Kaptunk belőle valamennyien, gondos teremtő kezek bebugyolálták az útravaló tarisznyánkba, amikor nekiindultunk a földi életnek. Kincs ez a javából, a legegyszerűbb és legkevésbé költséges módja az életben való gazdagodásnak, s bármikor előhívható. A hívők a legerőteljesebb nyilatkozatnak tartják Isten felé, neve is van a magyar nyelvben ennek a szubjektív, személyes szívnyitogatónak: hála. Ez az érzés öntött el, amikor „Fehér Farkas” sikeréről olvastam a világhálón szeptember elején. Több, mint egy kilométeres lövésével világrekordot ért el Mónus József íjász, aki az Egyesült Államokban 80 centiméterrel javította meg a 29 éve fennálló csúcsot. „A nyílvessző földet ért Nevada végtelen pusztaságában, és ez a világrekord Magyarországé. A világranglistán ott lesz mellette egy zászló, a magyar zászló. És amíg ezt a rekordot túl nem lövik, ez a zászló hirdetni fogja a világnak a magyar emberek hitét, munkáját, állhatatosságát.” A magyar versenyző hatodik kísérletét csak hosszas keresés után találták meg a hihetetlen mutatóval, 1063,59 méteres eredménnyel. „Valakinek csak 80 centiméter. Nekem egy egész élet munkája van benne. Mert egy világrekord nem akkor születik, amikor a nyílvessző földet ér, hanem minden egyes napon, amikor az ember a fáradtság és a fájdalom után újra feláll és ismét megfeszíti az íjat”, nyilatkozott az eredmény után a hagyományőrző távlövő sportoló, aki évente gyakorlásként 250 ezer vesszőt lő ki az edzésein. Hála a hajdúnánási Fehér Farkasnak!
Érdes korban élünk, több évszázada építgetjük az anyagelvű világot, erősítjük hozzá az agy balféltekéjét, mint szilárd talapzatot, a tudomány tiszteletének parancsa alatt. „A bal félteke a professzori okos agyunk, a tudomány nyelvét használja, és lebecsült társával /érzelmi agy, jobb félteke/ viszontagságos, diszharmonikus kapcsolatot tart fenn” – olvasható Bagdy Emőke szakpszichológus professzor Az eltűnt remény nyomában című könyvében. A magát mindenhatónak képzelő, gőgös racionális kultúra lenézi, mellőzi és megnyomorítani igyekszik a szubjektív érzelmi tudat létét, hatásait. Ezt mi is naponta tapasztalhatjuk, ennek ellenére, ki tudja miért, talán üzleti megfontolásból, de a hálának van világnapja, minden évben szeptember 21-én. Lehet, hogy a növényekre gondoltak a kitalálók. Kétségtelen, hogy van valami delejes kapcsolat a zöldek és gondozóik között, s az embert igazi hála érzése hatja át, amikor a befektetett munka megannyi dús új hajtással, bimbóval, kibomló virággal festi színesre a reggelt. De az állatokra is gondolhattak a világnapok manipulátorai, ráadásul az élővilág lekötelezettsége oda-vissza működik. Régi tapasztalat, hogy a házi kedvencek előbb-utóbb hasonlítanak a gazdáikra és képesek a feltétel nélküli szeretetre, hálára. Itt van mindjárt a kutya, aki barátunknak érkezik közénk. „Mielőtt még felnyitná a szemét, már hisz bennünk; még mielőtt megszületne, máris az embernek adta magát” – valószínűleg maga is gazdi volt a Nobel-díjas belga drámaíró, Maurice Maeterlinck, ha ilyen mély érzéssel ír sokak négylábú kedvencéről.
Egész életemben edzettem a tibeti bölcsességre, miszerint az a szív, amely megtanult bízni, békében lehet a világgal. Így jutottam el oda, hogy őszintén azt gondolom, hogy a rossz sem céltalan a földi létben. Itt van például ez az ajándék nekünk az 1956-os forradalom 70. évfordulójára. Az új kormány szándékai szerint végképp „feltöltik a múltat”, október 22-én nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat. Huszonnégyezer úgynevezett, hírhedt -6-os karton válik megismerhetővé, Ruff miniszter nyilatkozta, amit magam is hallottam, hogy ez 60 ezer családot érint, de sajtóhírek arról is szóltak, hogy ez bizony 90 családnak fájhat majd. A témafelelős politikus azt is aláhúzta, hogy nem tesznek különbséget azok között, akik ügynökök voltak, vagy akiket csak nyomásra beszerveztek, és aztán soha nem jelentettek semmit. Hamarosan kiderül, hogy végül mi kerül fel a világhálóra, az összes dosszié valószínűleg nem nyílik meg mégsem, hiszen az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 5 kilométernyi dokumentumot őriz. Ha valamennyit sorba állítanánk, a Jászai Mari tértől a Boráros hídig érne a papírkígyó Budapesten. A részleteket majd megismerik az érdeklődők, de addig is hajrá, hadd fájjon! Azt tudjuk, hogy a rendszerváltás napjaiban sok iratot megsemmisítettek, egy másik adag titkos helyekre került, zsarolási céllal. Az érintettek nagy része már meghalt, az élők kínpadra feszítése meg most újra indulhat. De tegyük félre az érzést, hogy mindez csak a szűkszívű züllesztők újabb bosszúhadjárata és érezzünk inkább hálát! Talán vége lesz a tortúrának, 36 év után lecsendesülnek a hullámok, kitisztul a horizont és elmondhatjuk: bevégeztetett. Hiszen a szemet szemért elv csak arra jó, hogy mindenki megvakuljon.
Tudom jól, a ráció uralmának korában csak vágyakozni lehet az emelkedettre, megvalósítani annál nehezebb. A hála nem politikai kategória, ismerjük Pozsgay Imre elhíresült mondását és igaz az állítás. Még korrekt viszony, elismerés sem jár nekünk, magyaroknak a német újra egyesülés segítéséért, az ötödik éve hazánkba özönlő ukrán menekültek ellátásáért, Európa határainak védelméért, sőt, a kovid járvány idején időben érkező lélegeztető gépekért is megtorlás jár a korábbi kormánynak. De bárhogy támadja is a törekvést a tudomány terrorja, az ember földi útja során mást sem tesz, mint keresi az utat fölfelé. A lélek meg ügyes, mint egy akrobata, kibújik mindegyre az információs rabiga alól és képes hálát érezni. Néha nagyon egyszerűen, mint a mesék Homérosza, Ezópus: a hála azt, amink van, elegendővé változtatja. S ha belejöttünk, elfogadjuk, még fokozhatjuk is, próbáljunk szóba elegyedni embertársainkkal, amúgy keleti módon, mint a mongolok. Ők állítják: „egy jó szóban három télre elegendő meleg van”. Most, amikor veszélybe került a rezsicsökkentés, ez a bűvös mondat nagy kincs, alkalmazzuk bátran, tüzet gyújthat, legalább a szívünkben.
Írta:
Kiss Gyöngyi
