Európa füstös, felégett földjét hamarosan visszaveszi tőlünk a természet és sűrűn benővi, beteríti a romlás virágaival- ez jutott eszembe sokadjára, amikor belebotlottam, egy érzelmileg számomra még mindig sokkoló hírbe. Földrészünk egyelőre főleg szellemi szinten perzselődik, de ezt cáfolni látszik a közelmúlt, amikor is megint kigyulladt többek között Görögország: égnek az erdők a fővárosban, Krétán, Korfun és főleg Rodoszon. Igaz, a mediterrán éghajlathoz hozzátartozik a nyári erdőtűz, bizonyos növényfajok csak a hő hatására pattantják szét a magházukat, hogy szaporodni tudjanak, a leégett táj hamar rendbe hozza magát és újra kivirul. Az esetek száma azonban vésztjóslóan növekszik és egyre gyakrabban felvetődik a szándékosság kérdése is. Tavaly nyáron Athénban, most Sissi szigetén lobbantak fel a lángok egyszerre több helyen, azonos időben. Amúgy, ezen a nyáron Hellasz földjén eddig 667 esetben keletkezett tűz, öt ember meghalt és megsemmisült 50 hektár erdő.

De térjünk vissza az első hírhez: néhány hete, júliusban Bajorországban, egy nürnbergi istenházában pornográf kiállítás nyílt. Bővebben kifejtve annyi történt, hogy a protestáns Szent Egyed templomban -az egyházi felelősök rábólintásával – egy magát képzőművésznek, filmrendezőnek valló egyén, Rosa von Praunheim férfiak üzekedését láttató képeket állított ki. A műveket Isten Fiának arcképe keretezi, az installáció címe pedig ez: „Jézus szeret”. Az „alkotó”, Rosa valaha férfi volt, de ez talán nem is érdekes, szerintem inkább jegyezzük meg annak a karakán protestáns újságírónak, Helmut Matthiesnek a nevét, aki mindezt közzétette, mert manapság Németországban ehhez bizony bátorság kell. Kommentár nincs, csak ajánlott irodalom azoknak, akiket érdekel: a magyar médiában számos hozzászólás, vitriolos cikk született erről a provokációról. Lassan hozzá idomulunk a napi ütésekhez, azokhoz, amelyekhez nem lenne szabad hozzá szoknunk. Ott tartunk, hogy a mesterséges intelligencia akár egy új Bibliát is írhat számunkra, legalábbis ezt hangoztatják egyes haladó írástudók. Szerintük közel a Homo deus, a magát Istennek képzelő embertípus megvalósulása. Alig várjuk, micsoda perspektíva! Új dimenzióban szárnyalhatunk a Világmindenségbe.

Évek óta kínoz a gondolat, hogy mennyit változott, mivé lett a germánok földje. A föld, amely egykoron például a zseniális muzsikust, Johann Sebastian Bachot adta a világnak, „Ki vont a világ bozótjába, ártó hatalmak ellen bűvös kört, hogy ívén belül a Rend szigorú mértanát építse föl?” Hová lett a haza, ahol a népdal olyan édes, hogy az ember elolvad a harmóniától, ha megszólal és táncolni van kedve még akkor is, ha ágyban fekszik betegen? Az én tudásomat meghaladja a válasz, de azt újra arcomba tolta a valóság, hogy hol tart most Németország. Július végén Bayreuthban bemutatták Richard Wagner Parsifalját, vadonatúj rendezésben. Követtem a közvetítést és végtelenül szomorú lettem. Lehetne jól hangzó szakkritikával leírni, miszerint hatásos tömegmozgatás, nagy formákra épülő szokatlan térkonstrukció segíti a morális válságban vergődő mai korra fazonírozott új értelmezést, de lényegre törőbb, és főleg sokkal jobban érthető a lengyel muzsikus, Krzysztof Penderecki korábbi megállapítását idézni: „A modernizmus elárulta a szellemet és az Istent.” A Parsifal a zeneszerző utolsó, korszakos műve. A Grál legendát állítja a középpontba, a megváltás és megújulás egyetemes témáját. Wagner megfogalmazása szerint az opera „színpadi-ünnepélyes felszentelési darab”, amely a művészet gyakorlását ünnep rangjára emeli. Most, 2023-ban Bayreuthban, már a nyitány alatt szeretkezést imitáló, öreg pár vonaglik a színpadon, miközben egy modern fickó mindezt, aprócska kamerával rögzíti. A szereplők ócska rongyokban, dromedár bakancsban énekelnek, mi több, Parsifal gatyában, zokniban, rongyos pólóban /hátulján felirat „Remember me”/ enged Kundry csábításának, a fináléban, a végső megdicsőülés állapotában pedig a Grál kelyhet valami űrállomás, vagy atomreaktor szerű roncs tövében emelik a magasba. Az amerikai rendező biztosan elmagyarázná mindennek a miértjét, de arra nekem aligha tudna meggyőző választ adni, hogy a művészet lelket felemelő céljával ellentétben, miért tesz súlyos lépéseket azért, hogy percenként lehúzzon bennünket a rögvalóságba. Sőt, még csak nem is oda, hanem az alantasba, az ördögi minőségbe. A bayreuth-i publikum azonban -velem ellentétben- értette az idők szavát, vevő volt az új értelmezésre. A nézőtéren főleg meglett korú, jól öltözött, decens urak és hölgyek ültek, a bravózás, a tapsvihar húsz percig tartott.

Felmerül a jogos kérdés, hogy miért kínlódtam végig ezt a 260 percet? Van válaszom: Elina Garanca miatt. Ez a lett énekesnő ma vitathatatlanul a világ legnagyobb mezzoszopránja. Kundry szerepében olyan alakítást nyújtott, hogy elállt a lélegzetem. Ha akarta volna, leénekelhette volna a bajor operaház csillárját, azt is kivívta, hogy egyedül őt, méltó jelmezekbe öltöztessék ezen a premieren. Azt nem tudom, hogy kikötötte-e, hogy rongyokban nem lép fel, vagy csak egyszerűen a belőle áradó tehetség, tartás, szépség, nemesség vont köré pajzsot a romlás virágai ellen. Ezt húzta alá az is, hogy a tapsrendben a színpadra ő jött ki utolsónak, nem a főszereplő Parsifal. Áldja meg az isten ezt a csodanőt! Talán benne és a hozzá hasonlókban bízhatunk, hátha a mostani bomlott rendben ők lesznek azok, akik az európai kultúrát „a foguk között tartva átviszik a túlsó partra.”

Kiss Gyöngyi