Szaúd-Arábia a következő évtized egyik legnagyobb mesterségesintelligencia- és adatközpont-központját akarja felépíteni: több százezer GPU-val és gigawattos nagyságrendű számítási infrastruktúrával készül. A terv mögött energia és tőke bőségesen van – csakhogy az AI-iparnak van egy olyan nyersanyagigénye is, amelyből a királyságnak jóval kevesebb jut: a víz.

Hatvanszorosára nőhet a digitális infrastruktúra

Szaúd-Arábiában a Vision 2030 program elindítása óta több mint 16 milliárd riált, mintegy 4,26 milliárd dollárt fektettek adatközpontokba. Az országban már több mint hatvan ilyen létesítmény működik, miközben telepített kapacitásuk 2021 és 2025 között 68 megawattról körülbelül 440 megawattra nőtt.

Rijád azonban ennél lényegesen nagyobb léptékben gondolkodik. A szaúdi Humain tervei szerint 2030-ra 1,9 gigawattos, 2034-re pedig már 6,6 gigawattos infrastruktúrát építenének ki, amelyben akár 600 ezer GPU működhetne.

Ez már nem egyszerűen a hazai digitalizáció kiszolgálását jelenti. Szaúd-Arábia arra készül, hogy a mesterséges intelligenciához szükséges számítási kapacitásból önálló, exportálható infrastruktúra-szolgáltatást építsen ki, és a Közel-Kelet egyik meghatározó felhő- és AI-központjává váljon.

Az olajlogika költözik át az adatközpontok világába

A stratégia bizonyos értelemben a szaúdi gazdaság régi modelljének digitális változata. A királyságnak van olcsón hozzáférhető energiája, jelentős tőkéje és földrajzi helyzete, amely Európa, Ázsia és Afrika között egyaránt előnyös lehet.

Csakhogy míg az olaj kitermelésénél maga az energiahordozó volt az exporttermék, az AI-korszakban az energiából számítási kapacitás készül. A szerverparkok, GPU-klaszterek és felhőszolgáltatások ugyanúgy nagy, hosszú távra tervezett infrastruktúrát igényelnek, mint korábban a finomítók, kikötők és csővezetékek.

Ebben az értelemben Rijád nem egyszerűen technológiai cégeket akar magához csábítani: az AI-korszak egyik alapvető termelőeszközét próbálja koncentrálni.

A sivatagban azonban a víz szabhat határt

A modell legkényesebb pontja éppen az, amit a digitális gazdaságról szóló vitákban könnyű elfelejteni: az adatközpontok nagyon is fizikai létesítmények. Hőt termelnek, hűteni kell őket, az általuk felhasznált villamos energia előállítása pedig szintén jelentős vízigénnyel járhat.

Ez különösen súlyos kérdés a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, ahol az egy főre jutó megújuló vízkészlet 2030-ra várhatóan évi 500 köbméter alá süllyedhet – ez már az abszolút vízhiány nemzetközileg használt küszöbe.

A térség AI-ambícióinak ezért az egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy sikerül-e olyan hűtési technológiákat, víz-visszaforgatást és energiaellátást kialakítani, amelyek mellett az adatközpontok növekedése nem terheli tovább az eleve szűkös vízkészleteket.

Az AI mögött ugyanúgy ott van az anyagi világ

A szaúdi példa jól mutatja a mesterséges intelligencia körüli verseny egyik kevésbé látványos oldalát. Miközben a közbeszéd modellekről, algoritmusokról és chipekről szól, a tényleges AI-nagyhatalmi státuszhoz áram, adatközpont, hálózat, hűtés, víz és hatalmas tőke is szükséges.

Szaúd-Arábiának ezek közül szinte mindenből sok van. A következő évek egyik kérdése éppen az lesz, hogy a világ egyik legenergia-gazdagabb, de legvízszegényebb térsége képes-e az olajkorszakból az AI-infrastruktúra korszakába átlépni anélkül, hogy újabb erőforrás-szűkösséget teremtene magának.