Sem Hillary Clinton, sem Kamala Harris nem történelmi érték, meg sem közelítik Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök asszony képességeit.

Joe Biden visszalépése az amerikai elnökjelöltségtől nem igazán meglepő, ha életkorát s szellemi és fizikai leépülését tekintjük. Az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy a Demokrata Párt miért női jelöltben gondolkodik. Gyakorlatilag már négy évvel ezelőtt is tartotta magát a spekuláció, hogy azért Joe Biden, mert alelnöke, Kamala Harris a ciklus közben átveheti tőle a stafétát, amikor Bident – egészségi okokra hivatkozva – „megkérik”, hogy mondjon le.

Úgy tűnik, eljött a pillanat. Bár Biden csak arról mondott le, hogy újra induljon, és önmaga helyett alelnökét, Kamala Harrist javasolja elnökjelöltnek. Ezzel a sajátos megoldással tudták bizonyos érdekkörök elérni, hogy Kamala Harris lehessen a demokraták részéről Donald Trump kihívója az amerikai elnöki székért folytatott küzdelemben.

Hogy ez régi koncepció-e vagy „hirtelen felindulásból” keletkezett, nem mérvadó. Az viszont tény, hogy nem Harris asszonynak találták ki ezeket a politikai magasságokat, amint azt alelnöki ténykedése több formában és alkalommal sajnálatosan bizonyított is. Származása szintén üzenet az amerikai társadalomnak, ha az Egyesült Államok alapítóit elsősorban európai hátterű kultúrával azonosítjuk. Természetesen sok minden változott a századok során, miközben egy újabb rejtély megfejtést igényel. Leginkább az, hogy a Demokrata Pártot a háttérből irányítók miért kizárólag női jelöltben gondolkodnak. Emlékezzünk vissza két ciklussal korábbra, amikor Donald Trump a demokrata Hillary Clinton asszony ellenében nyerte meg a választást. Persze azt se feledjük, hogy Hillary Clinton vereségét követően meglehetős amazoni retorikát alkalmazva küldte híveit Amerika nagyvárosainak utcáira törni-zúzni, valamint pocskondiázni az Egyesült Államok törvényesen megválasztott elnökét. Azt a szimbolikát – az elnöki hatalom jelképét – alázták meg semmivel nem magyarázható gyalázatos módon, amely struktúrájában és alkotmánya szellemében képes ezt a kontinensnyi országot nemzetként konszolidálni, a rendkívül heterogén etnikai és kulturális hátterű bevándorlók tömegét egységbe forrasztani.

A formális és valós stabilitás érdekében a választók mindig fehér amerikai keresztény férfiakat választottak elnöküknek. Ciklusokon át ez a gondolatiság elfogadott volt a választók fejé­ben. Ez Barack Obama jelölésénél és megválasztásánál változott, Clinton asszony jelölésénél pedig végleg eltűnt mint konszenzuson alapuló politikai koncepció. Ez nem lenne baj, ha kezelhető tartalmat jelölne a változó politikai megfontolás. De sem Hillary Clinton, sem Kamala Harris nem történelmi érték, meg sem közelítik Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök asszony képességeit, de leginkább a nemzeti értékekről vallott vízióját. Ha így nézzük, képességeiket tekintve ezek a hölgyek egyértelműen csak bábok és megtévesztő szimbólumok egy káoszba kényszerített amerikai társadalomban. Megjegyzésre érdemes, hogy az emlegetett Clinton asszony esetleges jelölése Kamala Harris helyett a mostani választáson is felmerült a politikacsinálók fejében, bár most nehezebb mutatvány lenne a jelölését lemenedzselni, mint nyolc évvel ezelőtt. Mindezek tükrében a kérdés továbbra is az: miért egy nőt szeretne a háttérhatalom Amerika elnökeként? Ráadásul volt alkalmas demokrata jelölt, például Robert F. Kennedy Jr. – a merényletben megölt volt amerikai elnök, J. F. Kennedy unokaöccse –, aki továbbvihetné a Demokrata Párt tradícióit. Egyedül az ukrajnai konfliktus folytatását kérdőjelezte meg, eltérő álláspontot képviselve. Nyilván ezért nem lett demokrata jelölt, meg ráadásul férfinak vallja magát. Apropó, férfi – ha már csapongunk –, Kamala Harris egyik belső munkatársa, Eric Lipka hétvégeken mint „drag queen” kapcsolódik ki a fáradságos egész heti munkából. A „mesterséges másság” tolerálható-e vagy sem, azt most hagyjuk, de a drag queen szerepben tetszelgők nem igazán valók a társadalom normális világába és különösen életveszélyes döntési pozíciókba helyezni őket. Mégis, hasonló figurák egyre nagyobb számban bukkannak fel Clinton és Harris asszony környezetében.

A női jelölt üzenete a politikai érvektől függetlenül is megfejtést igényel. A nő, az anya, a gondoskodó ember, vagyis az élet szimbóluma mit keres a harcmezőn? Normális világot hordozó korokban, ha a nők politikai demonstrációkat szerveztek, elsősorban a béke érdekében, az erőszak ellenében tették. A most tárgyalt amazonjaink olyan baráti társaságokhoz tartoznak, mint Ursula von der Leyen vagy a német külügyminiszter, Annalena Baerbock, akik lelkesen szorgalmazzák Ukrajna földjén a vérontás folytatását. Nyilván nem lehet más az ok, mint hogy jó katonaként eleget tegyenek az őket támogató és kinevezésüket segítendő háttérhatalom üzleti érdekeinek. S ebből következően mondja valaki, hogy nem állt a feje tetejére a világ.

Lehet persze ennél egyszerűbb spekuláció is a női jelöltek favorizálása mögött. Mielőtt e síkos pályára merészkednénk, sietve jelentsük ki, hogy e sorok írója nem tartja magát kirekesztőnek, különösen a hölgyek képességeit illetően. Hiszen sok férfiú honfitársához hasonlatosan a saját családján belül is megdönthetetlen bizonyítékokkal rendelkezik, hogy a nők nemcsak szépek, hanem okosak, kreatív adottságok birtokosai és vitában bármikor képesek felülmúlni a célkeresztbe került férfit. Mindezért nem kizárt, hogy pusztán spekulatív matematika türemkedik elő a „legyen nő a jelölt” koncepció mögül. Bizonyos kimutatások artikulálják, hogy az aktív választók nagyobb száma a gyengébb nemből kerül ki, talán ezért tételezik fel, hogy a szavazáson részt vevő nők nyilván majd női társukra kívánják adni a voksukat.
Azért álljon itt egy európai elme (Karinthy Frigyes) intelme: „Férfi és nő. Hogyan érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi nőt – a nő férfit.”

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Földi Lálszló