2026.augusztus 13.
Ipoly, Ince, Vitália

Nicsak, ki beszél?

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat

Amikor mindenki az életről beszél – de nem mindenki kap szót.

Egyre gyakrabban halljuk: társadalmi vita zajlik. De mit jelent valójában társadalmi vitát folytatni? Elég-e, ha egy asztal körül sokan ülnek? Vagy az a valódi párbeszéd, ha azok is megszólalhatnak, akik másképp gondolkodnak? Meghallgatjuk-e egymást akkor is, ha nem ugyanarra a következtetésre jutunk? És vajon meghalljuk-e annak az életnek a hangját is, amelyről valamennyien beszélünk — de amely önmagáért még nem tud felszólalni?

Az emberek különböző világnézetből, élethelyzetből és meggyőződésből közelítenek az életvédelem  kérdéséhez. A legszembetűnőbb tapasztalat, – itt és más területeken egyaránt, – hogy több közös gondolatunk van, mint azt elsőre gondolnánk.

Hogy a különböző emberek, közösségek erkölcsi rendszerei sok mindenben eltérnek ugyan egymástól, de ritkán teljesen ellentétesek. Hogy szinte mindannyian különbséget teszünk igazság és hazugság között. Elismerjük a hűséget, és helytelenítjük az árulást. Tiszteljük a bátorságot, és elítéljük a gyávaságot. Mintha valamennyien tudnánk valamit arról, hogy nem minden egyformán helyes.

Mintha létezne bennünk egy mérce, amelyhez akkor is viszonyítjuk a döntéseinket, amikor nem értünk mindenben egyet. Mert hiszen nem értünk…

Az életvédelem kérdéséről például évtizedek óta zajlik a vita, melyben egy bizonyos ponttól az emberek többsége mind úgy gondolja, hogy a magzatokat védelem illeti meg. Ebben nincs nagy különbség, legfeljebb abban, hogy mikor jön el ez a pont.

De a kezdetektől komoly hiányossága is van ezeknek a vitáknak. Még mindig nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy érdemben tárgyaljunk, hogy feltegyük a valódi kérdéseket.

Hogy úgy beszéljünk végre az emberi életről, ahogy méltó…kellő komolysággal, körültekintéssel, úgy, hogy mindenki kifejthesse az álláspontját, hogy egyetlen érintettet és a legkisebb szereplőt sem mellőzzük és közben valóban meghalljuk egymást. Hogy ugyanúgy súlyozzuk az összes beérkező információt. De vajon miért nem így zajlik ez a diskurzus? 

Miért ne hallgassuk meg például a tudományt, minden részletre kiterjedően? 

Nem kell félnünk tőle. Éppen ellenkezőleg: vegyük komolyan.

Hallgassuk meg, mit tudunk a fogamzásról, az emberi fejlődésről, az embrióról, a magzatról, az abortusz lefolyásáról és testi következményeiről. A gyógyszeres és műtéti eljárások hátteréről. Elő a laborkísérletek, az orvosdiagnosztikai eljárások az egészségügyi statisztikák minden egyes megismerhető részletével…ez mind, mind a javunkra válik majd! Mert a tudomány feladata, hogy feltárja a valóságot.

Miután megismertük, mindazt, amit meg tud mutatni nekünk, fel kell tennünk a következő kérdést: mit kezdünk a tényekkel, amelyeket megismertünk? 

Például, hogy a fogantatás pillanatától egy új, fejlődő emberi élet van jelen. Milyen felelősséggel tartozunk érte?

Erre a kérdésre már nem egy laboratóriumi mérés adja meg a választ.

Erre nekünk kell válaszolnunk. Emberként. Ez nem jogi, nem politikai, nem ideológiai, de még csak nem is tudományos kérdés. Ez egy morális, erkölcsi dilemma…

Jöjjenek hát és hallgassuk meg azokat, akinek van mondanivalója meggyőződésből, vagy hitükből fakadóan ezekről az erkölcsi kérdésekről! Ne korlátozzuk a diskurzust a megfogható, megismerhető valóságra, emberek vagyunk lekiismerettel rendelkező erkölcsi lények, bátran vessük fel a kérdést, akár filozófiai, etikai akár teológiai megközelítésben. Mi a helyes? Hogyan lenne jó cselekednünk? 

De miközben az élet erkölcsi értékéről beszélünk, ne feledjük el azt sem, aki a döntés terhét hordozza.

Az anyát.

Hallgassuk meg a nők félelmeit, kiszolgáltatottságát, történeteit. Hallgassuk meg azt a nőt, aki azt mondja: „Nem láttam más lehetőséget.” És hallgassuk meg azt is, aki később így vall: „Bárcsak valaki mellettem lett volna. Bárcsak tudtam volna. Bárcsak lett volna más út.”

Sokszor hallom: Bízzunk a nőkben!

Ne infantilizáljuk őket. Ne gondoljuk, hogy nem képesek dönteni. Ne vegyük el az önrendelkezésüket. Hallgassuk meg őket! Ezzel mélyen egyetértek. De éppen ezért gondolom azt is, hogy ha valóban bízunk a nőkben, akkor minden történetüket meg kell hallgatnunk.

Azokét is, akik nem bánták meg a döntésüket. És azokét is, akik igen. Azokét is, akik felszabadulást éltek át. És azokét is, akik gyászt, fájdalmat. Bízzunk bennük annyira, hogy ne csak azokat a történeteket halljuk meg, amelyek megerősítik a saját álláspontunkat. Mert vannak nők, – nem is kevesen, – akik számára az abortusz mélyen megrázó élmény volt. Vajon van bátorságunk Őket is meghallgatni?

És mielőtt azt kérdeznénk egy nőtől, szeretne-e élni az abortuszhoz való jogával kérdezzük meg:

Miért érzi úgy, hogy szüksége van rá?

Fél? Egyedül van? Elhagyta a gyermek apja? Anyagi nehézségekkel küzd? Tanul? A munkáját, a karrierjét félti? A szülei ellenzik a terhességet? Erőszak áldozata? Rendellenességet diagnosztizáltak? Úgy érzi, hogy egy gyermek érkezése tönkreteszi az életét?

És ha ezek közül bármelyik igaz, mit mondunk neki?

Azt, hogy: „Ez a te választásod, oldd meg.” Vagy azt: „Itt vagyunk. Nézzük meg együtt, mit tehetünk ebben a helyzetben?”

Sokat beszélünk az abortuszhoz való hozzáférésről. De miért nem beszélünk ugyanilyen szenvedéllyel a segítséghez való hozzáférésről? Miért nem építünk olyan társadalmat, ahol egy várandós nő ugyanilyen könnyen találhat:

  • valódi anyagi segítséget, biztonságos lakhatást, lelki támogatást, közösséget, gyermekfelügyeletet, munkát és kiszámítható jövőt, felelős apát a gyermeke mellett, és olyan embereket, akik nem helyette döntenek, hanem mellette maradnak?

Mert mi van, ha az abortusz mögött nem a szabadság, hanem félelem, magány, partneri nyomás, anyagi kiszolgáltatottság vagy a támogatás hiánya áll? Akkor valóban csak az abortuszhoz való hozzáférésről kell beszélnünk? Milyen társadalomban szeretnénk élni? Olyanban, ahol egy nehéz helyzetbe került nő azt hallja: „A te tested, a te döntésed. Oldd meg.” Ahol a megoldás egy recept, vagy egy „kisműtét”?  Vagy olyanban, ahol azt hallja: „A te életed fontos. A gyermeked élete is fontos. Nem kell egyiket a másik ellenében választanod. Segítünk.”

Mert egy társadalom akkor valóban szabad, ha egy nőnek nem kell a gyermekét elveszítenie ahhoz, hogy biztonságban maradhasson.

Mi életvédők együttérzünk a nemkívánt terhességtől szenvedő nőkkel, de azzal is tisztában vagyunk, hogy a felnőtteknek tiszteletben kell tartaniuk a gyermekek élethez való jogát. Az abortuszjogok mellett kiállók azt mondják, hogyha valaki nem akar gyermeket, akkor a magzat élethez való joga másodlagos. Ezért szükség van a társadalmi diskurzusban azokra, akik ezeknek a gyermekeknek az élethez való jogát védelmezik, méghozzá a fenti súlyos aránytalanságok miatt kellő nyomatékkal, ugyanis ők – mármint a meg nem született gyermekek – még nem képesek megvédeni magukat. Azok, akik számára az abortusz „magától értetődő” fő szempontként azt tartják szem előtt, hogy a felnőttek elégedettek-e az eljárás végén és nem törődnek azzal, hogy mi történt a méhen belül megfogant élettel. Mindenkinek ugyanannyi élete van, pontosan egy. Szükséges tehát, hogy meghallgassuk és komolyan vegyük, mérlegeljük mindazok érveit, akik a felnőttközpontú jogalkotás világában képviselik a megfogant magzatokat.

Ezért az az álláspontunk, hogy valóban minden érdemi érvnek helyet kell adni az asztalnál: a tudomány eredményeinek, az orvosok tapasztalatának, a nők történeteinek, a férfiak felelősségének, a családok valóságának, a magaztok szószólóinak, a társadalmi következményeknek, és annak az erkölcsi meggyőződésnek, hogy az emberi élet értéke nem attól függ, hogy mennyire erős, önálló, kívánt vagy védett.

Ez már több, mint egy jogi kérdés. Több, mint egy politikai vita. Ez társadalmi program. Szeretnénk mi egyáltalán ilyen programot? Szeretnénk feltenni és megválaszolni ezeket a kérdéseket? És vajon mindenkinek jut majd hely az asztalnál?

Mert innentől kezdve a diskurzus már arról szól, hogy milyen emberek kívánunk lenni. Valóban akarunk széleskörű mélyreható vitát? Szeretnénk az alapvető erkölcsi kérdésben állást foglalni…vagy inkább ne menjünk ilyen mélyre? Tényleg érdekel minket a nők sorsa? Akarunk segíteni nekik, vagy inkább szabadulni szeretnénk, könnyen és lehetőség szerint gyorsan a nehéz helyzetüktől… Érdekel minket, hogy hogy vannak, azok után is, hogy jogosan igénybe vették az abortuszt? Vagy megszülték a gyermeküket? Képesek vagyunk egy élethosszon át felelősséget vállalni egymásért? 

Ha ezekről a kérdésekről képesek lennénk valóban beszélgetni, talán megtalálnánk azt a közös minimumot, amelyre egy tisztességes társadalom épülhet. Nem kell mindenben egyetértenünk. De nem mondhatunk le egymás meghallgatásáról.

Nem érdemes félünk a kérdésektől. Az igazság elbírja őket. Mit enged meg a törvény? Ez még nem a kellő mélység, sokkal inkább ez: „Mit bír el a lelkiismeretünk?”

Innen indultunk, a közmorál forrásától, onnan, hogy az a valami, ami bennünk megszólal és jóra ösztönöz, nem pusztán társadalmi konvenció, hanem valamiféle valóságos, objektív erkölcsi rend kifejeződése bennünk.

Ha pedig létezik olyan erkölcsi valóság, amelyet nem mi találunk ki, hanem amelyet felismerünk, akkor az élet kérdésében sem elégedhetünk meg azzal, hogy azt mondjuk: „ma a társadalom ezt így gondolja”.

Mert a társadalmi konszenzus, a törvények, a tudomány mind-mind fontos, de egyik sem teszi feleslegessé az alapvető kérdést egy emberi életekről zajló vitában: mi az igazság magáról az emberről?

És még valami…vagy sokkal inkább valaki ide kívánkozik:

C. S. Lewis a világhírű keresztény író és gondolkodó mondja. „Amit erkölcsi törvénynek nevezünk, az a Teremtő hangja az emberi lélekben.” Nos igen, végül talán Őt is meg kellene hallgatnunk miközben életről és halálról vitatkozunk….

Írta:
Földi-Kovács Andrea

Mi a reakciód?
👍tetszik
5
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
3
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához