Változtatások nélkül közöljük Bálint Botond írását, amely a Magyar Nemzetben jelent meg.

A szavakkal, fogalmakkal űzött különös játék, hogy identitásnak vagyunk kénytelenek hívni az identitásnélküliséget. Kialakult ugyanis egy embertípus, akinek semmiféle hagyományos emberi identitása nincs.

Nincs etnikai, vallási, lokális identitása, és tulajdonképpen nincs értelmezhető politikai identitása sem. Nincs szakmája, hivatása, csak a formátlan ködös szabadságával azonosul, mindig, tényleg mindig a társadalom, az ország, a nemzet működéséhez szükséges kötelezettségek alapján definiálja magát.

Ez az embertípus a XIX. század nagyvárosaiban kezdett kialakulni, és a generációk óta jólétben élő nagyvárosi hobbiszubkultúrák biztonságában hízott politikai osztály méretűre.

Nyugat-Európából és Amerikából szivárgott be hozzánk a modern individualista liberalizmus eszméje a hetvenes évektől kezdve, de most jutottunk el oda, hogy a külföldre szakadt exkommunisták, „eximpexesek” és a kint maradt hírszerzők leszármazottai, akik nálunk sokkal tökéletesebben illeszkedtek bele a kapitalizmusba, visszatérjenek az óhazába. Ezek az emberek azonban nem az Egyesült Államokban, Kanadában, Berlinben, Párizsban éltek, nem ismerték meg az amerikai, a német, a francia kultúrát, nem váltak amerikaivá, németté, franciává.

A Momentum vezérkarának külföldi tagjai egy klasszikus nemzetközi környezetben szocializálódtak, hozzájuk hasonlóan minden nemzeti kulturális gyökerüktől megfosztott emberek között. Az ilyen környezetekben az emberek értelemszerűen azt keresik és azt értik, ami angol nyelven elmondható.

Hiába beszélnek ezek az emberek nagyon jól „angolul” vagy „amerikaiul”, az egy kulturális mélység nélküli angol, amelyen nem lehet a beszélők egyikének a kultúráját sem megmutatni. Ezek az emberek a Twitter–Starbucks–Facebook–YouTube és hasonló entitások által definiált világban cseperedtek fel.

Ezt hívják és gondolják teljesen komolyan európai identitásnak. Hiába beszélnek tökéletesen magyarul is, ez a magyar nyelv egyáltalán nincs lehorgonyozva a magyar valóságba, a magyar kultúrába, ez tartalmilag ugyanannyira üres, mint a kommunista diktatúrák pártzsargonja a rendszer vége felé, vagy a mindenkinek megfelelni akaró politikusbeszéd Nyugaton, amelyekben semmiféle hibát nem lelhetnek a liberális ideológia legnagyobb tudorai sem.

A Momentum nem egy generáció, hanem egy kulturális defektus kifejeződése, a generációs jelleg csak szociológiai következmény (életkor) és kommunikációs eszköz. A magyar közvélemény, a magyar szavazók most először találkoznak egy olyan politikusréteggel, amelynek nincs semmiféle magyarságtudata. Igazából még azt sem tudhatjuk, hogy a momentumosok tudják-e, hogy a magyar identitás és sok másik is hiányzik belőlük.

Lehet, sőt valószínű, hogy ezt ők nem élik meg hiány­ként, hiszen már a szüleik sem tekintettek a hazájukként Magyarországra, a gyermekeiket pedig nyilvánvalóan arra nevelték, hogy ez az ország egy nem jó hely. Egész életükben arra tanították őket, hogy ők felsőbbrendűek azoknál a magyaroknál, akik hatalomra segítették és hatalmon tartják Orbán Viktort.

A momentumosok soha nem kérdezték meg maguktól, hogy honnan van az a kapcsolatrendszer és pénz, amely villámgyorsan az európai politika élvonalába repítette őket, mindenféle előzetes politikai és emberi teljesítmény nélkül. És ez a „siker”, amelyet a liberális propagandasajtó és a nyugati liberális elit körbeforgó és önjutalmazó rendszere folyamatosan igazol a saját maguk által osztogatott díjak, címek és erkölcsi magasztalások tömegével, a jól kondicionált ellenzéki szavazóknak is vonzóvá teszi őket.

A Momentum vezetőinek európai identitása egy nagyvárosi, munka nélküli aktivistaéletből táplálkozik. Magyarországon csak Budapesten, zömmel a belvárosi kerületekben lehet megtalálni ennek a politikustípusnak a hazai megfelelőjét. Az SZDSZ végtelen korruptsága azonban megakadályozta, hogy a következő generáció olyan politikusréteggé fejlődjön, mint Németországban a Zöldek és az Antifa, vagy mint Amerikában a Demokrata Pártot éppen felzabáló agresszív szélsőliberális csoportok. Ezért döntöttek valahol valakik, hogy ezeket az embereket importálni kell hozzánk.

Attól tartok, mi, jobboldaliak nem félünk eléggé ettől az aktivizmustól. Ez a fajta aktivizmus utoljára az ötvenes években volt divat, a kommunisták akkor tudtak ezerszámra főmunkaidőben alkalmazni olyan embereket a politikai rendőrségen kívül is, akik teljesen az emberek agymosásának szentelhették az idejüket.

Ezek az emberek az egész életüket ennek szentelik és ezt meg is tehetik, hiszen felső-középosztálybeli életszínvonalat is adnak mellé. A recepteket, eljárásmódokat készen kapják, azok is helyi szintre optimalizált másolatok, ahogy ők is valami megtervezett aktivista ideáltípusának a klónjai csupán. A Momentum nem gondolkozik, nem politizál, a Momentum végrehajt.

Tulajdonképpen ezt nem is titkolják, hiszen tekintet nélkül a belpolitikai következményekre, bútoroznak össze bármelyik magyargyűlölő románnal, szlovákkal vagy szélsőnacionalista ukránnal a magyar kormány ellen, bármilyen nemzetközi szituációban.

Európai parlamenti szerepvállalásuk is értelmezhetetlen nemzeti és nem mellesleg demokratikus keretek között. Minden jobboldali kormány liberális ellenzéke gyűlöli a konzervatívokat, de egyetlenegy sem vállalja fel nyíltan, hogy az EU és a NATO segítségével akar nem is feltétlenül nemzeti parlamenti választásokon, hanem akár külföldi erők hathatós segítségével hatalomra kerülni.

A Momentum mind az európa parlamenti, mind az önkormányzati választásokon hatalmas technikai támogatást kapott külföldről, hogy a közösségi médiában elérje a potenciális szavazóit. Erre egyetlen másik ellenzéki párt sem volt képes, mert nem kaptak ilyesfajta segítséget, hiszen nem velük akarják hosszabb távon leváltatni a jelenlegi kormányt.

A Momentum arcai politikai robotok, van egy rendkívül egyszerű programjuk, de nincsenek olyan érzelmeik, amelyek a nemzeti múlthoz, az elszakított nemzetrészekhez, az erdélyi tájhoz vagy a magyar kultúrához fűzné őket. A jobboldali értelmiség, sajtó és közvélemény jelenlegi legfontosabb feladata megértetni mindenkivel, hogy milyen új ellenfeleink vannak. Ezek az új politikusok tulajdonképpen ismeretlen emberek a mi világunkban, az érzéseink, sőt a létezésünk sem érdekli őket. A Momentum jövőre vonatkozó terveiben, ahogy egyébként annak idején Gyurcsányéban sem, nem szerepelnek még azok sem, akik rájuk szavaznak. Csak elvek, emberek nélkül.

Miután ez a politikai embertípus lényegesen különbözik a náciktól és a kommunistáktól, nem is tanultuk meg még kezelni a problémát. A kommunista nemzetköziség is számolt a helyi jellegzetességekkel, a nácik pedig egyenesen az etnikai identitás túlhajtásával, vérségi alapon fogalmazták meg magukat. Sztálin után még a kommunisták is belátták, különösen Közép-Európában, hogy az eszme nem működik.

De több nemzedék szenvedése kellett, hogy ez nyilvánvaló legyen legalább azoknak, akik ugyan hittek benne, de elszenvedni is kénytelenek voltak a hétköznapi szocializmust. Akik viszont jól éltek alatta, azok máig nem gondolnak rá rossz szívvel, különösen a pártburzsoázia névtelen prominensei, akik a hatvanas évektől nyugati színvonalon és módon tudtak élni az általuk is működtetett diktatúrában.

Ezeknek a minden erkölcstől és identitástól mentes embereknek a szellemi leszármazottai tértek most vissza, és ugyanúgy csak erőforrásnak tekintik Magyarországot, mint a felmenőik.

A baj az, hogy újra és újra meg fognak lepni bennünket, mert sem a bennük lakozó ürességet nem fogjuk soha megérteni, sem a céljaikat nem tudjuk elképzelni. Ahogy a kommunistákét és a nácikét sem tudta egyetlen normális ember sem.

Bálint Botond