Szent játék. Így is szokták nevezni a liturgiát. Virágvasárnapon úgy kezdődik a szentmise, azzal módosul a szentmise általános liturgiája, hogy a miséző pap és az asszisztencia bevonul a templomba, ahol barkával a kézben, énekelve fogadják őket a hívek, majd a barkák szentelése után egy körmenetet tesznek. Ezzel „játsszák el” Jézus jeruzsálemi bevonulásának történetét. De mire szolgál ez a szertartás?

Az Isten minden tette misztérium. Ahogy a Katolikus Lexikon írja: „titok, melynek természetfölötti vonatkozásai is vannak, ezért megértése meghaladja a pusztán emberi képességeket.”

A pszichológia tudja, hogy az emberre jobban hat, amit átél, mint amit csak megnéz. Az egyház jó pszichológus. A templomi szent játékok célja sokrétű, de az egyik cél valóban az, hogy ahogy „Isten részese lett emberségünknek, úgy mi is részesüljünk az Ő istenségéből”. Ezt akkor tudjuk valamennyire elérni, ha részt veszünk a liturgiában. Az egyházban azonban nem csak lélektani megfontolásban hívják a híveket szent játékba. Sok szent mondja, hogy a Mennyország a végtelen játszás helye. Az ember nem unja el magát. Ahogy egy csecsemő nézegeti a fölé lógatott kismadarat, és nem unja el hosszú hetekig, úgy az emberi lélek sem tud majd soha betelni az isteni miliő melegségével és szépségével. És mindeközben képes lesz a játékhoz hasonlító tevékenykedésre is. Vagyis a virágvasárnapi liturgia elővételez valamit az élet utáni életből. Az hogy van liturgia, inkább emiatt az elővételezés miatt van. De ha örülünk a Jézust körülvevő tömeggel együtt, akkor miért nevezik virágvasárnapot az „Úr szenvedésének vasárnapjának”?

Virágvasárnappal kezdődik a nagyhét. Ezen a héten emlékezünk Krisztus kínszenvedésére és dicsőséges feltámadására. Virágvasárnapon elhangzik a passió, vagyis Jézus kínszenvedésének története. Ezt a története sok templomban el is játsszák. Van ennek értelme? Minden évben meghallgatni, hogy milyen gyötrelmeken ment keresztül a mi Megváltónk?

Gimnazista koromban, a szocializmus idején, bátorság kellett ahhoz, hogy templomba járjunk. Nem csak katolikusba. Emlékszem arra a hangulatra, amivel egyik virágvasárnap kijöttünk egy osztálytársnőmmel a Deák téri evangélikus templomból, a János-passió meghallgatása után. Attól a pillanattól, hogy a kórus megszólal: „Herr, unser Herrscher”, az egész élmény olyanná válik, mintha a mű elején megszólított Úr elkezdene „minden lenni mindenben” – ahogyan majd lesz a végítélet után. Tehát, mikor kijöttünk, az egész elhanyagolt és gondozatlan város, amit kint láttunk, Jézus fájdalmas arcára emlékezetett. Az Úr nagypénteki arca volt. Ezért tudtuk ezt a lepusztultságot néhány napig szépnek látni.

Ezen a vasárnapon, tehát, érdemes játszani. Ekkor még mindenki vidám volt. Egy embernek volt nehéz a szíve. Ő Isten volt. Tudta, hogy hamarosan kivégzik. És nagyon hitt abban, hogy föl fog támadni. Ezzel a tudásával és hitével azonban egyedül volt. Még Júdás nem árulta el. Még Pilátus keze nem volt tiszta. Még Péter nem ragadott kardot. Jézus azonban már tudta, hogy ami most jön, arról prédikált egész életében. Hogyan nézhette az őt ünneplőket? Nézted már hasonlóan a valakit ünneplő tömeget?

Rákóczi Piroska