A politikai műveltség napi szinten nemigen használt szókapcsolat, de tartalmi jegyeit és abból származó következményeit annál inkább megéljük. A politikai műveletlenség ezzel szemben nem a lexikális hiányosságra utal, hiszen lehet valaki elméletileg felkészült, ha egyébként katasztrofális megoldásokat képvisel a politikai döntésekben.
A közvéleménnyel együtt a politikusok nagyobb része is hajlamos összekeverni a politikai stratégia és taktika viszonyrendszerét, amikor a taktikát – főként egyéni vagy marginális oknál fogva – a stratégia elé helyezik. Ez pedig mindig zsákutcába, illetve – kiélezett történelmi helyzetben – katasztrófák kialakulásához vezet. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a stratégia tömör formában megfogalmazott, egyértelmű és hosszú távon megvalósítandó cél, melyet a taktikai megoldások építenek fel, miközben nem keresztezhetik a stratégiai irányt. Akkor sem tehetik, ha időnként a taktikai megoldások a pillanatnyi körülmények függvényében szélsőséges kitüremkedésekkel is járnak.
A választók részéről idealizált – bár jogos elvárás –, hogy a közélet szereplői a politikai műveltség magas fokán álljanak. Ugyanakkor, a támogatandó idealizmus nem tud kiteljesedni a politikai küzdőtéren. Mostanság a hatalomban lévőktől erkölcsi értelemben – sajnálatosan – csak azt lehet elvárni, hogy a szólamokon túl tetteikben igyekezzenek a társadalom többségének érdekét szolgálni. Korábbi századokban inkább jelen volt a politikai felelősség és még az adott szó erkölcsisége is előbukkant, de azóta sok mindent „törölt” az új világ.
Ezzel együtt korunk legfontosabb stratégiai kérdése: háború vagy béke? Minden más téma ehhez képest taktikai szintű, legyen az gazdasági, kulturális vagy akár szociális irányultságú, hisz minden alárendelt szerepet kap a „háború vagy béke” stratégiai kihívásához képest. Ez nem belátás, hanem elfogadás kérdése! Ha így közelítünk, látható módon Európában az értelmiségi elit politikai műveltsége a kihívásokhoz mérten alacsony szintű. A béke támogatása a kormányon lévő pártok esetében elenyésző mértékű. Mégis, kiátkozásuk napi szinten valósul meg a többiek, a háborúpártiak részéről.
Történik mindez olyan élethelyzet közepette, amikor a XXI. század valódi stratégiai kérdése sokkal inkább így hangzik: béke vagy béke? A háború ugyanis már retorikai formában is értelmetlen, amennyiben a háború alatt nagyhatalmak közötti szuperfegyverekkel végrehajtott összecsapást értünk. A tudományos számítások szerint egy ilyen típusú ütközet ötmilliárd ember életét, és Európa 99 százalékának elpusztítását jelentené szinte azonnal. Vagyis felmerül a kérdés, miért beszélünk egyáltalán világháborúról, amikor ilyen egyszerű a képlet?
Századunk látszólagos békéje is bőven produkál belső és külső konfliktust, ember és ember, gazdasági érdek és konkurencia között, ahogy politikai pártok és erőterek is naponta állítanak föl lövészárokhoz hasonlatos ütközőzónákat. De legalább a látszólagos béke belső háborúi taktikai értékűek, és nem jelentenek vészjósló forgatókönyveket, még akkor sem, ha a békétlenség általában is átok az emberiségen. Ami miatt a fenti mondatok kikényszerültek a cikk írójából, az kifejezetten belpolitikai természetű. Mivel a magyar társadalom indulatait a nemzetközi térben kulmináló események erősen befolyásuk alatt tartják politikai műveltség szempontjából, elégedettnek kell lennünk a magyar kormány stratégiai értékítéletével, ami a háború és béke kérdését jelenti. Ugyanakkor belpolitikai témájú ügyekben a közvélemény egyre gyakrabban fogalmaz meg kritikai álláspontot, ami rendben is lenne, ha ezzel egy időben nem támadnák a magyar kormány által képviselt külpolitikai stratégiát még olyanok is, akik egyébként korrekt és megfelelő politikai műveltségű embereknek tűnnek.
Megjósolható, hogy a következő hónapokban az utca is életre kel majd, politikai értelemben még inkább megélénkül. Egymást követhetik a megmozdulások, rendezvények, demonstrációk és állásfoglalások. Fontos és kevésbé lényeges mondatok fognak elhangozni, biztatva a reményt keresőket, mutatva a valós vagy vélt kiutat a nemzetközi térben zajló borzalomból. A kritikai hangok más-más alaphelyzetből igyekeznek befolyásolni a közvélemény tudatát.
Az egyik véleményköteg olyanoktól származik, akik féltő jóhiszeműséggel, de a stratégiai és taktikai célokat óvatlanul is felcserélve közelítenek a problémákhoz, amivel képesek éppoly kárt okozni, mint országunk valódi ellenségei. Például követelni fogják, hogy Magyarország lépjen ki a NATO-ból, ami viszont – emberi számítás szerint – azonnal NATO-katonák által történő megszállásunkat vonná maga után. A megszállás brüsszeli indoka az lenne: „Az Orbán-kormány oroszbarát, és kilépése a katonai szövetségből egyértelműen bizonyítja diktatórikus mivoltát”. A nemzetközi közvélemény pedig mélyen hallgatna, ahogy hallgatott 1956-ban is. A másik kritikai irány a nyíltan belpolitikai feszültségre törekvő külső gazdasági erőtér által támogatott/pénzelt narratíva lesz. Vagyis bármit tesz a jelenlegi kormány, még intenzívebb kritikával számolhat mindkét irányból.
Ilyen körülmények között hogyan fejleszthető a politikai műveltség? Lehet-e egyáltalán eligazodni a jóhiszeműség és az álnokság retorikája között, miközben mindkét irányból elvileg jól hangzó szólamok érkeznek majd? Nem lehet, hanem kötelező megérteni a lényeget: „Tedd a józanság értelmét és hidd el az emberség szavát”. A képlet tehát egyszerűbb, mint hinnénk. A politikai elsődlegesség háttérbe szorult, helyére a társadalmi érdek kapaszkodott. Nem a zászlók színe a lényeges, hanem a széljárás iránya és erőssége. Nekünk pedig, a csöndes többségnek a legnagyobb erényünket kell élesíteni. Nincs idő félreértésekre, nincs hely eltúlzott lépésekre és egymás iránti ellenséges indulatokra. Különben úgy ötmilliárdan, együtt az európai földrész 99 százalékával, örökre megsemmisülünk.
Ezt pedig nem akarjuk!
Forrás:Magyar Nemzet
