Az Egyesült Államok elkötelezte magát a béke fenntartása mellett, de nem tesz eleget, hogy megállítsa a háborút.
A megérzésem azt súgja, hogy 2025-ben is harcolni fogunk” – írta Mike Minihan, az amerikai légierő tábornoka a Légi Mobilitási Parancsnokság tisztjeinek küldött januári feljegyzésében. A feljegyzés, amely azonnal kiszivárgott az újságírókhoz, arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok és Kína a Tajvannal kapcsolatos konfliktus felé száguld. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma gyorsan elhatárolódott Minihan nyersen őszinte véleményétől. A tábornok azonban semmi olyat nem mondott bizalmasan, amiről a katonai és polgári tisztviselők már ne beszéltek volna nyilvánosan.
2022 augusztusában Nancy Pelosi amerikai házelnök tajvani látogatása az elmúlt negyedszázad legsúlyosabb Kína és Tajvan közti válságát indította el. Kína repülőgépei átlépték a Tajvani-szoros középvonalát; hajói a sziget körüli vizeken portyáztak; ballisztikus rakétái létfontosságú hajózási útvonalakon csapódtak a vízbe. Hónapokkal azután, hogy Oroszország teljes körű ukrajnai inváziója mindenkit emlékeztetett arra, hogy egy nagy háború nem anakronizmus, a tajvani válság kézzelfoghatóvá tette annak lehetőségét, hogy egy kínai támadás a sziget ellen konfliktust válthat ki a világ két vezető hatalma között.
Washington ezt minden bizonnyal észrevette. Egy évvel korábban az Egyesült Államok Indo-csendes-óceáni Parancsnokságának leköszönő vezetője, Philip Davidson adm. azt jósolta, hogy 2027-re háború törhet ki a Tajvani-szorosban. Az augusztusi válság után ez a “Davidson-szemléletmód” egyfajta elfogadott életbölcsességgé vált, kezdve Minihan-nel, Antony Blinken külügyminiszterrel és más Egyesült Államok-beli tisztviselőkkel, akik azt jósolták, hogy a bajok már hamarabb elkezdődhetnek. Ha az Egyesült Államok és Kína összecsap egymással Tajvan miatt, akkor ez az a háború lesz, amelynek a bekövetkeztét mindenki látta – ami még fájdalmasabbá tenné az elrettentés kudarcát.
Az biztos, hogy Joe Biden amerikai elnök prioritássá tette a konfliktustól való elrettentést. A “stratégiai kétértelműség” régóta fennálló politikája ellenére Biden négyszer is megerősítette nyilvánosan, hogy ha Tajvant megtámadnák, az Egyesült Államok Tajvan segítségére sietne. Az elrettentés azonban több, mint egy politikai kinyilatkoztatás: sokkal több korlát felépítésére van szükség, amely a békét azáltal védi meg, hogy félelmet ébreszt a háború kimenetelével és következményeivel kapcsolatosan. Több mint egy évvel az augusztusi válság után és majd három évnyi Davidson-szemlélettel az Egyesült Államok és barátai azért küzdenek, hogy kialakítsák ezt a struktúrát a fennmaradó korlátozott idő alatt.
Tajvan sok szempontból fontos – kritikus csomópontként a technológiai ellátási láncokban, egy agresszív autokrácia által fenyegetett demokráciaként, a kínai polgárháború megoldatlan hagyatékaként. Tajvan, elsősorban stratégiai okokból, mégis a világ legveszélyesebb gyújtópontjává vált.
Tajvan egy “lakat egy nagy sárkány nyaka körül”, ahogy Zhu Tingchang kínai katonai elemző írta. Ez tartja lehorgonyozva az első szigetláncot, az Egyesült Államok szövetségeseinek és partnereinek a horgonyát, amelyek elzárják Kínát a nyílt Csendes-óceántól. Ha Kína elfoglalná Tajvant, ezzel átszakítaná ezt a védelmi területet, megnyitva az utat a nagyobb befolyás – és kényszer – előtt az egész régióban és azon túl is.
1972-ben Mao Ce-tung kínai vezető azt mondta Richard Nixon amerikai elnöknek, hogy Peking 100 évet várhat Tajvan visszaszerzésére. Kína jelenlegi vezetője, Hszi Csin-ping nem ilyen türelmes. Azt mondta, hogy ezt a bonyolult helyzetet a szigettel kapcsolatosan nem lehet generációról generációra passzolgatni; állítólag elrendelte, hogy a Népi Felszabadító Hadsereg 2027-re álljon készen a bevetésre. A hadseregek folyamatosan készülnek olyan küldetésekre, amelyeket természetesen soha nem hajtanak végre. De a háború kockázata növekszik, ahogy Kína adottságai – és sürgetése – is növekszik.
Egy Tajvanért vívott nagyhatalmi háború kataklizma lenne. A harc kegyetlenebb lenne, mint bármi, amit az Egyesült Államok generációk óta átélt.
Peking most learatja annak a több évtizedes építkezésnek a gyümölcsét, amely a hajókra, repülőgépekre és más olyan platformokra összpontosított, amelyek ahhoz szükségesek, hogy hadierőt mutassanak fel a Csendes-óceán nyugati részében; az “ellencsapáshoz szükséges” adottságok, mint például a hajóelhárító rakéták és a modern légvédelem ahhoz, hogy az Egyedsült Államok hadierőit harcra készen tartsák; és most a nukleáris képességek azért szükségesek, hogy növeljék Kína elrettentési és kényszerítési lehetőségeit. Ezeknek a programoknak a mértéke és hatóköre figyelemre méltó. John Aquilino adm., Davidson utódja az Indo-csendes-óceáni Parancsnokságon áprilisban azt mondta, hogy Kína “a legnagyobb, leggyorsabb és legátfogóbb katonai építkezésbe kezdett a második világháború óta”. Ennek eredményeként az egyensúly gyorsan változik. A 2020-as évek végére számos közelmúltbeli értékelés azt jelzi, hogy Washington szerint rendkívül nehéz lenne megmenteni Tajvant egy határozott támadástól.
Hszi minden bizonnyal szívesebben venné be Tajvant harc nélkül. Jelenleg célja, hogy katonai, gazdasági és pszichológiai nyomással, háború nélkül kényszerítse ki az egyesülést. De ez a stratégia nem működik. Miután tanúja volt Hszi brutális hongkongi megleckéztetésének, a tajvani lakosságot már nem nagyon érdekli az egyesítés. 2016 óta a függetlenségpárti Demokratikus Progresszív Párt (DPP) az elnökválasztáson megverte a Peking-barátabb Kuomintangot. Ha a DPP megnyeri a következő, 2024. januári elnökválasztást – jelenleg jelöltje, Lai Ching-te vezeti a közvélemény-kutatásokat –, Hszi arra a következtetésre juthat, hogy a kényszer kudarcot vallott, és esetleg erőszakosabb lehetőségeket mérlegel.
Biden tudja, hogy a fenyegetés növekszik – nemrég “ketyegő időzített bombának” nevezte Kínát –, ezért többször is kijelentette, hogy Washington nem fog félreállni, ha Peking támad. De félreértés ne essék: egy Tajvanért vívott nagyhatalmi háború kataklizmikus lenne. A harc kegyetlenebb lenne, mint bármi, amit az Egyesült Államok generációk óta megtapasztalt. Ez szilánkokra törné a globális gazdaságot, és a nukleáris eszkaláció valós kockázatát hordozná magában. A döntő kérdés tehát az, hogy Washington képes-e elhárítani egy olyan konfliktust, amelyet remélhetőleg soha nem kell megvívni.
Nem mindenki hiszi, hogy képes rá.” Tajvan szinte 2 lábnyira van Kínától” – jegyezte meg állítólag Donald Trump amerikai elnök 2019-ben. “Mi 8000 mérföldre vagyunk. Ha megszállják, egy kibaszott lépést sem tehetünk ellene.” De Tajvan védelme nem olyan reménytelen, mint amilyennek a térképen tűnik.
Kína alapvető előnye a közelség és az erők tömege, amelyet a partjainál vívott háborúban fel tud vonultatni. Az Egyesült Államok előnye, hogy az irányítás nehezebb, mint a megtagadás, különösen akkor, ha az irányítás megköveteli a nagy víztömegeken való átkelést. Tekintettel az ócáni árokra és a zord terepre, Tajvan inváziója a történelem egyik legfélelmetesebb katonai művelete lenne, amely a szövetségesek 1944-es normandiai inváziójához hasonlítható. Az invázión kívüli opciók, mint például a blokád vagy a bombázás, nem jelentenek garanciát arra, hogy Tajvant behódolásra kényszeríthetnék. Tekintettel a kockázatra, amelyet egy sikertelen háború jelenthet Hszi rezsimjére és talán még az életére is, a kínai vezető, ha mégis támad, feltehetőleg a siker nagy esélyével akarná ezt tenni. Tehát az Egyesült Államoknak és a többi országnak képesnek kell lenniük arra, hogy a számításukat illetően elegendő kételyt ültessenek el bennük ahhoz, hogy még egy kockázatvállalóbb Hszi is úgy döntsön, rossz ötlet elvetni a kockát.
Ehhez két, egymást kölcsönösen erősítő elrettentési mintára lesz szükség. A “tagadással való elrettentés” arról győzi meg az ellenséget, hogy ne támadjon, elhitetve vele, hogy az erőfeszítés úgyis kudarcot vall. A képesség az invázió megakadályozására ebben az értelemben a legyőzés képességének a szinonímája. A “büntetéssel való elrettentés” meggyőzi az ellenséget, hogy ne támadjon, arról győzve meg őt arról, hogy az erőfeszítésnek – még ha sikeres is – túlzott ára lesz. A legerősebb elrettentő eszközök ötvözik a tagadást és a büntetést. Az agresszort égig érő költségekkel és a siker alacsony valószínűségével szembesítik. Az Egyesült Államok feladata tehát a Csendes-óceán nyugati részén az, hogy megmutassa, Tajvan képes túlélni egy kínai támadást – és hogy egy ilyen háború egy sokkal szegényebb, gyengébb és politikailag kevésbé stabil Kínát hagy maga után, mint a korábbi volt.
A gyakorlatban ez a megközelítés öt pilléren nyugodna: először is, egy olyan Tajvan, amely megtagadhatja Kínától a gyors vagy könnyű győzelmet, mert fegyverrel szegül ellen, és kész arra, hogy a végsőkig ellenálljon; másodszor, egy amerikai hadsereg, amely elsüllyeszthet egy kínai inváziós flottát, megtizedelhet egy blokádhajórajt, és más módon visszafordíthatja a Tajvant elfoglalni szándékozó ellenséges erőket; harmadszor, a szövetségesek koalíciója, amely megerősítheti ezt az ellenálló védelmet, miközben növekszik annak a stratégiának az ára, amelyet Kína fizet meg azzal, hogy arra kényszeríti, hogy terjeszkedő, regionális szintű háborút vívjon; negyedszer, egy globális büntetőkampány, amely megtépázza Kína gazdaságát – és talán politikai rendszerét is –, függetlenül attól, hogy Peking nyer-e vagy veszít a Tajvani-szorosban; és ötödször, hiteles képesség egy nukleáris háború megvívására a Csendes-óceán nyugati részén – már csak azért is, hogy meggyőzze Kínát arról, hogy nem használhatja saját növekvő arzenálját arra, hogy elrettentse az Egyesült Államokat Tajvan védelmétől.
Ha ez túlzott kívánságnak hangzik, akkor az. Elszánt revizionistákat elrettenteni soha nem könnyű. Ha rémesen hangzik, hogy ezeket a lépéseket meg kellene fontolni – hát legyen. Az elrettentés magában foglalja az elképzelhetetlenre való felkészülést, hogy csökkentsük a megtörténtének a valószínűségét. Az Egyesült Államok és barátai valós, sőt történelmi haladást érnek el mindezeken a területeken. Sajnos, még mindig küzdenek, hogy megelőzzék a fenyegetést.
