebben a törekvésében osztoztak. Így állt a Dzsavaharlal Nehru vezette India az 1950-es évektől az el nem kötelezett államok mozgalmának élére és tett szert tekintélyre a nemzetközi kapcsolatokban egyenrangú helyet követelő globális Dél államainak egyik úttörőjeként.
India a hidegháborút követően is kitartott a konstruktív vagy proaktív semlegességre törekvő álláspontja mellett, amelyben állásfoglalás nélkül igyekszik elősegíteni a konfliktusok rendezését.
Ez a törekvés látszik az orosz–ukrán háború kapcsán is, amely során Újdelhi a mielőbbi békés rendezésre szólít fel, ugyanakkor nem szakította meg kapcsolatait Oroszországgal és természetesen a szankciókhoz sem csatlakozott. A nemzetközi sajtó olykor félreérti az indiai álláspontot, így amikor Narendra Modi indiai miniszterelnök Vlagyimir Putyin orosz elnök társaságában bírálta a háború tényét, mondván, „ez a kor nem a háború kora”, sokan a hagyományosan jó orosz–indiai kapcsolatok megromlását látták ebben. Azonban valójában egy olyan pozícióról van szó, amelyet India már Dzsavaharlal Nehru óta képvisel, miszerint az ítélkezés nem segíti a problémák megoldását.
Bár a két táborral való kiegyensúlyozott kapcsolatok és ezzel párhuzamosan a nemzetközi konfliktusok békés rendezésének elve az elmúlt évtizedekben végig hangsúlyosak maradtak India külpolitikájában, ez nem jelenti azt, hogy az ország újabbkori története konfliktusoktól mentes lenne. Henry Kissinger Világrend című könyvében a 19. századi brit birodalomhoz hasonlította India politikáját az ázsiai kontinensen, amelynek elsődleges célja annak megakadályozása, hogy valamely hatalom egyeduralomra tegyen szert a térségben. A hegemónia kialakítására legnagyobb esélye természetesen Kínának van, amellyel India területi vitában is áll. Az India részéről elsősorban Ladak államot érintő viták 1962-ben háborúhoz is vezettek a két ország között, és az elmúlt években is rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb incidensek a két ország között.
Az indiai–kínai kapcsolatokban az is sérelmet okoz, hogy Peking feltűnően jó kapcsolatokat ápol Iszlámábáddal. Az 1947 óta kibékíthetetlennek tűnő indiai–pakisztáni konfliktus, amelyet elsősorban Kasmír vitatott hovatartozása okoz, több háborúhoz is vezetett, és hozzájárult ahhoz, hogy mindkét ország atomfegyverek kifejlesztésével erősítse meg biztonságát.
A Kína befolyásának növekedésének és a kínai–pakisztáni szövetségnek az ellensúlyozására irányuló törekvés a semlegesség mellett az indiai külpolitika másik meghatározó eleme.
Mint az alábbiakban látható lesz, e két tényező Újdelhi globális és regionális kapcsolatépítési szándékait is meghatározta a múltban, és befolyásolja napjainkban is.
India a globális porondon
Indiát a világ három legnagyobb hatalmához egyaránt szoros szálak fűzik. Az Egyesült Államok és Kína évek óta a dél-ázsiai ország két legnagyobb kereskedelmi partnere, a 2021/22-es pénzügyi évben India kereskedelmi forgalmának összege mindkét ország esetén meghaladta a 115 milliárd dollárt. Oroszországgal való kapcsolata azonban történelmileg a legszorosabb, Moszkva ugyanis az 1950-es évektől kezdve jelentős támogatást nyújtott Indiának az önálló nehézipara kialakításában, űrprogramja beindításában vagy éppen az atomenergia terén, amely területeken az együttműködés mai napig megmaradt. Nem beszélve a védelmi kapcsolatokról. A hidegháborút követően Indiának a Szovjetunió utódállamaival, így Oroszországgal való gazdasági kapcsolatai ugyan visszaestek, azonban az elmúlt évtizedekben is India maradt az orosz fegyverek egyik fő felvásárlója. Sőt, a védelmi együttműködés olyan kiterjedt, hogy a dél-ázsiai ország nem csupán veszi, de licensz alapján gyártja is az orosz fegyvereket, és közös fejlesztési programjaik is vannak.
Oroszországot és Indiát egymással és a dél-ázsiai ország konkurensének tekinthető Kínával is összefűzi több együttműködési keret.
Így a három említett országot tömörítő RIC, az ismertebb, Brazíliával és a Dél-afrikai Köztársasággal kibővített BRICS, valamint az eurázsiai integráció egyik zászlóshajójának is tekinthető Sanghaji Együttműködés Szervezete, amelyhez India – egyébként Pakisztánnal együtt – 2017-ben csatlakozott. Mindez arra utal, hogy bár a kínai kezdeményezésű Egy övezet, egy út projekttől, valamint a 2020-ban megalakult Átfogó Regionális Gazdasági Partnerségtől is távol maradt, Újdelhi sem tartja lehetségesnek, hogy az egyre szorosabbá váló kontinentális gazdasági összefonódásokból kimaradjon vagy azokkal egyedül rivalizáljon. Az eurázsiai kontinens gazdasági és politikai arénájában pedig India számára kiemelten fontos lehet Oroszország támogatása, hiszen a két ország együtt már képes lehet ellensúlyozni Kína kontinentális erőfölényét.
A Kínával való felemás kapcsolat – szoros gazdasági együttműködés és geopolitikai rivalizálás – miatt India a „keleti” hatalmak mellett a Nyugattal is jó kapcsolatokat ápol, nemcsak a gazdaság, hanem a biztonságpolitika területén is. India nyugati szövetségi rendszerhez tartozó államokkal való együttműködésének egyik formátuma a QUAD, azaz a Quadrilateral Security Dialogue (Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd), Ausztrália, az Egyesült Államok, India és Japán biztonságpolitikai kooperációja. A QUAD tagjait elsősorban az a szándék tartja össze, hogy határt szabjanak Kína növekvő befolyásának a Csendes- és Indiai-óceán térségében. Az Egyesült Államok számára fontos szempont volt abban, hogy hagyományos kelet-ázsiai szövetségesein túl Újdelhivel is jó kapcsolatokra törekedjen, az is, hogy India az egyetlen állam a tágabb térségben, amely Kínával összemérhető erőforrásokkal rendelkezik. Bár Peking viszonya az amerikai, ausztrál vagy éppen japán diplomáciával hagyományosan fagyosabbnak tűnik, vannak olyan vélemények, miszerint éppen az indiai–kínai határvidék a QUAD és a Kína közti esetleges összeütközés legvalószínűbb forró pontja. Való igaz, hogy egyedül itt került sor tényleges fegyveres összecsapásra a közelmúltban a nevezett országok viszonylatában.
A másik olyan formátum, amelyben India az USA-val vesz részt, az első vezetői szintű találkozóját 2022-ben megtartó I2U2, Izrael, India, az Egyesült Államok és az Egyesült Arab Emírségek együttműködése, amely kooperáció az első vezetői nyilatkozat tanúsága szerint jelenleg a globális élelmiszerbiztonság elősegítésére és a tiszta energiával kapcsolatos projektek megvalósítására koncentrál. India ráadásul számos kétoldalú, védelmi jellegű megállapodást is kötött az Egyesült Államokkal az elmúlt években.
Ilyen a BECA (Basic Exchange and Cooperation Agreement), amely földrajzi és navigációs adatok cseréjéről szól, a LEMOA (Logistics Exchange Memorandum of Agreement), amely a kölcsönös logisztikai támogatást biztosítja a felek hadiereje számára, valamint a COMCASA (Communications Compatibility and Security Agreement), amely az Egyesült Államok titkosított kommunikációs rendszereinek használatát teszi lehetővé India számára a két ország közti kommunikációban.
Látható tehát, hogy India egyensúlyi állapotra törekszik a globális hatalmakkal való kapcsolatában, kihasználva azok lehetséges előnyeit és semlegesítve a veszélyeiket.
Ugyanakkor a 2022-es év fejleményei nehéz helyzetbe hozhatják Újdelhit, a geopolitikai folyamatok ugyanis sajnos egyre kisebb teret hagynak azon országok számára, amelyek a szembenálló felek mindegyikével való kapcsolatok fenntartására törekszenek.
India számára két aggasztó fejleményt lehet kiemelni az elmúlt időszakban. Az egyik Oroszország és a Nyugat kapcsolatának az elhidegülése. Bár a hidegháború éveiben sikerrel egyensúlyozott a két szembenálló tábor között az indiai vezetés, a konfliktus eszkalációjának lehetősége egyben a felek közötti választás kényszerének a lehetőségét is fenntartja. India geopolitikai és gazdasági jelentősége elég nagy ahhoz, hogy jelenleg még mind Moszkva, mind Washington számára előnyösebb legyen a semlegessége a szakítás kockázatánál. Oroszország számára fontos volt tavaly, hogy a dél-ázsiai ország jelentősen növelte az orosz kőolaj importját, olyannyira, hogy a 2021/22-es huszonötödik helyről 2022 áprilisa és decembere között Oroszország az ötödik helyre kúszott fel India kereskedelmi partnereinek listáján, és míg az előző évben 13 milliárd dollár volt a két ország közötti forgalom összege, tavaly háromnegyed év alatt ennek közel háromszorosát regisztrálták. Az orosz–indiai kapcsolatokat pedig Washington is kénytelen tűrni, Indiával való stratégiai kapcsolatainak felszámolása ugyanis de facto az ázsiai kontinensről való kiszorulásával járhatna.
Azonban a nemzetközi kapcsolatok egy másik tendenciája felboríthatja ezt a helyzetet, Oroszország és Kína egyre szorosabb szövetsége ugyanis eltávolíthatja egymástól Moszkvát és Újdelhit. A Szovjetunió és India a hidegháború éveiben éppen az orosz–kínai viszony megromlásának „farvízén” váltak szövetségesekké, így amennyiben Moszkva a Peking és Újdelhi közt fennálló vitás kérdésekben oldalt váltana, úgy India is szorosabbra fűzhetné kapcsolatait az Egyesült Államokkal, jobban igazodva annak – akár oroszellenes élű – álláspontjához is. Főképp, hogy Washington és Újdelhi érdekei az Indiai-óceántól a Csendes-óceán nyugati partjaiig terjedő térségben egybeesnek.
Versengés a tengerekért
Noha India szemszögéből önmagában az egyre szilárdabbnak tűnő kínai–pakisztáni szövetség is aggodalomra adhatna okot, ennél egy jóval grandiózusabb geostratégiai kihívással is szembe kell néznie Újdelhinek. Pakisztán nemcsak kiemelt fontosságú szerepet tölt be kínai gazdasági (CPEC, BRI) és katonai projektekben, és tett szert atomfegyverre Peking segítségével, de mindezek összessége illeszkedik is abba a kínai nagystratégiába, amely már Indiát egyféle geopolitikai izolációval fenyegeti. Önmagában Iszlámábád megnyerése az ügyhöz természetesen nem lenne elég, ezért Kína közös hadihajó- és kikötőfejlesztésbe kezdett Pakisztán mellett Bangladessel, Mianmarral, és Sri Lankával is. Továbbá Peking erőteljes érdeklődést mutat a Maldív-szigetek irányába is, amely szigetország stratégiai jelentőségű az Indiai-óceán feletti befolyásért folytatott kínai–indiai vetélkedésben.
A felsorolt országok legnagyobb kereskedelmi partnere évek óta Kína, ám ezen túl részben asszisztálnak Peking azon ambíciójához is, hogy az ázsiai szuperhatalom körbekerítse riválisát az Indiai-óceánon.
A hadikikötők építése természetesen azt a célt is szolgálja, hogy a kínai tengeri útvonalak mind kereskedelmi, mind katonai szempontból biztosítva és felügyelve legyenek. Utóbbi szempont azonban egyelőre inkább egy hosszútávú stratégiának tudható be, hiszen a kínai haditengerészet fejlesztése mellett légvédelmi rakétákkal is el kellene látni a kikötőket, ám ilyen mértékű erőfölénnyel Kína jelenleg nem rendelkezik Indiával – és az Egyesült Államokkal – szemben.
India azonban érthető okokból gyanakvással figyeli Kína azon délkelet-ázsiai és indiai-óceáni térségekben kivitelezett kikötői, repülőtéri és egyéb infrastrukturális beruházásait, amelyek veszélyeztetik a hindu állam hatalmi ambícióit, sőt bekerítéssel is fenyegetik. Noha az Indiát láncolatként körbevevő és Kína dominanciáját rögzítő ún. Gyöngysor-elmélet fogalmát az Egyesült Államokban fogalmazták meg, az indiai geostratégiai gondolkodást is egyre inkább meghatározza ennek megakadályozása. Az indiai gyémántnyaklánc elnevezésű koncepció gyökerei egészen 2011-ig nyúlnak vissza, aminek célja, hogy sokoldalú stratégiák által biztonságpolitikai ellenpólust képezzen főképp olyan országokkal, amelyek maguk is aggódnak Kína térnyerésétől a régióban (leginkább Mauritius, Mongólia, Seychelle-szigetek, Omán, és Indonézia sorolható ide).
Ha egyféle madártávlatból szemléljük a két ázsiai nagyhatalom vetélkedését, akkor azt látjuk kirajzolódni, hogy az alakot öltő regionális blokkok színtisztán reálpolitikai és nem vallási vagy ideológiai alapon szerveződnek.
Kína együttműködési partnerei között ugyanúgy megtalálhatók buddhista többségű államok (Mianmar és Sri-Lanka), ahogyan India oldalán is (Mongólia), de Peking céljait képviselik muszlim államok (Banglades és Pakisztán), ahogyan Újdelhi is megtalálta saját iszlámhívő támogatóit (Indonézia és Omán). Pakisztán kivételével azonban egyik ország esetében sem beszélhetünk egyoldalú elköteleződésről, és a térség államainak külpolitikai mozgásait leginkább a hedging (bebiztosítás) stratégiájával lehet leírni, ami a potyautasság és az ellensúlyozás között helyezhető el. A kisebb térségbeli államok miközben gazdasági kapcsolataikat mindkét ázsiai nagyhatalommal – és egyébként az Egyesült Államokkal is – bővítik, diplomáciai és biztonságpolitikai téren egyféle egyensúlyozásra törekszenek, ami növeli túlélési esélyüket az átalakuló világrendben.
Az indiai vezetés legfőbb célja a bekerítés elkerülése, ezért a kínai térnyerés ellensúlyozására Újdelhi is nagyszabású 40 milliárd eurós projektekbe kezdett Japánnal karöltve, a két ország által kezdeményezett Ázsia–Afrika Növekedési Folyosó (AAGC) a tengeri hajózási útvonalak fejlesztését célozza meg főképp afrikai országokkal. Az afrikai kontinens újragyarmatosításáért folytatott versenyfutás nemcsak az ásványkincsekért és az energiahordozókért, hanem bizony a mély vízű kikötők, és adott esetben katonai támaszpontokért is folyik, amiben mind India, mind Kína részt kíván venni. Emellett szintén az indiai kiútkeresés számlájára írható, hogy Újdelhi az egyik legfőbb támogatója az iráni csábahári kikötő folyamatos fejlesztésének, amely gyümölcsöző együttműködésre az sem vetett sötét árnyat, hogy újonnan Teherán kiemelten jó kapcsolatokat ápol Pekinggel. A kikötő összeköttetést biztosít India számára Afganisztánnal is, ezáltal lehetővé téve a nagyszabású kereskedelmet. A kínai befolyás növekedésétől való félelem Ausztráliát is arra sarkallta, hogy rendezze korábbi konfliktusos kapcsolatait Indiával és a QUAD keretében történő kooperáció mellett már bilaterális alapon is közös hadgyakorlatot hajtott végre a két állam 2022 végén.
Kihívások és lehetőségek
A jelenlegi nemzetközi környezet és az ország földrajzi elhelyezkedése tehát egyrészt komoly kihívások elé állítja az indiai vezetést, másrészt viszont lehetőséget nyújthat arra, hogy India „eggyel feljebb lépve” megkérdőjelezhetetlenül a világhatalmak egyikévé váljon. Világhatalmi státuszát számos tényező előre vetíti. India a világ hetedik legnagyobb területű országa, ráadásul rövidesen a világ legnépesebb államává válhat. Vásárlóerőparitásos alapon számolt GDP-je alapján az IMF adatai szerint már a világ harmadik legnagyobb gazdaságáról van szó. India jelentőségét mutatja az is, hogy a világ vezető államai (Egyesült Államok, Kína, Oroszország) és a térség középhatalmai (Szaúd-Arábia, Irán, Japán) is igyekeznek jó vagy legalábbis kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápolni vele, még akkor is, ha – és ez általában így van – Újdelhi valamely riválisukkal is jó viszonyban van. Mindez arra utal, hogy India egyre inkább megkerülhetetlen tényezővé válik az eurázsiai térség kapcsolatainak alakulásában, az eurázsiai kontinens geopolitikai súlyának növekedésével pedig világviszonylatban is.
India tehát egy többpólusú világrend egyik meghatározó erejévé válhat.
A hidegháborús hangulat feléledése azonban kockázatokkal jár India számára is, a korábbi semleges, egyensúlyi politizálás fenntartása ugyanis nem csak Újdelhi akaratától függ már. A Kína növekvő befolyása jelentette fenyegetést és a kínai–pakisztáni közeledést India sikerrel tudta ellensúlyozni azzal, hogy Oroszországgal és az Egyesült Államokkal is egyformán jó kapcsolatokat ápolt. Ez a politika azonban fenntarthatatlanná válhat, amennyiben Oroszország és a Nyugat között közvetlen összetűzésre kerülne sor, vagy amennyiben a Nyugat és Kína közötti kapcsolatok fokozatos elhidegülése az India számára előnyös többpólusú világrend helyett egy újabb kétpólusú globális szembenálláshoz vezetne. Újdelhi ugyanis sem a Nyugat, sem egy esetleges orosz–kínai szövetség mellett nem tudna egyoldalúan elköteleződni anélkül, hogy saját érdekei ne sérülnének ezzel. A következő évek és talán évtizedek fő kérdése tehát az lehet India számára, hogy sikerül-e továbbra is folytatni a függetlenség óta következetes, a semlegességet a nemzeti érdekérvényesítéssel eredményesen összekapcsoló külpolitikát.
Biró András–Kosztur András
Forrás:xxiszazadintezet
