„Biztosítanunk kell területünk integritását. Tudnunk kell, ki lép az EU területére, és nekünk kell meghoznunk a döntést arról, hogy ezt megteheti-e.”
Ez áll az uniós tagországok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács által elfogadott Új stratégiai agenda 2019–2024 című dokumentumban. Ez egyértelműen a területi integritás körébe sorolta annak a meghatározását, hogy ki léphet be és beléphet-e egyáltalán az uniós tagállamokba.
A nemzetközi jogban a területi integritás azt a képességet foglalja magában, hogy egy szuverén állam a területe feletti felségjogait teljeskörűen és a saját akaratának megfelelően gyakorolja. Ez tartalmában azt jelenti, hogy az állami főhatalom a teljes területére kiterjed a nemzetközi jog által meghatározottak szerint – beleértve az oda történő belépés szabályozását is.
Ennek érvényesülése körében a saját döntése alapján az állam nemzetközi szerződésekben, szervezetekben vehet részt, amelyek adott esetben a felségjogok önálló gyakorlását részben vagy egészben más államokkal, szervezetekkel való önkéntes együttműködéshez köthetik. A lényeg, hogy minden ilyen megállapodás kizárólag az érintett állam kifejezett beleegyezésével és csak az annak megfelelő terjedelmi korlátok között jöhet létre és működhet. Akarata ellenére vagy azon túlterjeszkedve más államok sem együttesen, sem külön-külön nem rendelkezhetnek a területi felségjogával, mert az a területi integritása sérelmével járna.
Olyan fontos alapelvről van szó, hogy az Európai Unió alapszerződésének 4. cikk 2. bekezdése szigorúan elő is írja, hogy az unió köteles tiszteletben tartani a területi integritás biztosítását mint alapvető tagállami funkciót.
Ezzel konform módon az Új stratégiai agendában leszögezte az Európai Tanács is, hogy a bevándorlás ügyében minden tagállam egyhangú döntésére van szükség, „egyetértésre (!) kell jutnunk egy hatékony migrációs és menekültügyi politikáról. Konszenzust (!) kell elérni a dublini rendeletre vonatkozóan, hogy a felelősség és a szolidaritás egyensúlyára építve […] meg lehessen azt reformálni”.
Mindeddig a bizottság deklarált álláspontja sem volt más, amit még a 2015-ös európai migrációs menetrendről kiadott közleményében félreérhetetlenül ki is nyilvánított:
Az EU-szerződések a gazdasági migránsok befogadásával kapcsolatos végső döntést a tagállamok számára tartják fenn. Mindazonáltal az EU-nak meg kell vizsgálnia, hogy ez a korlátozás miként egyeztethető össze az uniós gazdaság közös érdekeivel.
Mindezek ellenére az unióban olyan jogalkotási folyamat indult meg, ami az egyhangúság követelménye helyett minősített többségű döntéshozatallal kívánja bevezetni a tagállamok terhére a harmadik országokból beérkezett migránsok kvóták szerinti kényszerbefogadását, illetve ennek a kötelező pénzbeli megváltását tartalmazó új szabályokat. A minősített többségű döntés alkalmazása azzal jár, hogy a rendelet elfogadását elutasító tagállamok akarata ellenére a többi tagállam döntené el azt, hogy a területükre beléphet-e az új szabályok szerint meghatározott számú migráns. Ez önkényesen elvonja a tiltakozó tagállamoktól a területi integritást biztosító alapvető állami funkciót, megfosztja annak a nemzetközi és uniós normákban garantált jogától.
Az uniós alapszerződés a menekültügyi és migrációs politikák kialakítására ugyan valóban ad lehetőséget a minősített többségű döntéshozatalra, ez azonban nem terjedhet ki olyan rendelkezésekre, amelyek alapvető tagállami funkciót érintenek, mert azok megalkotása értelemszerűen csak az érintett tagállamok kifejezett beleegyezése esetén tartja tiszteletben az arra vonatkozó uniós és nemzetközi jogi előírásokat.
Az pedig nyilvánvaló, hogy a jogsértő módon előírt kényszerbefogadás teljesítésének pénzügyi megváltását jelentő „kötelező szolidaritás” sem lehet jogszerű, hiszen annak olyan kötelezettség az alapja, ami eleve jogellenes.
A helyzet az uniós jogbiztonság hiányán kívül felveti az Európai Tanács tekintélyének és hatáskörének sérelmét is. Azt üzeni, hogy az uniós jogalkotó szervek minden következmény nélkül figyelmen kívül hagyhatják a tagállamok legmagasabb szintű képviselete mellett működő testület álláspontját és politikai kompetenciáit. Ha ebbe belenyugszanak az állam- és kormányfők, az azt jelzi, hogy az EU irányítása lényegében idegen kezekbe került.
A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász
Forrás:Magyar Nemzet
