Ausztriában egy szentmisére bementek a templomba muzulmán fiatalok és hangoskodtak. Többek között azt kiabálták, hogy allahu akbar. A plébános nem tett feljelentést a rendőrségen. A Lifesite News szerint: „A plébános az esetet valószínűleg „fiatalos hévnek” minősítette, hozzátéve: nem hiszi, hogy a zavargás „fenyegető helyzetet” jelentett volna.”

Hiába mondod, nem hiszik

Van Magyarországon az embereknek egy jelentős tábora, akinek hiába mondod, hogy a világ legüldözöttebb vallása a kereszténység, egyszerűen nem hiszik el. Miért van ez? Egy sokkal nagyobb probléma miatt. A valóságérzékelésük hibás. Ebbe a körbe az egyetemet végzett 40 év alatti fiatalok között vannak a legtöbben. Hogy ez hogyan alakult ki, az egy hosszú szociológiai tanulmányt érne meg. Én a kérdést az üdvtörténet szempontjából szeretném megközelíteni. Vajon az üdvtörténet melyik szereplőjének és miért jó, ha egy generáció tagjai elvesztik a kapcsolatot a realitásokkal?

Szellemi harc

Jézust szeretik békés és szelíd embernek ábrázolni. Magáról mondta, hogy szelíd és alázatos szívű. (Vö. Mt11, 29) És egészen biztos, hogy egy erős, vezetői képeséggel megáldott, béke szerető ember volt. Egyszer mégis azt mondta, hogy tüzet hozott a földre és azt szeretné, ha minél előbb lángra lobbanna. (Vö. Lk12, 49)

Sokan mondják, hogy a Hegyi beszéd Jézus programbeszéde. Ha ez így van, akkor a tűzről szóló gondolat a program megvalósításához tartozó stratégia legfőbb tétele. Jelzi, hogy nem mindenki vágyik ebben az országban állampolgárságra. Sőt! Vannak, akik robbantanának benne, mint a terroristák szoktak. És ők nem emberek. Ők bukott angyalok. Mi a céljuk? Hogy az állampolgárság ne legyen se felvehető, se átörökíthető. Mi az ehhez vezető legrövidebb út? A mi esetünkben, az Isten országától való végleges eltántorítás. A nincs Isten tételének elfogadása. Ehhez pedig az kell, hogy a leendő polgárok ne érzékeljék helyesen a valóságot. Ha ez megtörténik, ezt a hullámot földi birodalmak is meglovagolhatják. Hogy közben alkut is kötnek-e a fővezérrel…?

Az alapok

Azt mindenki, aki filozófiát tanult és megismerte Aquinói Szent Tamás gondolkodásmódját, megértette, hogy ha be tudjuk bizonyítani, hogy a világban van objektív valóság és törvények alapján működik, akkor azt is be tudjuk látni, hogy a világot valamilyen intelligencia hozta létre, amit úgy is mondhatunk, hogy a világ teremtés útján lett. Akkor pedig kell lennie egy Teremtőnek. Na, ez az a gondolatmenet, ami veszélyes az ördögre nézve. Ő ugyanis szeret elrejtőzni. Ő volt a kígyó a paradicsomban, és lehet ő az is, akit relativista posztmodern szerzők megtanultak a sorok közé írni. Mert csak ennyi kell a fiatalok megnyeréséhez. Ők, akik annyira rabjai a szabadság gondolatának, rendkívül fogékonyak arra, hogy „nincs törvény, nincs bűn, nincs bűnös”, könnyen hisznek azoknak, akik azt tanítják nekik az egyetemen, hogy a hívők hiszékenyek. Könnyen elhiszik, hogy nincsenek törvények a világban, minden valószínűségszámítással megtudható. Ezeknek az embereknek aztán hiába hozol fel bármi saját világképükbe nem illő tényt, például, hogy a keresztényeket a világban üldözik, ha az őket elnyomó és eltartó szüleik hívők voltak és ebből látszólag semmi bajuk nem származott, kizárják a tényeket a képből. Mert egy hamis képet fenntartani rettentő nehéz. És a végtelenségig nem is lehet.

Amit Patyomkin legendából tanulhatunk

A legenda szerint Grigorij Patyomkin herceg (II. Katalin cárnő minisztere és korábbi szeretője) 1787-ben hordozható, fából készült ál-falvakat és házhomlokzatokat húzatott fel a Dnyeper folyó partján. Célja az volt, hogy a Krím-félszigetre látogató uralkodót és a külföldi diplomatákat lenyűgözze az újonnan meghódított területek jólétével és gazdagságával. Lehet, hogy ez a történet nem igaz és tényleg sokat épített a herceg, de a legenda szerint Patyomkin lebukott. Mert az az emberi tapasztalat, hogy látszat mindig összeomlik. Ezért kell a látszatok készítőinek minden nap kicsit (vagy nagyon) mást mondani. Ezt nevezhetik akár a társadalomtudományok fejlődésének. És minden fejlődésnek van üvegplafonja.

A fejlődésbe szerelemes teológusok

Sok olyan középkori himnusz van, amiről az első sorok olvasása közben azt gondolod, hogy szerelmes vers. Aztán az 10. sor körül rájössz, hogy a szerző Istent dicsőíti. Mai teológusok szövegeit olvasva pedig sokszor érezheti az ember, hogy a teológus a fejlődésbe szerelmes. És mint annyi szerelmes, nem látja az igazi veszélyeket. Ezért lehet az is, hogy a katolikus templomba allahu akbar kiáltással érkező bevándorlókat csak csintalan kamaszoknak látja egy pap. De a hályog a szemről le fog hullani, csak ne akkor legyen, amikor a fej is hullik a nyakról…

Írta:
Rákóczi Piroska