Nemrég találkoztam egy keresztény-konzervatív értékrendű sokgyermekes házaspárral, akik elmesélték egy hozzájuk érzelmileg nagyon közel álló fiatal lány történetét. A feleség egészen pici kora óta ismeri a lányt, s bár az utóbbi időben nem voltak vele szoros kapcsolatban, nemrég megtudták a szülőktől: lányuk tizenkilenc éves korára súlyosan depresszióssá vált, majd hosszas gyötrődés és utánaolvasás után úgy érezte, megtalálta problémái gyökerét és megoldását: szerinte egy genetikai hiba folytán nem jó testbe született. Felkeresett egy pszichológust, aki a téma „szakértője” lehet, ugyanis három találkozás után hormonkenőcsöket ajánlott, amelyet az ő javaslatára egy orvos felírt neki azzal, hogy bármikor meggondolhatja magát; sőt, a szakértő által a lány több hasonló helyzetben lévő fiatallal is megismerkedhetett.

A pszichológus által kezelt, nemi diszfóriásnak minősített fiatal lány továbbra sincs jól, de kitartóan folytatja a pszichológusi javaslat alapján orvos által felírt hormonkenőcsök használatát. Családjának viszont mindezt csak akkor mesélte el, miután már elkezdte a hormonkezeléseket, és azt kérte tőlük, szólítsák az általa kitalált fiúnéven, annak ellenére, hogy azt Magyarországon anyakönyveztetni nem tudja. A szintén keresztény-konzervatív értékrendű család tagjai ugyan személyiségük és vérmérsékletük szerint különbözőképpen – a hárítás és a tagadás különböző szintjein – reagáltak a számukra sokkoló hírre, de közös volt bennük a megdöbbenés és az értetlenkedés. Édesanyja és lánytestvére igyekeznek szeretettel elfogadni őt; apja, fiútestvére és nagymamája viszont nem tudják elfogadni a nemváltást. Így nem csoda, hogy a lány azonnal belekapaszkodott a számára érzelmileg közelálló, pótanyaként szeretett nőbe (a beszélgetőtárs házaspár női tagjába), miután az – nemrég megtudva a lány szüleitől a történteket -, felajánlotta neki a találkozás lehetőségét.

Ezen első találkozás élményeinek hatására a házaspár megrendülten mesél erről a zárkózott, művészlélek lányról, akit a feleség már pici kora óta ismer, éveken át napi kapcsolatban volt vele, “pótlányának” érzi. A lány két nála jóval idősebb testvér mellé született harmadikként, édesanyja egyéves korában visszament dolgozni, de mivel nem akarta őt bölcsibe adni, így került a hölgy szomszédként közeli, napi szintű kapcsolatba a kisgyermekkel. Mint meséli, tisztán emlékszik arra, hogy a kislány nagyon sokat sírt, amikor oviba kezdett járni, mindig őt hiányolta és nagyon örült neki, amikor egy-egy délután korábban elhozta őt az oviból. A lány a mostani találkozásukkor megerősítette: valóban nagyon várt rá, és mindig irigyelte azokat, akiket délben hazavittek. És elmesélt neki egy drámainak megélt ovis történetet is, amikor az óvónő ebédidőben igazságtalanul kirakta a folyosóra és csak egy másik óvónő közbelépésére kaphatott ebédet. (Nem egy “világvégi”, hanem egy budai óvodáról van szó.)

A beszélgetés során a lány a(z ugyancsak budai) gimnáziumi éveiből újabb traumákat elevenített fel. Talán zárkózott természete miatt sosem volt udvarlója, pedig kifejezetten széparcú lány. Iskolai rossz emlékei közé tartozik a szalagavató is, ami az érettségi előtt álló lányok számára jellemzően örök emlékű szép élmény, ő viszont a habos ruhában nagyon rosszul érezte magát, mert vékony és fiús termetűként nem tartotta magát szépnek, ezért demonstratívan rövid és vad színű hajat viselt akkor is. A nő kérdésére elmondta, nincs leszbikus hajlama, mert “őt nem érdeklik sem a fiúk, se a lányok”. Amikor megtudtam, hogy két tárgyból is szeretett volna emelt szintű érettségit tenni, de mindkét szaktanár elutasította, hogy őt felkészítse, felmerült bennem a kérdés: miért nem fordult a szüleihez. Vélhetően ebben is zárkózott természete akadályozta: amikor a tanárok többször is visszautasították, elfogadta, hogy ő valóban nem tehetséges az adott tárgyakban, és valószínűleg nem fordult a szüleihez sem panasszal, sem kéréssel – magyarázta az ismerősöm. A tanulás és pályaválasztás kérdése otthon egyébként is csak zsákutcát jelentett a lány számára: bár tehetségesen rajzol, és szívesen ment volna művészeti pályára, édesanyja arra biztatta, hogy olyan szakmát tanuljon, amit jól megfizetnek, a hobbiját pedig inkább csak mellékesen űzze. Érettségi után  édesapja elintézett neki egy jól kereső recepciós állást, amit szívből utált – személyiségéhez nem passzolt az ügyfelekkel való telefonálás és a konfliktuskezelés. Ugyanakkor a művészeti pályán továbbra sem sikerült elindulnia. Közben elköltözött otthonról, gyerekkori barátnőjével lakik. Bár vele mindent meg tud osztani, a másik lány nem több lelki barátnőnél, vannak férfikapcsolatai.

Nemrég olyan mély depresszióba került, hogy például egy hónapon keresztül nem tudott aludni, összefolytak számára a napok, és utólag nem is emlékszik semmire abból az időszakból. Amikor kicsit jobban lett, elkezdett utána olvasni, hogy kiderítse: mi lehet az ő baja, és azt “állapította meg”, hogy őt magzati korban érhette valami negatív élmény, ami miatt rossz bőrbe született. Emellett, mivel a gimnáziumban angol nyelvből sem voltak sikerélményei, az érettségi után elkezdett intenzíven angol nyelvű videókat nézegetni a neten (most már teljesen jól megérteti magát angolul). Azt nem tudni, milyen tartalmú műsorokat nézegetett, ahogy azt sem, hogy az említett magzatkori hatást ő fogalmazta meg magának vagy a vélhetően transzügyekre specializált pszichológusa adta a szájába, mindenesetre az utóbbi a valószínűbb. Hiszen ez a szakember három elbeszélgetés után megerősítette benne azt a tudatot, hogy nemi zavar a problémái forrása, javaslata alapján pedig egy orvos hormonkenőcsöt írt fel neki azzal: ha úgy érzi, hogy mégsem ez lenne az útja, akkor sincs semmi baj, mert ha abbahagyja a kezelést, akkor egy idő után minden visszaállhat a régi állapotba. A bő féléve használt kenőcsöknek egyelőre látszólag nincs hatása, ugyanakkor a pszichológusnak köszönhetően a lány megismerkedett más transzneműekkel is, így már kevésbé érzi magát egyedül. A nőnek tett vallomása szerint úgy érzi, sehol sem fogadják el – zavarja például, hogy szerinte sem a női, sem a férfi WC-be nem mehet be -, egyetlen vágya, hogy most mindenki hagyja békén, semmilyen nemű társat nem akar maga mellé; és az apja és anyja által javasolt képzések elvégzése után most még arról sincs fogalma, mihez is kezdjen magával, szakmai szempontból sem.

A családi háttérről és reakciókról érdeklődve megtudom: kedves, szerető, értelmiségi, keresztény családról van szó, ahol az édesanya nyitott, laza, életvidám és családcentrikus hölgy, aki szereti a jól fizető, magánszférában, hat órában végzett munkáját, és szívesen van családjával is. A problémákon jellemzően könnyed stílusban emelkedik felül, viszont mivel személyisége nagyon különbözik zárkózott kislányáétól, így valószínűleg a lánya gondjait is hasonló lazán kezelte-kezeli; például lányát mindig a nővéréhez küldte, ha kérdése volt, “mert ő mindent tud”. Az elsőszülött “okos nagylány” külföldön végzett egyetemet és több nyelvet beszél, mindig is nagyon szerette “cuki kishúgát”, s talán helyette is elvégezte feladatait, ha a tesójának az nem ment. Vélhetően sem az elfoglalt édesapa, sem az elvarázsolt lelkű fiútestvér nem tudott mit kezdeni a zárkózott, érzékeny, depressziós hajlamú lánnyal. Így ő, kései harmadik gyerekként beszorult az “aranyos, cuki kislány” skatulyába, akit mindenki szeret, de akivel senki sem foglalkozik igazán, aki éppen ezért senkihez sem kötődik igazán, így érhető módon általános rossz közérzetéről sem beszél senkinek.

A depresszió utáni “megvilágosodás” és bizonyára a pszichológusi megerősítés hatására viszont már képes volt elmondani a “kész tényeket” a családjának, akiket – mint említettem – egyformán sokkolt a hír, de különbözőképpen reagáltak rá. Édesanyja kétségbeesve vette tudomásul, hogy mindezt egyedül, szülői engedély nélkül végig tudta csinálni, és három elbeszélgetés elég volt ahhoz, hogy hormonkezelést kapjon, de nem akarja elveszíteni, így azt mondja neki: “Nem baj, így is szeretünk”. Édesapja viszont felismerte, hogy depressziós, és próbálja szakszerű kezelés felé terelni, egyelőre sikertelenül. Azt a kérését, hogy az általa kitalált fiúnéven szólítsák, a családtagok egyike sem tudta megtenni: van aki eredeti nevén, és van, aki a gyerekkori (nemsemleges) becenevén szólítja. A lány egyébként a közösségi oldalán is megváltoztatta a nevét, s bár profilja nem felismerhető, de árulkodó üzenetet mutat; és ahol korábban lánynevén volt megjelölve, ott most fiúnévvel szerepel. A lánynak bizonyára hiányzik, hogy valakivel bizalmasan megossza a problémáit, hiszen ismerősömnek hálás volt a több órás beszélgetésért, és jelezte neki: nagyon szeretné, ha folytatnák.

Nemcsak a vér szerinti, hanem a baráti családot is nagyon megrázta ezt a dráma. Kérdésként merült fel bennük, hogyan találkozzon gyerekeikkel, akik ugyancsak régóta ismerik őt, de nem fogják tudni értelmezni problémáját. Így abban maradtak: gyerekeinknek nem mondják el a helyzetet, és amíg nincsen látható hatással a hormonkezelés, addig szívesen engedik találkozni is őket vele. Emellett a “pótanya” nagyon szeretne vele rendszeresen találkozni és beszélgetni – erősen bízik abban, hátha ő lehet az, aki mellett a lány magára talál, rájön, hogy mégsem ez az útja, és megállítja ezt az őrületes folyamatot, mielőtt nem késő. Már most erős megérzése, hogy a lány is erre vágyik…

Antal-Ferencz Ildikó,

szabadúszó újságíró

Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Pixabay