A boszniai háború legborzalmasabb fejezetei közé tartozik a Szarajevó ostromához kötődő emberszafarik ügye, amelynek vádjai szerint tehetős külföldiek pénzért utazhattak a frontvonal közelébe, hogy civilekre – köztük gyerekekre – lőjenek. A sokkoló történet évtizedekig csak városi legendaként élt, most azonban olasz és nemzetközi nyomozások is vizsgálják a tanúvallomásokon alapuló állításokat, amelyek szerint egy szervezett, pénzért működő háborús turizmus is része lehetett a boszniai konfliktus legsötétebb oldalának. Lapunknak most a hamarosan magyar nyelven is megjelenő Hétvégi orvlövészek című könyv szerzője, az olasz oknyomozó újságíró, Ezio Gavazzeni nyilatkozott, akinek munkájából nemcsak a háború embertelensége, hanem egy eddig alig ismert, perverz motivációkkal működő hálózat is kirajzolódik.

A modern európai történelem egyik legsötétebb fejezete kétségkívül a boszniai háború volt, amely a délszláv háborúk részeként 1992 és 1995 között pusztította Bosznia-Hercegovinát. A konfliktus százezrek életét változtatta meg örökre, városokat rombolt le, családokat szakított szét, és olyan sebeket hagyott maga után, amelyek több mint három évtized elteltével sem gyógyultak be teljesen – részben azért, mert sok történés a mai napig felderítetlen.

A háború egyik legismertebb és legtragikusabb helyszíne Szarajevó volt. Bosznia-Hercegovina fővárosa 1992. április 5. és 1996. február 29. között összesen 1425 napon át állt ostrom alatt, ami a modern hadtörténet egyik leghosszabb városostromának számít. Kezdetben a Jugoszláv Néphadsereg, majd később főként boszniai szerb erők által ellenőrzött fegyveres alakulatok körbezárták a várost, a környező hegyekről pedig folyamatos tüzérségi és mesterlövész-támadások érték a lakosságot. A blokád alatt élők számára a mindennapok az állandó rettegésről szóltak, az utcára kilépni minden alkalommal életveszélyes vállalkozásnak számított. Az emberek cikkcakkban futottak egyik épülettől a másikig, elhaladó autók és békefenntartók mögé rejtőztek, amikor vízért, fáért vagy élelmiszerért indultak. Nem véletlen, hogy a város fő közlekedési útvonalát, a Mesa Selimovic sugárutat a helyiek egyszerűen csak „Orvlövész sugárútnak” nevezték. Az út mentén szétlőtt buszok, kiégett villamosok álltak, a falakon pedig táblák figyelmeztettek arra, hogy bármelyik pillanatban eldördülhet több száz méterrel arrébb egy őket célzó lövés.

Szarajevóban 1992 és 1996 között több mint tízezer ember vesztette életét aknavetők és mesterlövészek támadásai következtében, az áldozatok között pedig rengeteg gyermek is volt. A háború lezárulta után évekig elsősorban a katonai és politikai felelősség kérdése állt a figyelem középpontjában. Ám annak ellenére, hogy a háború a kilencvenes években történt, a legtöbb szörnyűségről csak jóval később szerzett tudomást a nyilvánosság, ahogy egyes háborús bűnösöket is csak évtizedekkel később, vagy azóta sem sikerült előkerítenie a hatóságoknak. Az elmúlt években azonban egy olyan történet került ismét előtérbe, amely még a boszniai háború borzalmai között is különösen sokkolónak számít.

Több tanúvallomás, újságírói nyomozás és dokumentumfilm szerint ugyanis nem kizárólag katonák ültek a Szarajevót körülvevő magaslatokon. A beszámolók alapján tehetős nyugati állampolgárok is folyamatosan érkezhettek a térségbe, akik jelentős összegeket fizettek azért, hogy az ostrom alatt lévő városban túlélni próbáló civilekre lőhessenek. A jelenséget később „szarajevói emberszafarinak” nevezték el. Az afrikai nagyvadakra utaló vadászati hasonlat pedig kicsit sem túlzó.

Ugyan már a háború alatt is voltak lapok, amelyek megszellőztették a témát, a szóbeszédben pedig szintén állandóan felmerült a szarajevói vagy éppen mostari emberszafarik réme a volt jugoszláv tagállamok lakói között, az igazi áttörésre és bizonyítékokra azonban közel harminc évet kellett várnia a nyilvánosságnak. Hosszas üresjáratot követően 2022-ben ugyanis ismét reflektorfénybe helyezte a témát Miran Zupanic szlovén rendező „Sarajevo Safari” című dokumentumfilmje. A dokumentumfilm nyomán Bosznia-Hercegovinában vizsgálat indult, majd 2025-ben a milánói ügyészség is nyomozást indított, mivel az ügyben a legtöbb jel olasz elkövetőkre utalt. A folyamatban kulcsszerepet játszott az olasz író és oknyomozó újságíró, Ezio Gavazzeni, aki éveken keresztül gyűjtötte a történettel kapcsolatos információkat. Kutatásainak eredményét a július elején magyarul is megjelenő, Hétvégi orvlövészek (I cecchini del weekend) című könyvében foglalta össze. A milánói ügyészséghez benyújtott feljelentése nyomán pedig mostanra hivatalos büntetőeljárás zajlik, az olasz sajtó szerint pedig legalább három személyt már gyanúsítottként tartanak nyilván.

A hamarosan magyarul is olvasható írás megjelenése miatt, a könyvet itthon kiadó Jaffa Kiadó által Budapestre meghívott oknyomozó lapunknak adott interjújában azonban hangsúlyozta: „A rendelkezésére álló tanúvallomások alapján az érintettek köre jóval szélesebb lehet annál, mint amennyit jelenleg a nyomozás lefed.”

Háborús iparág, árlistával 

Már az elején fontos kiemelni, hogy Ezio Gavazzeni elmondása szerint a beszámolók alapján nemcsak Itáliából, hanem gyakorlatilag valamennyi nyugat-európai országból érkezhettek résztvevők, sőt az Egyesült Államokból és Kanadából is. Az általa összegyűjtött információk alapján úgy becsüli, hogy 1992 és 1995 között összesen 400–500 ember – kizárólag férfiak, akik a 30 évestől egészen a 60 év körüli korosztályt képviselték – vehetett részt ilyen emberszafarikon, akikre fejenként átlagosan három áldozat juthatott. Ugyanakkor kiemelte, hogy eddigi információ szerint ezek a résztvevők és szervezők által íjásznak nevezett orvlövészek „főként az egykori vasfüggöny nyugati oldaláról érkeztek, nem pedig más szomszédos országokból”, így azt is kizárja jelenleg, hogy közvetlen magyar érintettje lenne az embervadászatoknak. Ahogyan azt is kiemelte, hogy az orvlövészek ugyan többféle útvonalon keresztül érkezhettek Boszniába, de úgy véli,

Magyarország nem tartozott ezek közé a megszokott útvonalak közé.

A könyv egyik legmegdöbbentőbb állítása szerint az emberszafari azonban nem elszigetelt jelenség volt, hanem szervezett rendszerként működött. Gavazzeni lapunknak azt mondta, hogy az érintettek jellemzően tehetős vállalkozók, ügyvédek, orvosok, szakemberek, a fegyverek és a vadászat világában mozgó személyek voltak, de akadtak köztük olyanok is, akik korábban fegyveres erőknél szolgáltak. Sokan sportlövőklubokba jártak, rendszeresen vadásztak, egy részük pedig többször afrikai szafarikon is részt vett.

Persze felmerül a kérdés, hogy mégis hol verbuválódott össze az emberekre vadászó „íjászcsapat”, hiszen egy ilyen lehetőséget nem lehet csak úgy hirdetőfelületekre kitenni. Gavazzeni szerint az információ főként szájról szájra terjedt, ami nem is elképzelhetetlen, hiszen mivel főként igencsak tehetős emberek vettek részt ezeket az emberszafarikon, így a belső köreik és a társaságuk is megegyezhetett. A szerző szerint azonban léteztek olyan személyek is, akiket „toborzóknak” nevezhetünk. Ők keresték meg a potenciális ügyfeleket, ismertették velük az árakat, a részvétel feltételeit és a logisztikai részleteket.

Az oknyomozó újságíró által begyűjtött tanúvallomások szerint a csoportok rendszerint három résztvevőből és egy kísérőből álltak. A résztvevők saját zsargont is használtak, magukat „íjászoknak”, a célpontokat pedig „szarvasoknak” nevezték. Gavazzeni szerint az utazások során az olasz–szlovén határ közelében lévő panziókban szálltak meg, majd lépték át a határt. Ezt követően kisbuszokkal, terepjárókkal, egyes esetekben pedig kisrepülőgépekkel jutottak el a háborús övezetbe. A könyvben szereplő egyik tanú arról beszélt, hogy Triesztből induló, mentőautónak álcázott járműveket is használtak, amelyek hivatalosan gyógyszerszállítmányokat vittek Boszniába.

A történet legmegrázóbb eleme ugyanakkor az úgynevezett célponttarifa, ugyanis az emberszafarik résztvevőinek, na meg a szervezőinek szemében nem minden emberi élet ért ugyanannyit. Gavazzeni kérdésünkre kifejtette, hogy

az árakat főként az áldozatok életkora és neme határozta meg, a legdrágább célpontok a gyermekek voltak.

Egy gyermek lelövéséért a háború végére akár 90–100 millió olasz lírát (több mint 18 millió forintot) is fizethettek az íjászok, de hasonló összegért lehetett fiatal lányokat is célba venni. Minél csinosabbnak tartottak egy utcán sétáló lányt, annál nagyobb eséllyel lett az orvlövészek áldozata. A nőkért körülbelül 70 millió (12 millió forint), a férfiakért 50 millió (9 millió forint), a 80 év felettiekért pedig 20 millió (3 millió forint) vagy annál is kevesebb lírát kérhettek el a szervezők a kőgazdag résztvevőktől.

Arra a kérdésünkre, mi magyarázhatja, hogy éppen a gyermekek és a fiatal lányok számítottak a legértékesebb célpontnak, az író így fogalmazott: „Azok az emberek, akik fizettek azért, hogy civilekre lőhessenek, a legmélyebb perverzióikat élték ki, és pontosan tudták azt is, hogy egy háborúban azzal lehet a legnagyobb fájdalmat okozni, ha valakinek a gyerekét ölik meg.” Emellett szerinte fontos szempont volt a gyerekek lelövésénél az is, hogy amint egy fiatalt lelőttek, a szülők és más járókelők is azonnal odarohantak az eltalált áldozathoz, így ők is könnyebb célponttá válhattak. Egyes feltételezések szerint a gyermekek lelövése mögött olyan motiváció is állhatott, hogy így akarták megtörni a muszlim bosnyák férfiakat, akiknek apaként kiemelt feladatuk a családjuk megvédése, ezért úgy okozhatják nekik a legnagyobb fájdalmat, ha a gyerekeikre céloznak, és ezáltal az egyik legfőbb életcéljukban kudarcot vallanak – bár ez az indíttatás sokkal inkább a milíciákhoz tartozó mesterlövészekre vonatkozhatott, mintsem a szórakozásból ölő orvlövészekre.

De mégis hogyan történhetett meg ilyesmi a kilencvenes évek Európájában? Gavazzeni szerint ennek legfőbb oka, hogy „a háború olyan környezetet teremtett, amelyben egyes emberek úgy érezhették, következmények nélkül valósíthatják meg morbid vagy akár gyilkos fantáziáikat”. Úgy látja, ezek az emberek a hatalom és a mindenhatóság érzését keresték, azt az élményt, hogy pénzük révén akár egy ember életéről is dönthetnek. Megfogalmazása szerint ez a narcizmus egyik legszélsőségesebb formája volt. És bár egyes titkosszolgálatok tudhattak ezekről az esetekről már akkoriban is, a világ mégis csendben nézte végig a kegyetlen pusztítást…

Rózsaszínre festett töltényhüvely járt a kislányok után, világoskék a kisfiúkért

A könyv egyik kulcsszereplője egy „Francia” fedőnéven szereplő férfi, aki állítása szerint korábban a francia hadsereg ejtőernyős alakulatainál szolgált, majd a boszniai háború idején részt vett azoknak a csoportoknak a kísérésében, amelyek külföldi civileket vittek a frontvonal közelébe. Az ő beszámolója szerint a teljes rendszert egy belgiumi központból koordinálták, amely londoni kapcsolatokkal rendelkezett, és egy milánói csoporton keresztül működött. A tanú konkrét indulási pontot is megnevezett Milánóban: a Via Mecenate egyik raktárépületének környékét. Elmondása szerint innen indultak a résztvevők Triesztbe, majd repülővel Belgrádba, ahonnan végül közúton jutottak el a frontvonalakra. A „Francia” szerint

nemcsak Szarajevóban, hanem időnként Mostarban, Tuzlában, illetve a borzalmas mészárlásról elhíresült Srebrenicában és kisebb településeken is zajlottak ilyen akciók.

Az általa közölt adatok szerint 1991 és 1995 között mintegy 230 olasz vehetett részt a szarajevói utakban, mellettük franciák, belgák, svájciak és osztrákok is. A férfi azt állította, hogy ő maga kilenc alkalommal vett részt ilyen küldetéseken. Ezért is merült fel beszélgetésünk során bennem az a kérdés, hogy bár egy oknyomozói munka során a forrásokat megilleti a védelem és az anonimitás, azonban a „Francia” bűnsegédként maga is elősegítette a szarajevói emberszafarik megvalósulását, így maga is bűnrészes lehet, akit felelősségre kellene vonni. Gavazzeni ezzel egyet is értett, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a „Francia” történetét nem közvetlenül kapta meg. Mint mondta, létezett egy rendkívül fontos közvetítő közöttük, akit a könyvben „Meg nem nevezett”-ként említ.

Ez a személy a háború teljes időszakát a helyszínen töltötte, hírszerzési háttérrel rendelkezett, és rajta keresztül jutott el a szerző a „Francia” vallomásaihoz. Az író szerint a közvetítő nem egyszerűen továbbította az információkat, hanem saját tapasztalatai alapján értékelte is azokat, jelezve, amikor a forrás túlzásokba eshetett vagy éppen visszafogottan fogalmazott. Gavazzeni azt is elárulta, hogy a könyvben fedőnéven szereplő kulcsfontosságú tanúk – köztük a „Francia”, a „Légiós” és a „Meg nem nevezett” – nem csupán neki nyilatkoztak, hanem már a milánói ügyészségen is vallomást tettek, így amennyiben bűnrészesnek találják, később őket is felelősségre vonhatják.

A beszélgetésünk során elhangzottak ugyan már eddig is sokkolók voltak, a történek egyik legmegdöbbentőbb részlete mégis a trófeák kérdése. Az olasz oknyomozó ugyanis kiemelte, hogy a „Francia” szerint mivel a résztvevők többsége vérbeli vadász volt, így nyilvánvalóan trófea nélkül nem is távoztak a helyszínről. Elmondása szerint azonban, mivel a holttestek tőlük több száz méterre feküdtek, így onnan nem tudtak szuvenírt hazavinni, ezért emléktárgyként a töltényhüvelyeket őrizték meg a legtöbben. Állítása szerint ezeket ráadásul különböző színekkel meg is jelölték, attól függően, hogy éppen milyen embert öltek meg velük.

A világoskék és a rózsaszín fiú- és lánygyermekeket jelölt, a piros a felnőtt férfit, a sárga nőt, a fekete és világoskék idős férfit, a fekete és rózsaszín idős nőt. A piros és zöld katonát, a sárga és zöld pedig katonanőt jelölt.

Más tanúk szerint egyesek strigulákat véstek a fegyvereikre vagy a hüvelyekre, amelyek szintén kódolt jelként őrizték, hogy kit sikerült kilőniük. A kísérők feladata volt az, hogy számolják a találatokat és az áldozatokat, hiszen a fizetség nagysága közvetlenül összefüggött azzal, hogy kiket öltek meg.

Gavazzeni kérdésünkre elárulta, hogy bár több forrás is beszélt ezekről a trófeákról, de ő maga egyelőre nem talált és látott ilyen kézzelfogható, tárgyi bizonyítékokat. Ugyanakkor hozzátette, hogy míg neki újságíróként a források és a telefon álltak rendelkezésére, az ügyészség házkutatásokat, lefoglalásokat és más nyomozati cselekményeket is végzett. Arról azonban még ő sem kap tájékoztatást, hogy a hatóságok találtak-e trófeákat, vagy más, erre vonatkozó tárgyi bizonyítékokat.

A szerző egy, a könyvben szereplő másik fontos tanú, egy spanyol állampolgár, Toni C. vallomását is kiemelte, aki egy különös történetet osztott meg az olasz újságíróval, amiből kiderült, hogy a trófeák gyűjtése mellett a hencegés sem állt távol a szafari résztvevőitől. Levele szerint ugyanis édesapjának volt egy rendkívül gazdag barátja, aki rendszeresen járt afrikai elefántvadászatokra. Az ezeket szafarikat szervező katalán férfi – akinek személyazonossága máig ismeretlen – állítólag nemcsak afrikai vadászutakat szervezett, hanem a széteső Jugoszláviába irányuló emberszafarikban is részt vett. A spanyol tanú szerint ez a lehetőség elsősorban a leggazdagabbak számára volt elérhető, akik viszont a számukra szórakoztatást jelentő gyilkolászás után előszeretettel hencegtek is a cselekedeteikkel, így maradhattak fent ezek a történetek is. A vallomás különösen azért figyelemre méltó, mert ez az egyetlen ismert beszámoló, amely spanyol kapcsolatokat említ az ügyben.

(Ezek persze továbbra is nehezen bizonyítható információk, az informátorok által elmondottakat érdemes minden esetben fenntartásokkal, nem pedig már bizonyított tényként kezelni – a szerk.)

Miért csak most veszik elő a történteket?

Persze a cikkünkben idáig eljutó olvasóban is felmerülhet a kérdés, hogy ha már a kilencvenes évek közepén, a háború idején is megjelentek hírek a témáról, többek között az olasz sajtóban is, miért csak most indult komoly nyomozás? Gavazzeni ezzel kapcsolatban elmesélte, hogy először ő maga is 1995 márciusában értesült az esetről a Corriere della Serából, és már akkor mélyen megrázta a dolog, de fiatal, eszköztelen újságíróként akkor még nem rendelkezett azokkal a kapcsolatokkal és forrásokkal, amelyek egy ilyen volumenű tényfeltáró munkához szükségesek lettek volna. A történetet azonban soha nem felejtette el, a 2023-as év pedig fordulópontot jelentett. Több szerencsés találkozás, új források és váratlan információk segítették a nyomozását. Mint fogalmazott: „Minden oknyomozás során eljön az a pont, amikor vagy megérkeznek a szükséges források, vagy az ügy zsákutcába jut.” Ebben az esetben pedig szerencsére az előbbi következett be… 

Arra a kérdésre, hogy mások miért hallgattak három évtizeden át, már nem tudott egyértelmű választ adni, ugyanakkor felvetette, hogy ha annak idején országos lapok írtak a történetről, érdemes lenne megvizsgálni, miért nem indult akkor hivatalos vizsgálat. Emögött szerinte az állhat, hogy bár több titkosszolgálat is tisztában volt a történésekkel, az ügy nyilvánosságra hozásával médiahírek sora, parlamenti felszólalások, és újabb geopolitikai konfliktusok rajzolódhattak volna ki Európában, ami nem segítette volna elő a Balkán mielőbbi stabilizálódását. Így sokan inkább megtartották maguknak ezeket az információkat. 

A beszélgetésünk során előkerült az a téma is, hogy ugyan a könyvben megjelennek olyan források, akik Szarajevóban éltek vagy élnek, akár a mai napig is, főként mégis olyanok szólaltak meg, akik csak a háború ideje alatt, vagy akkor is csak érintőlegesen tartózkodtak a bosnyák fővárosban. A kutatás során Gavazzeni persze számos boszniai szereplővel kapcsolatba került. Külön kiemelte Edin Subasic egykori boszniai hírszerzőt, aki már 1994-ben értesítette az olasz SISMI katonai hírszerzést a jelenségről. Subasic állítását később Michael Giffoni, az akkori olasz diplomáciai misszió második embere is megerősítette. 

Az író azonban hamar arra a következtetésre jutott, hogy a történet kulcsa nem Boszniában keresendő. mint mondta: „az igazság nem SzarAjevóban van.” 

Lapunknak hangsúlyozta, hogy a forrásai és a jelenleg rendelkezésre álló nyomozati anyagok szerint az igazság sokkal inkább Olaszországban, Svájcban, Belgiumban és más nyugat-európai országokban található. Meggyőződése szerint a szervezői háttér központját Belgiumban kell keresni, ezért kutatásainak fókuszát is erre helyezi.

A jelenlegi szerb államfő is Szarajevó dombjain lófrált

Az ügy az elmúlt években nemcsak a feltételezett külföldi vadászok miatt kapott nemzetközi figyelmet, hanem azért is, mert a horvát oknyomozó újságíró, Domagoj Margetic olyan állításokat fogalmazott meg, amelyek Aleksandar Vucsics jelenlegi szerb államfő múltját is érintik. Margetic szerint több dokumentum, videófelvétel és tanúvallomás utal arra, hogy

Vucsics fiatal önkéntesként olyan szarajevói frontszakaszokon fordult meg a háború idején, amelyek később az emberszafarik helyszíneiként váltak ismertté.

Az újságíró különösen a szarajevói zsidó temető térségét emeli ki. Ez a stratégiai jelentőségű magaslat a boszniai szerb erők egyik fontos mesterlövész-pozíciójának számított, ahonnan közvetlen rálátás nyílt a város több kerületére. A háború alatt számos civil halálos lövést kapott erről a környékről.

Margetic állítása szerint egy közösségi oldalakon terjedő archív videófelvételen a fiatal Vucsics látható szerb katonák társaságában ezen a helyszínen. A felvétel néhány képkockáján egy tárgy látszik a kezében, amelynek mibenléte később heves vita tárgyává vált. Vucsics nem tagadta, hogy a helyszínen járt, ugyanakkor kategorikusan visszautasította, hogy fegyver lett volna nála. Először azt állította, hogy esernyőt tartott a kezében, később pedig arról beszélt, hogy fiatal riporterként egy kameraállványt vitt magával.

Margetic azonban azzal érvelt, hogy több katonai és fegyverszakértő szerint a felvételen látható tárgy inkább egy Zastava PAP típusú puska formáját idézi, bár a szakértők között sincs teljes egyetértés a kérdésben. „Aki esernyőt tart a kezében, az nem próbálja elrejteni az esernyőt a kamerák elől” – fogalmazott a horvát újságíró.

A vita tovább fokozódott, amikor előkerült egy másik felvétel is, amelyen állítólag Vucsics egy terepjáró közelében látható. A videón egy ENSZ kéksisakos koponya is feltűnik a jármű csomagtartóján. A szerb kormánypárti média ezt jelentéktelen körülménynek nevezte, hangsúlyozva, hogy a háborús övezetben számos hasonló jármű közlekedett. A német Focus beszámolója szerint Vucsics politikailag motivált támadásnak minősítette a vádakat, és ismételten kijelentette, hogy soha életében nem fogott mesterlövészfegyvert a kezébe.

Margetic ugyanakkor azt állítja, hogy a zsidó temető környéki frontszakasz különös jelentőséggel bír az emberszafarik szempontjából. Szerinte ugyanis ez volt az egyik olyan helyszín, ahová a külföldi „vadászokat” is elvitték, hogy az ostromlott város lakóira lőhessenek. A horvát újságíró azt is állítja, hogy Vucsics egyes felvételeken a tavaly meghalt Slavko Aleksic csetnik vajda társaságában látható. Aleksic egysége a háború idején valóban ezen a frontszakaszon tevékenykedett, a szélsőséges csoport pedig rendkívül kegyetlenségéről vált hírhedtté. Egyes források szerint ráadásul ezek a csoportok jelentős pénzösszegért cserébe szemet hunytak a nyugati orvvadászok szórakozása felett, és gyakran átengedték őket azokon az útvonalakon, amelyeket ők felügyeltek. Margetic később a milánói ügyészséghez is eljuttatta információit, a hatóságok azonban egyelőre nem hoztak nyilvánosságra olyan adatot, amely alátámasztaná vagy cáfolná állításait.

Milánón a világ szeme 

Az emberszafarik története hosszú ideig a háborús legendák, pletykák és meg nem erősített beszámolók világába tartozott, bár már a kilencvenes évek közepén is jelentek meg rövid hírek olasz lapokban a szarajevói történések gyanújáról, sokáig mégsem indult hivatalos büntetőeljárás. A fordulatot részben a bevezetőben már említett szlovén Miran Zupanic 2022-ben bemutatott, az Al Jazeera gondozásában készült Sarajevo Safari című dokumentumfilmje hozta el. A filmben több olyan tanú is megszólalt, akik azt állították, hogy a külföldi „vadászok” létezése közismert volt bizonyos katonai és hírszerző körökben.

A dokumentumfilm nyomán Bosznia-Hercegovinában vizsgálat indult, annak ellenére is hogy a filmet Nyugaton valamilyen oknál fogva nem mutatták be – a Balkánon, Dél-Amerikában, és Ázsiában azonban nagy port kavart. Ennek kapcsán az oknyomozó újságíró azt sejtette válaszában, hogy bár összeesküvés-elméletnek tűnhet, de gyanús, hogy a borzalmakra rávilágító filmet lehetséges, hogy titkosszolgálati befolyás miatt az érintett országokban nem mutatták be. Nem sokkal később azonban Benjamina Karic, Szarajevó akkori polgármestere is feljelentést tett az ügyben.

A legnagyobb áttörést azonban Ezio Gavazzeni munkája jelentette. Az író éveken keresztül gyűjtötte az információkat, majd kutatási anyagát és bizonyítékait átadta a milánói ügyészségnek. A nyomozás hivatalosan 2025-ben indult el, négy hónappal a vizsgálat megkezdése után pedig már kézzelfogható eredményekről számolt be az olasz sajtó. A milánói ügyészség állítólag már három személyt gyanúsítottként vett nyilvántartásba. Az első egy 80 éves kamionsofőr volt San Vito al Tagliamentóból, Friuli-Venezia Giulia régióból. A férfi otthonában a Carabinieri házkutatást is tartott. A gyanúsítottat kihallgatták, de távozásakor azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy semmi köze az ügyhöz. Elismerte ugyan, hogy a kilencvenes években Boszniában járt, de állítása szerint kizárólag munkája miatt. „Nem vadászni mentem oda” – mondta.

A másik két gyanúsított személyazonosságát a hatóságok hivatalosan nem hozták nyilvánosságra, az olasz média szerint azonban egyikük egy Közép-Olaszországban élő, szenvedélyes vadász, míg a másik egy lombardiai üzletember. A sajtóinformációk alapján az ügyészség azért figyelt fel rájuk, mert különböző társasági eseményeken korábban dicsekedtek állítólagos boszniai útjaikkal, és több tanú is azt állította, hogy hallotta őket beszélni ezekről az utakról.

A nyomozók jelenleg azt próbálják tisztázni, hogy ezek a kijelentések egyszerű hencegések voltak-e, vagy valódi részvételre utalnak.

A vizsgálat egyik legfontosabb célja annak feltárása, hogy létezett-e valóban egy nemzetközi szervezőhálózat. A „Francia” vallomása szerint a rendszer mögött egy belgiumi központ állhatott, amely londoni kapcsolatokkal rendelkezett, és egy milánói hálózatra támaszkodott. Mint azt fentebb is említettük, a tanú még egy konkrét milánói indulási pontot is megnevezett, a Via Mecenate egyik raktárépületének környékét. A feltételezett útvonal szerint a résztvevők innen Triesztbe, majd Belgrádba utaztak, végül pedig a frontvonal közelébe szállították őket.

A nyomozás egyik legfontosabb kérdése jelenleg az, hogy fennmaradtak-e olyan hivatalos dokumentumok, titkosszolgálati jelentések vagy lefoglalt tárgyi bizonyítékok, amelyek alátámaszthatják a tanúk állításait. Gavazzeni és több oknyomozó újságíró is abban bízik, hogy az olasz állami szervek archívumaiban még léteznek olyan iratok, amelyek fényt deríthetnek arra, mi történt valójában a boszniai háború legsötétebb éveiben. Ebben nagy előrelépés, hogy többek között például már a svájci ügyészség is vizsgálni kezdte az ügyet. Mert bár ma már több tucat tanú, egykori hírszerző, diplomata és katonai szereplő beszél ugyanarról a jelenségről, a végső bizonyítékot továbbra is azok a dokumentumok jelenthetik, amelyek harminc éve valahol egy irattár mélyén várnak arra, hogy előkerüljenek.

Hogy a nyomozás végül vádemeléssel, új bizonyítékok előkerülésével vagy éppen eredménytelen lezárással végződik-e, ma még lehetetlen megjósolni. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Hétvégi orvlövészek megjelenésével egy olyan történet került ismét Európa figyelmének középpontjába, amit sokan már régen elfeledett háborús legendának hittek. Ha pedig akár csak töredékük igaznak bizonyul azoknak az állításoknak, amelyeket a tanúk, egykori hírszerzők és a könyv forrásai megfogalmaztak, akkor a boszniai háború egyik legmegdöbbentőbb és legkegyetlenebb fejezete tárulhat fel végre teljes valójában a nyilvánosság előtt, több mint harminc évvel az első szarajevói lövések eldördülése után.