Josef K. banktisztviselőt a harmincadik születésnapja reggelén két ismeretlen ügynök letartóztatja a saját lakásában. Sem ekkor, sem a későbbiekben nem mondják meg neki, hogy milyen bűncselekménnyel vádolják. Szabadlábon védekezhet, de az élete gyökeresen megváltozik. K. megpróbálja felvenni a harcot az állítólagos bírósággal, de egy fülledt padlásokon, sötét bérházakban működő, átláthatatlan és hozzáférhetetlen hivatalnokrendszerrel találja szemben magát. Ebben a világban nem a bűn vagy az ártatlanság számít, hanem a végtelen adminisztráció és a zűrzavar. A gépezet a bűnösség vélelméből indul ki: K.-nak kellene bizonyítania az ártatlanságát egy olyan vád ellen, amelyet nem is ismer. A mű a mai napig a fordított bizonyítás, az arctalan bürokrácia és az egyéni szabadság eltiprásának legfőbb irodalmi jelképe.

Az egyik barátom néhány napja pont egy ilyen kafkai jelenetben találta magát, amikor a kérésemre egy 9 millió forintos kölcsönt akart átutalni. A “rendszer” azonnal zárolta a banki felületét. Mint jelezték, erre az ő érdekében került sor. Aztán nem történt semmi. Senki sem hívta, senki sem érdeklődött. Egy idő után a barátom a banki ügyfélszolgálat zegzugos labirintusában próbált utánajárni, hogy mi a mennydörgős ménkű történt? Csak órák kérdése volt és egy marcona női ügyintéző dorongoló hangját kapta ajándékba sok-sok kérdéssel: kicsoda, micsoda, miért utal, kinek utal, honnan van a pénz, mire költi az illető stb. stb. Tisztára, mint egy rendőrségi kihallgatás, mintha bűnöző lenne, nem egy tisztességes állampolgár, akinek évtizedek óta szívja az állam a vérét az adók adójának az adója formájában. Akinek bizonyítania kell tisztes szándékait. Azt is, ami egyértelmű, mint az egy meg egy. Mert ugye, mint megtudta az ügyintézőtől, nem úgy van, hogy csak úgy utalgatunk kényünk kedvünk szerint. A hosszas procedúra után a barátommal sms-ben tudatták, hogy már rendelkezhet a pénze felett.

Néhány éve futottam bele egy hasonlóan abszurd helyzetbe. Az előző félévben vásárolt 15 ezer eurót váltottam volna vissza ugyanabban a valutaváltóban, ahol korábban szinte csak a lábnyomomat nem rögzítették. Egyből gyanús személyként fennakadtam a rostán. Nem úgy van az, hogy csak úgy váltogatok ilyen “hatalmas” összeget, emiatt teljes átvilágítás alá kell vegyenek, ugyanis 10 millió az éves limit, e fölött már jön az bizonyítás, hogy honnan van a pénzem. Tehát ha veszek valamit és visszaváltom, az két tranzakció. Gondoljanak bele: 5 millió feletti összegnél – amit beváltok, majd visszaváltom – már mindenféle okiratokkal kell bizonyítanom, hogy nem loptam a pénzt. Mert 43 vagy 44 éves embernek nem lehet csak úgy 5 milliója. Az már gyanús. Biztos sikkasztott, lopott. Bizonyítania kell, hogy nem.

A jogi kar 5 éve alatt minden tanár azt próbálta a fejünkbe verni, hogy a büntetőjogban nincs és nem is lehet fordított bizonyítási kötelezettség. Ugyanis a jogrendszer alapköve az ártatlanság vélelme, amely kimondja, hogy senki sem kötelezhető a saját ártatlanságának bizonyítására. A bizonyítási teher a vádhatóságot (az ügyészséget és a rendőrséget) terheli: nekik kell kétséget kizáróan bebizonyítaniuk, hogy a vádlott elkövette a bűncselekményt. Ha nem tudják bizonyítani, a vádlottat fel kell menteni. De ez csak tankönyvi eset, az abszurd valóság ezt már rég felülírta.

A megfigyelő állam piti összegeknél is nyitva tartja a szemét. Például amikor ön besétál egy sarki pénzváltóba, hogy a külföldi utazására félretett eurójából beváltson valamennyit. Az összeg kétezer euró – mai áron nagyjából 700 ezer forint. Nem egy luxusvilla ára, egyszerűen egy tisztességes családi megtakarítás. A pénztáros azonban barátságos mosoly helyett azonnal elkéri a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját. Közli, hogy törvény kötelezi az adatai rögzítésére, mert átlépte a bűvös, nevetségesen alacsony 300 ezer forintos határt. Ön értetlenül áll ott: a saját, leadózott pénzét akarja használni, mégis azonnal felkerül a neve egy központi megfigyelőlistára. Önt már gyanakodva figyeli a rendszer, és ha átlép valamilyen határt, önnek bizonyítania kell ártatlanságát – mint Kafka főhősének – egy olyan vádpontban, amiről azt sem tudja, hogy mi. Lopott? Csalt? Sikkasztott?

Néhány hónapja a feleségem a kosárközösség hálózat nyíregyházi részlegének 150 ezer forintot szeretett volna befizetni az MBH bankos számlájára a Velencei-tavi Kosárközösség részéről. Valóságos tortúra vette kezdetét. Kinek, miért utal? Miért oda? Mivel foglalkozik a szervezet stb. stb. Értik? 150 ezer forintról volt szó. Nagyjából 400 euró. Egyszerűen megáll az ész. És mindez annál az MBH banknál történik, amelyik, hogy nem tiszta körülmények között került Orbán Viktor levitézlett miniszterelnök vejének tulajdonába, az pontosan 100 százalék. A száz, meg ezermilliárdosok világa ez, ahol a kisember 150 ezer forintja már gyanús. Ez már nem abszurd, hanem ez maga az őrület.

Miközben az adófizető polgár a pénzváltó pultjánál az okmányait mutogatja, vagy az MBH vonalán azt bizonygatja, hogy a barátja nem fegyvert, drogot vesz, nem a terrorizmust finanszírozza, a háttérben ott lebeg az a bizonyos másik valóság. Az a valóság, ahol például a Magyar Nemzeti Bank alapítványi és céges hálóján keresztül – a sajtóhírek és hivatalos vizsgálatok szerint – nagyságrendileg 600 milliárd forintnyi közpénz vándorolt átláthatatlan magántőkealapokba és a politikai elit holdudvarának zsebébe. Az a valóság, amikor a politikai elit strómanjai többezer milliárdos vagyonokat tudnak összeharácsolni a túlárazott szerződésekkel, vagyis lopással.

Ezeknél senki nem kérdezte meg a döntéshozókat, hogy “Kinek utalják?”, vagy hogy “Mire fogja költeni a rokon?”. Ott a százmilliárdok ellenőrzés, zárolás és okmánybemutatás nélkül, akadálytalanul folytak át a rendszeren, mert a hatalom önmaga számára eltörölt minden korlátot. A 600 milliárd forint hatvanezerszerese annak a limitnek, amelynél Önt már bűnözőként kezelik a bankfiókban. És ahogy Kafka bírósága is elérhetetlen és számonkérhetetlen volt a felső szinteken – a mintázat száz év után sem változott.

Ez a pénzügyi gyanakvás azonban már régen nemcsak a bürokráciáról szól. Ez a működés a totális ellenőrzés legfőbb modern emblémájával, a kínai típusú társadalmi kreditrendszerrel mutat ijesztő és mély azonosságot. Kínában a kommunista párt pontszámokkal értékeli a polgárok hűségét és viselkedését: aki rossz helyre kattint a neten, vagy nemkívánatos emberekkel beszélget, annak leértékelik a státuszát, letiltják a bankkártyáját, és nem vehet vonat- vagy repülőjegyet.

A mi világunkban a “kreditrendszert” még nem a politikai véleményünkre, hanem a pénzünkre kalibrálták – de a mechanizmus kísértetiesen ugyanaz. Ha ön a bank szerint “rosszul viselkedik” (mert pl. nemsokára túl sok széndioxidot termel az autójával, vagy olyan marhahúst vásárol, amelynek előállítása kimeríti a személyes széndioxid kvóta keretét – mert már az OTP bankkártyája ezt is méri), a digitális rendszer egyetlen gombnyomással korlátozhatja a gazdasági mozgásterét, és megfoszthatja a szabadságától. Pont ez a lényege a készpénzmentes társadalomnak. A teljes kiszolgáltatottság. A tökéletes börtön, ahol rácsokra sem kell költeni, mert azt maga az állampolgár fogja maga köré építeni.

A nyugati világ előszeretettel kritizálja a keleti diktatúrák totális megfigyelését, miközben a saját bankrendszerén keresztül pontosan ugyanazt a gombot építi be a polgárai mindennapjaiba: a totális kiszolgáltatottságot egy olyan gépezetnek, amely bármikor kikapcsolhatja az embert a saját életéből.

A kontraszt gyomorforgató. A rendszer úgy lett kialakítva, hogy a kisember felé a maximális bizalmatlanságot, a digitális pórázt és a totális kontrollt nyújtja, miközben a legfelső szinteken a teljes elszámoltathatatlanságot és a szabad rablást biztosítja.

Ez a kettős mérce a modern bürokrácia legnagyobb morális csődje. A jogszabályok – amelyeket elvileg a közjó védelmére hoztak – ma már arra szolgálnak, hogy a társadalom alsó és középső rétegeit folyamatos ellenőrzéssel és megfigyeléssel fegyelmezzék, miközben a politikai és gazdasági elit számára a legfelsőbb szinteken biztosított a korlátlan és láthatatlan mozgástér.

A rendszer üzenete világos és végtelenül cinikus: a magánember pénze feletti ellenőrzés totális, a közpénz feletti ellenőrzés viszont nem létezik. Amíg a polgárnak a legkisebb megtakarításáért is számadással kell tartoznia az állam felé, addig az állam vezetői száz- és ezermilliárdokkal nem tartoznak számadással a polgároknak.

Amíg a milliárdos elit magántőkealapok mögé bújva, név nélkül mozgathat hegynyi vagyonokat, addig a becsületes állampolgárnak a saját pénze feletti rendelkezési joga is megszűnik, ha nem válaszol engedelmesen az állam inkvizíciós kérdéseire.

Az állam ma úgy tekint a polgáraira, mint potenciális bűnözőkre, akiket pórázon kell tartani. És ez a póráz a legértékesebb dolognál, a személyes szabadságnál és a tulajdonhoz való jognál szorul meg a leginkább.

Nem ez kellene ma a közéleti viták egyik kérdése legyen? Tényleg a demokrácia része-e egy ilyen megfigyelő állam? Tisztában vagyunk-e vele, hogy ennek az apró lépésenként felépített megfigyelő rendszernek milyen következményei lesznek?

Vajon miért van az, hogy a mai többségi társadalmat a diplomás prolijaival és a lumpen értelmiségijeivel az élen ez érdekli a legkevésbé?