Katolikusként nemigen hiszek a számmisztikában és babonás sem vagyok. Van azonban egy hátborzongató „együttállás”, ami mellett nem mehetek el szó nélkül.
Június 4-e van.
Ez a hír 1920 előtt – pestiesen szólva – a lőtéri kutyát sem érdekelte volna. Tudniillik június 4-e ugyanolyan dátum volt, mint a többi. Nem történt sem jeles, sem gyászos esemény ezen a napon.
Aztán a történelem, vagy talán inkább a Gonosz malmai őrölni kezdtek, és 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban bekövetkezett az addigi világ egyik, ha nem a legnagyobb igazságtalansága. Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország vezetésével az első világháború győztes hatalmai egy íróasztalon, ceruzával és vonalzóval szétszabdalták az ezeréves Magyar Királyságot, területének és lakosságának kétharmadát a szomszédos államokhoz csatolták. Még az ugyancsak vesztes Ausztria is gyarapodott hazánk rovására.
1920-tól kezdve tehát nem lehetett kérdés, hogy június 4-e a magyar nemzet legszomorúbb gyásznapja, a trianoni országvesztés pedig a legnagyobb tragédiája.
Igen ám, csakhogy a Gonosz ezután sem tétlenkedett. A második világháborút követően, 1946-ban, a magyar nemzet megkérdezése nélkül, teljesen illegitim módon megváltoztatták hazánk ezeréves államformáját, majd három évvel később a kommunisták erőszakos úton megragadták a hatalmat, és kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.
S itt szépen, lassan el is érkezünk egy újabb június 4-éhez, egy újabb nemzeti tragédiához. Több mint szimbolikus, hogy a kommunista törvényhozók 1956-ban éppen június 4-én engedélyezték az abortuszt, melynek következtében 1956-tól napjainkig több mint 6 millió magyar honfitársunkat gyilkolták meg azelőtt, hogy megszületett volna.
Különösen elborzasztó, hogy a KSH adatai szerint az 1959 és 1973 közötti tizenöt esztendő mindegyikében több művi terhességmegszakítás történt, mint amennyi magyar gyermek ezekben az években világra jött.
Döbbenetes számokról beszélünk.
Főleg annak tudatában mondom ezt, hogy Magyarország népessége 1981 óta folyamatosan és drasztikusan csökken. S bár az elmúlt 12 évben a megváltozott politikai környezetnek hála pozitív folyamatok indultak el idehaza, a jelenlegi, nagyjából 1,6-os teljes termékenységi arányszám még meglehetősen messze van a népességfogyás megállításához szükséges 2,1-es értéktől. Más megközelítésből nézve viszont mégsincs olyan távol: ha az évente abortált 24 ezer magyar gyermeket engednénk megszületni, képessé válna a nemzetünk a demográfiai reprodukcióra.
A jó (vagy éppen rossz, ezt döntse el mindenki maga) hírem azonban az, hogy a történelem és a természet szabályai amennyire kegyetlennek tűnnek, annyira egyértelműek és világosak: csak az a nemzet, az a populáció és az a közösség tud hosszú távon fennmaradni, amely mind testben (népességszám, testi egészség, terület), mind lélekben (hit, oktatás, kultúra, mentális egészség) gyarapszik, de legalábbis nem fogy.
Ezek alapján egyelőre nem állunk túl jól, de hát mégis mit jelentene magyarnak lenni, ha nem azt, hogy szemben az árral, egyenes háttal küzdünk a végsőkig?
Együtt. Vállt vállnak vetve.
És akkor lehet akárhány június 4-e, ezer év múlva is magyarok fognak élni a Kárpát-medencében.
