A mai folyamatok sok szempontból kísértetiesen emlékeztetnek arra az időszakra, amely 1918–1919-ben Magyarországot a káosz, majd a bolsevik diktatúra felé sodorta.

Sokan úgy tekintenek a történelemre, mint egy lezárt korszakra. Mintha a múlt valami poros könyvtár mélyén heverne, és semmiféle kapcsolata nem lenne a jelenünkkel és a jövőnkkel. Pedig éppen az ellenkezője igaz. A történelem nem mögöttünk van. Benne élünk.

Erről beszélgettünk Pataki Tamással az Ultrahang Történelem legutóbbi adásában is.

A beszélgetés apropóját egy aktuális vita adta. A Karmelita kolostor jövőjéről szóló ötletelések, amelyekben egyesek gyermekotthont, szociális intézményt vagy éppen kávézót látnának a miniszterelnökség jelenlegi épületében. Sokan talán nem értik, miért váltanak ki ezek a felvetések olyan erős reakciókat. Hiszen a kérdés valójában nem is az épületről szól.

A történelem egyik legfontosabb tanulsága, hogy minden rendszerellenes, államellenes vagy forradalmi mozgalom először a szimbólumokat támadja meg. Nem azért, mert azok önmagukban jelentenék a problémát, hanem mert a szimbólumok hordozzák a közösség emlékezetét. Aki a jelképeket kiforgatja eredeti jelentésükből, az valójában a múlt és a jelen közötti kapcsolatot akarja felszámolni.

Ez nem új jelenség. A nagy francia forradalom idején ugyanígy tették nevetség tárgyává a vallást, a monarchiát és a régi rend intézményeit. A bolsevikok ugyanígy foglalták el a kastélyokat, kolostorokat és középületeket. A cél minden esetben ugyanaz volt: megszüntetni a folytonosságot, eltörölni az emlékezetet, és új identitást kényszeríteni a társadalomra.

A beszélgetés során azért jutottunk el a jelenből a múltba, mert a mai folyamatok sok szempontból kísértetiesen emlékeztetnek arra az időszakra, amely 1918–1919-ben Magyarországot a káosz, majd a bolsevik diktatúra felé sodorta. Akkor is megjelent egy olyan szellemi közeg, amely elveszítette kapcsolatát saját hagyományaival. Akkor is jelen volt egy olyan értelmiségi réteg, amely képtelen volt felismerni a veszélyeket. És akkor is jelen volt az a bénultság, amelynek következtében egy jól szervezett kisebbség képes volt uralma alá hajtani egy egész országot.

A legfájdalmasabb kérdés azonban talán nem is az, hogy mi történt akkor, hanem az, hogy miért nem tanultunk belőle.

Miért van az, hogy ma egy felújított történelmi épület láttán emberek tömegei azt sem tudják, mit látnak? Miért vált természetessé, hogy nemzeti jelképeink jelentése lassan elhalványul? Miért nő fel egy olyan generáció, amelynek jelentős része történelmi tudat, világkép és hosszú távú célok nélkül keresi a helyét a világban? A történelem ismeretének hiánya ugyanis nem egyszerű műveltségi probléma. Sokkal inkább civilizációs kérdés.

Ha egy közösség elveszíti az emlékezetét, akkor megszűnik az önvédelmi képessége is.

A beszélgetés legfontosabb része az volt, amikor a Tanácsköztársaság időszakáról kezdtünk beszélni.

Az elmúlt években a Kárpátia Stúdióban tudatos munkával próbáltuk előásni azokat a memoárokat, naplókat és visszaemlékezéseket, amelyeket a kommunista korszak gyakorlatilag eltüntetett a magyar emlékezetből. Katonák, papok, állami vezetők, civilek és szemtanúk beszámolói kerültek ismét az olvasók elé. Olyan emberek vallomásai, akik testközelből látták, hogyan omlik össze egy ország, miként válik úrrá a káosz, és hogyan veszi át a hatalmat egy fanatikus kisebbség.

Ezek a könyvek nem pusztán történelmi dokumentumok, hanem figyelmeztetések. Azt mutatják meg, hogy a történelem nagy tragédiái soha nem egyik napról a másikra következnek be. Mindig hosszú szellemi előkészítés előzi meg őket. Mindig ott vannak a jelek, és a mintázatok ugyanazok. Mindig vannak emberek, akik figyelmeztetnek. És mindig vannak olyanok is, akik nem akarnak hallani róluk.

Erről szólt ez a beszélgetés: történelemről, emlékezetről, a szimbólumok jelentőségéről, kulturális önvédelemről, a politikai rendszerek önfelszámoló mechanizmusairól. És arról, hogy mi történik egy nemzettel, amikor elveszíti a kapcsolatot saját múltjával.

A teljes beszélgetés az alábbi videóban tekinthető meg: