Donald Trump az év elején amerikai katonai erővel eltávolíttatta Nicolás Madurót, majd Washington együttműködésre lépett utódjával, Delcy Rodríguezzel. Nyolc hónappal később az Egyesült Államok hozzáférést szerzett a venezuelai olajkincs jelentős részéhez, Trump pedig már be is jelentette, mire használja az első hordókat: feltölti velük az iráni háború során megcsappant amerikai stratégiai tartalékot. Nehéz nem úgy nézni a történetre, mintha Washington januárban szerzett volna egy geopolitikai opciót, amelyet a félidős választások közeledtével most lehívott.

A történet valójában januárban kezdődött

Január 3-án amerikai különleges erők egy nagyszabású katonai művelet során elfogták Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét, Cilia Florest, majd az Egyesült Államokba szállították őket.

Donald Trump már a művelet utáni első órákban világossá tette, hogy Washington érdeklődése nem ér véget a venezuelai politikai rendszer átalakításánál: arról beszélt, hogy amerikai vállalatok segítségével újjáépítenék és hasznosítanák Venezuela hatalmas olajiparát.

Maduro helyét korábbi alelnöke, Delcy Rodríguez vette át.

Első nyilvános megszólalásaiban még elítélte Maduro „elrablását” és követelte szabadon engedését, ám hamarosan megindult az együttműködés Washingtonnal. Január közepén már John Ratcliffe CIA-igazgató személyesen tárgyalt vele Caracasban, többek között a gazdasági stabilizációról és az amerikai–venezuelai együttműködésről.

Utólag az is kiderült, hogy Rodríguez környezete már Maduro elfogása előtt kapcsolatba lépett amerikai szereplőkkel, és jelezte: egy Maduro utáni helyzetben hajlandó lenne együttműködni Washingtonnal, különösen az olajipar területén. Arra ugyanakkor nincs megbízható bizonyíték, hogy Rodríguez aktívan részt vett volna Maduro eltávolításában.

Az alkupozíciók egyenlőtlenségét jól mutatja, hogy az AP által megszerzett dokumentumok szerint Rodríguezt az amerikai DEA évek óta vizsgálta, és 2022-ben „kiemelt célpontként” tartotta nyilván. Vádat nem emeltek ellene, de Washingtonnak nyilvánvalóan voltak komoly nyomásgyakorlási eszközei Venezuela új vezetőjével szemben.

Aztán jött az iráni háború

Venezuela kérdése hamarosan látszólag háttérbe szorult az iráni háború miatt. A hangsúly itt azonban a látszólagon van.

Az Egyesült Államok és Izrael Iránnal vívott háborúja súlyosan megzavarta a közel-keleti energiaáramlást. A Hormuzi-szoros forgalmának visszaesése miatt Washington és szövetségesei tavasszal rendkívüli készletfelszabadítás mellett döntöttek.

Március 11-én a Nemzetközi Energiaügynökség 32 tagállama összesen 400 millió hordó stratégiai készlet mozgósításáról állapodott meg. Ebből az Egyesült Államok 172 millió hordót vállalt.

Az amerikai konstrukció jelentős részben nem egyszerű értékesítés, hanem csereügylet: az olajat megkapó vállalatoknak később több hordót kell visszaszolgáltatniuk, mint amennyit kivettek. Vagyis Washington hosszabb távon elvileg visszakapja a készletet. Rövid távon azonban az amerikai stratégiai tartalék drámaian összezsugorodott.

Az amerikai Energiaügyi Információs Hivatal adatai szerint augusztus 21-én már csak 289,7 millió hordó volt a Strategic Petroleum Reserve-ben. Ilyen alacsony szinten 1982 óta nem állt az amerikai vésztartalék.

Miközben tehát Washingtonnak sikerült tompítania az iráni háború olajpiaci következményeit, az Egyesült Államok egyik legfontosabb energiabiztonsági puffere erősen megcsappant.

Ekkor került elő Venezuela

Augusztus 28-án aztán Trump bejelentette azt, amit ő egyenesen „a világtörténelem legnagyobb olajüzletének” nevezett. A megállapodás több mint 65 milliárd hordó bizonyított venezuelai olajtartalékot érint – Venezuela teljes készletének nagyjából ötödét.

Az amerikai értelmezés szerint egy új vállalati konstrukció révén az Egyesült Államok 55 százalékos effektív részesedést kapna a termelésből, beleértve tulajdoni érdekeltséget és azt a lehetőséget is, hogy bizonyos mennyiséget önköltségi áron vásároljon meg.

Egy nappal később már az is kiderült, mi Trump egyik első számú célja. A venezuelai olajat az amerikai stratégiai kőolajtartalék visszatöltésére használják.

Trump ezt egyenesen Venezuela „ajándékának” nevezte az amerikai nép számára, és azt ígérte, hogy a feltöltés hamarosan megkezdődik.

Venezuela olaja ráadásul különösen értékes Amerikának

A venezuelai nyersolaj jelentős része nehéz és extra nehéz típusú, amelyhez az Egyesült Államok Mexikói-öböl menti finomítói kifejezetten jól alkalmazkodtak. Ezeket az üzemeket évtizedek alatt részben éppen a venezuelai típusú alapanyag feldolgozására építették ki.

Augusztus közepére Venezuela napi mintegy 1,25 millió hordós termeléséből már több mint 500 ezer hordó az Egyesült Államokba ment. Kyle Haustveit amerikai energiaügyi államtitkár-helyettes egyenesen arra hívta fel a figyelmet, hogy az amerikai finomítók egy része kifejezetten ennek a nyersolajnak a feldolgozására épült.

Washington tehát nem egyszerűen egy tetszőleges külföldi olajmezőhöz jutott hozzá, hanem egy földrajzilag közeli, hatalmas tartalékokkal rendelkező és az amerikai finomítói rendszerhez technológiailag is jól illeszkedő forrást köt magához.

Caracas sem feltétlenül jár rosszul

Delcy Rodríguez szerint a most induló 25 éves program 17 stratégiai olajmező fejlesztését tartalmazza, és első lépcsőben napi 1,5 millió hordós termelési célt határoz meg. További nyolc, jelenleg még ki nem épített blokk fejlesztése is szerepel a tervekben.

Caracas számításai szerint 65 dolláros olajárral kalkulálva több mint 209 milliárd dollár bevétel folyhat be a venezuelai költségvetésbe, hozzávetőlegesen 19 dollár minden eladott hordó után.

Rodríguez azt hangsúlyozta, hogy Venezuela megtartotta természeti erőforrásainak tulajdonjogát és szuverenitását, az Egyesült Államok pedig tőkét, technológiát és szakértelmet biztosít az évtizedek óta leépülő olajipar helyreállításához. Az állítás első fele természetesen sántít, de kétségtelen: Venezuela rendelkezik a világ egyik legnagyobb bizonyított olajtartalékával, termelése azonban a szankciós környezetben töredéke lehetett csak annak, amire az ország elméletileg képes lenne.

Ez nem két egyenlő fél üzlete

Az alku politikai környezetét azonban lehetetlen leválasztani magáról az üzletről. Az Egyesült Államok januárban katonai erővel elfogta Venezuela hivatalban lévő elnökét. Washington pedig ezt követően közvetlen ellenőrzést szerzett az ország gazdaság- és külpolitikája felett, miközben nyomott áron jut olajhoz és az értékesítésen is keres.

Marco Rubio külügyminiszter már januárban arról beszélt, hogy a venezuelai vezetésnek havi költségvetési igényeket kell benyújtania, miközben az Egyesült Államok meghatározhatja, mire fordíthatóak a szénhidrogén-eladásból származó bevételek. Nyolc hónappal később ugyanaz az ideiglenes vezetés, amelyet a Fehér Ház legitimált, olyan olajmegállapodást írt alá Washingtonnal, amely Venezuela készleteinek mintegy ötödét érinti.

Ráadásul a megállapodás pontos jogi konstrukciója sem teljesen világos. Rodríguez 25 éves kétoldalú projektről beszél. Amerikai források szerint ugyanakkor az új vállalat akár száz évre szóló fejlesztési jogokat is kaphat a 17 olajmezőre. Washington 55 százalékos effektív részesedésről beszél, Caracas pedig azt hangsúlyozza, hogy az erőforrások venezuelai tulajdonban maradnak.

A két állítás technikailag akár egyszerre is igaz lehet – politikailag azonban nagyon különböző képet festenek ugyanarról az üzletről.

Nem véletlen, hogy a megállapodást Venezuelában egyszerre támadják az ellenzék egyes szereplői és a chavista rendszer korábbi vezetői is. A kritikusok nagyobb átláthatóságot követelnek, és azt kérdezik, milyen felhatalmazással köthet egy átmeneti vezetés ilyen hosszú távú megállapodást.

Közelednek az amerikai félidős választások

Az időzítés amerikai belpolitikai szempontból is nehezen hagyható figyelmen kívül. Novemberben kongresszusi félidős választást tartanak az Egyesült Államokban, ahol a republikánusok szűk többségüket próbálják megvédeni.

Az iráni háború következtében megemelkedett energiaárak pedig közvetlen politikai veszélyt jelentenek Trump számára. A Reuters augusztus végén arról számolt be, hogy az elnök amerikai finomítókkal és üzemanyag-kereskedőkkel készül tárgyalni, hogy bemutassa a benzinárak csökkentésére tett lépéseket a novemberi választások előtt.

Ebben az összefüggésben a venezuelai üzlet kettős értéket kap. Rövid távon Trump azt mondhatja az amerikai választóknak, hogy új olajforrást biztosított, elkezdi feltölteni a stratégiai készleteket, és nyomást gyakorol az üzemanyagárakra. Hosszú távon pedig Washington ellenőrzése alá vonhatja a nyugati félteke egyik legjelentősebb energiatartalékának kitermelését.

Trump januárban opciót vett – augusztusban lehívta?

Nyilván nincs bizonyíték arra, hogy január 3-án már készen feküdt volna Trump asztalán a mostani 65 milliárd hordós szerződés. Az események egymásutánisága azonban feltűnő.

Januárban az Egyesült Államok katonai erővel eltávolította Madurot. Washington ezután együttműködést alakított ki Delcy Rodríguezzel. Megnyitotta az amerikai piacot a venezuelai olaj előtt. Amerikai ellenőrzés alá vonta az olajbevételek egy részének felhasználását. Közben az iráni háború miatt jelentősen megcsappant az amerikai stratégiai készlet.

A félidős választások közeledtével pedig megszületett egy olyan megállapodás, amely 65 milliárd hordó venezuelai olaj felett biztosít meghatározó amerikai befolyást. Trump szinte azonnal bejelentette: ebből tölti fel Amerika stratégiai tartalékát. Ez geopolitikai értelemben úgy néz ki, mintha Washington januárban megszerzett volna egy venezuelai opciót, amelyet akkor hívott le, amikor szüksége lett rá.